Az én Budapestem nem a Belváros, vagy a Margitsziget, vagy Normafa.

Mindent szeretek ebben a városban. A Belvárost, a Margitszigetet, a Normafát. A hidakat, különösen a Szabadság hidat a Gellért téri kupolákkal, amelynek sziluettjei díszítőelemként végigfutnak az egész szerkezeten. Szeretem a rakpartokat, a Várat, a tereket, az egyetlenegyszer felkutatott egyetlenegy pontot a Hármashatárhegyen, ahonnan majd az összes híd látszik. A fürdőket, a Kopaszit, még a Westend klórszagú vízesését is, millió egy dolgot, szeretem a kreatívnév-fétisben szenvedő kocsmákat, a kiülős helyeket, szeretem a városban az embereket.

De az én Budapestem valahol lent kezdődik a tizenegyedik kerületben, lustán kanyarog a Rózsavölgyben, majd szuszogva, ráérősen, hét perces pace-ekkel felmászik a nyarat idéző Ringló úton, és annak a legeslegtetején, az üres telek előtti járdaszélen olyan kilátást mutat a lassan halkuló zihálás és szívdobogás csendjébe, hogy az ember azonnal tudja, hazaért. 

Egy hete nem futok, a komment a túledzettségről, hirtelen rávilágított, arra, hogy mi van. Nem, nem tudom, hogy túledzettem-e magam, lehet, nem tudom, nem értek semmit ehhez, vakon futok még mindig. A komment inkább oda tett egy felkiáltójelet, hogy fáj a talpam. És a bal térdem is, ami eddig soha nem fájt. Ha eddig bajom volt, az mindig a jobb lábamon volt. Messzemenően leraktam az asztalra, amit erre az évre terveztem. Nem tudom, hogy az sok, vagy kevés, a lábaim mintha azt mondanák, hogy bőven elég. 1470 km a tavalyi 371-hez, meg a tavalyelőtti 0-hoz képest nem tűnik rossznak. Jövőre vélhetően akarni fogom a 2000-et.

Pénteken végül sikerült felhívni a Sportkórházat, január 15-re adtak időpontot az ortopédiára. Az nem holnap van, bár nem fogok úgy tenni, mintha másra számítottam volna. 

Addig? Nagyjából keddig kitalálom, hogy elