Évente egyszer elmenni nyaralni, az legalább szól annyira külvilágnak, mint önmagunknak, és ez pontosan így van a futással is. Fontos, hogy legyen ott egy trackem, ahová a spórolásnak, félrerakásnak, hosszú szervezésnek, és türelmetlen készülődésnek köszönhetően eljutottam.

A prágai út az oldalvonalról jött, nem is igazán akarom részletezni. Elég annyi, hogy jó volt, Prágát még mindig nem lehet nem szeretni, de ha nem muszáj, vagy nem jön még egy ennél is sokkal jobb ajánlat, soha többet nem fogok buszos, idegenvezetős utazáson részt venni. Másik 52 ember hülyeségétől, plusz az egymaga még ugyanennyit kitevő idegenvezetőtől, simán már az odaút alatt agyfaszt lehet kapni - és igen, akkor még le sem szálltunk.

Hogy Prágában futnom kell valahogy, nem volt kérdés. Kirakatfutásnak is szántam, ismeretlen helyen, neadjisten külföldön futni ráadásul iszonyú motiváló, és egész egyszerűen kellett is. Előző héten alig futottam le összesen 20 kmt. Kétszer indultam neki. Az nem sok. Nem akartam két ennyire langyos hetet egymás után - a kérdéses héten pedig Prágára jutott a harmadik alkalom. Muszáj volt kiszökni valamikor.

Péntek hajnalban indultunk a Délitől, délután háromkor indultunk neki a prágai várnak, és este kilenc után találtunk valami éttermet magunknak magánzóban, a hoteltől nem messze, a külvárosban. Telipakoltam magamat knédlivel, vadassal, két sörrel. Úgy estem az ágyba ezek után, mint egy darab fa. Azt már estefele megbeszéltük, hogy a szombat esti közös vacsoráig külön leszünk, mert ennyi pont elég volt, főleg az idegenvezetőből, tehát volt időm kimenni reggel egy körre.

Reggel hét ötvenkor szólt a telefon ébresztője. Az első az volt, hogy rohadtul megijedtem, hogy mi ez. A második az, hogy a lófaszt megyek én bárhova, hát hülye vagyok? Anna alszik. Nem sietünk. Szabadságon vagyok. Aludni fogok és két óra múlva reggelizni.

A harmadik az, hogy jajbazmeg.

Felöltöztem halkan. Nyári futócuccba, pántba, órába, keserves sóhajtásba. Megnéztem a google térképen, hogy nagyjából merre tudok menni, aztán becsuktam magam mögött az ajtót.

- Bonjour! - dörmögte egy francia öregúr a folyosói lift előtt. Beszálltunk. A lift affektálva közölte, hogy goingdown és nekiindultunk hét lassú pittyegésnek. Éreztem, ahogy a kardigánba és bársonynadrágba öltözött, svédasztalvárományos úr végignéz rajtam, aztán ahogy feldolgozza, hogy valószínűleg futni megyek. Hát igen, én se akartam elhinni.

Kiléptem a járdára. Elmentem a hotel sarkáig, megvártam míg jelet talál a Garmin. Csipős hideg volt, határozottan nem komfortos. Basszus, basszus, basszus, hát jó, akkor hajrá. Valami Emi hotelben szálltunk meg, a negyedik kerületben, egy domboldal közepén. Jobbra fel egy gigalakótelep, a kellemesebb fajtából. Nagyjából ide kell beszúrnom azt, hogy Prága azon kívül, hogy szép, marhára élhető is. Ugyanúgy több városból, faluból gyúrták össze, mint Budapestet, vagy akár Bécset, itt viszont - tudatosan, vagy akaratlanul, de szerencsésen - megmaradt a rengeteg zöldfelület az egykori települések között. Prága látképe tele van zöld foltokkal, pont úgy ahogy a Jobbra Fel lakótelep is tele volt fákkal. Nem azért kezdtem el balra, lefelé futni, mert lusta voltam az emelkedőkhöz, hanem mert a kis völgyön túl egy újabb dombon egy egész erdő várt.

Lefutottam a kis utcán, a domb ajláig. Az úton sorompó, kocsiknak itt volt az út vége. Én átbotladoztam egy őrbódén, és egyből egy másik világba kerültem. Fölém borult az erdő, tele lett a levegő párával, illattal. Sár, levelek, emelkedők, padok, valami fantasztikus szűrt fény. Normafa a város közepén.

(Ezeket a képeket tudtam összeszedni a netről hirtelen)

Az első km után tiszta lett, hogy ugyan én ezt kirakatfutásnak szántam, de ebből egy rendes edzés lesz: lihegve értem fel az egyik komolyabb emelkedőre.

Ez a hely valami fantasztikus. Csak futottam, futottam előre, de a harmadik kilométerig sem értem a végére. Akkor megláttam valami újabb lakótelepet a fák mögött, és valahol három és félnél elértem az erdő sarkát. Négynél ugyan visszafordultam, de szerintem simán le lehetett volna körben futni azt a nyolcat, amit azon a reggelen kiosztottam magamnak.

Nem akartam viszont kockáztatni, kilencre ígértem magam Annának, ráadásul telefont sem vittem magammal. Bekapcsoltam a Garminon a vissza a kezdőponthoz funkciót, és megfordultam.

Ez a funkció elvileg nem árul zsákbamacskát, pontosan azt tudja, amennyi a megnevezésében áll: hogy ugyanazon az útvonalon visszanavigál oda, ahonnan elindult az ember.

Most kapcsoltam be először, eddig soha nem volt rá szükségem. Rólam azt kell tudni, hogy diszjobbbaloldalas vagyok, egyszerűen nekem semmit nem mond az, hogy jobb, vagy bal. Ezen kívül, ugyan nem szeretem elismerni, de nem tudok jól tájékozódni. Dupla fail. Ott, az erdőben csomó nem derékszögű kereszteződésen átfutottam, ráadásul az egyik ösvény úgy nézett ki, mint a másik. Kellett valami, ami gyorsan, és hatékonyan hazavisz.

Hát az biztos, hogy nem a Garmin 310 az az eszköz, ami engem az ilyen helyzetekből kirángat. Legalábbis nem ez a funkció. Azt már próbáltam, hogy elmentem a helyet, ahol nekiindulok a futásnak. Az óra ilyenkor ad egy iránytűt, és szépen bemondja, hogy milyen távolságra vagyok a kezdő koordinátától. Ha mást nem, ilyenkor úgy toronyirányt vissza tudok találni a kezdőponthoz. Most viszont nem volt kedvem seggen csúszva hazaérni, tehát maradt az a megoldás, hogy maradok az úton.

Na, a baj az, hogy az óra kitesz jó vastag gilisztát az amúgy sem pixelmentes kis képernyőjére, és ennyi. Bele tudsz nagyítani, de azzal sem leszel okosabb. Oké, elindulni vissza, egyszerűen megfordulni nem okoz gondot. Legalább ez megvan.

Ha az óra úgy érzi, hogy fordulóponthoz érkezik az ember, akkor közli, hogy forduló következik. Lehet, hogy ez az én fogyatékosságom, de volt olyan pillanat, hogy nem volt egyértelmű, hogy mi a teendő. Oké, hogy forduló, de pontosan merre? A gilisztából nem jöttem rá, a helyszín nem volt ismerős.

Azt a plusz ezer méteres vargabetűt, amikor letértem az ideális útvonalról, nem is jelezte a Garmin. Valószínűleg nem éles irányváltoztatásról volt szó, hanem két ösvény indult el egymás mellett, és lassan eltávolodtak egymástól. Azon a kijelzőn nem veszi egyből észre az ember, hogy a nagy, pixeles gilisztától lassan eltávolodik a nagy pixeles háromszög, mert hét jó ideig akkor is fedik ezek egymást, amikor igazából már rég letértem a kivánatos útról. Amikor már láttam, hogy új nyomvonalon haladok, sem estem kétségbe, mert nem először fordult ez elő velem az életemben, sőt mindenféle szimbolizmussal úgy is mondhatnám, hogy story of my life.

Nem bántam a kerülőt, mert elfutottam egy szép kis tó mellett, meg amúgy is jó hangulatban voltam. Ez egyébként nagyon durva, hogy ilyenkor már konkrét világok választanak el a felkelés, nyűglődés pillanataitól. És még durvább, hogy ezt a totális átváltást újra és újra és újra le kell játszani, át kell élni, mert nem lehet, legalábbis én nem tudom megúszni.

Az utolsó száz métereken vettem észre, hogy már reggel kilenc van. Késni fogok. Basszus. De mi történt, ennyire lassan ment csak? Átváltok a rendes nézetre, és ott látom csak, hogy kilenc kilométer lett az a nyolc. Nem baj, csak Anna ne kezdjen még aggódni.

(Nem lett háború, de tényleg kell egy kisebb, vízállóbb telefon. Forditott esetben én is biztos kiakadnék. Tehát igazából miatta kell vennem új telefont. A Note 2 egyszerűen túl nagy. A kezemben nem vagyok hajlandó vinni. A felkarra csatolást sem akarom , arról nem beszélve, hogy igazából bárhova rakom, raknám, átázna. Az övem is csurom vÍz szokott lenni, mindig zacskóznom kell, hogy ne legyen baja a készüléknek. Nem életképes megoldások ezek, csak az xperia z3  compact segíthet.) 

A kirakat pedig így néz ki: futottam Prágában! (És magamhoz képest marha jó volt a pulzusom. Talán mert annyira reggel volt, hogy magamnál sem voltam, talán mert elég hideg volt hozzá.)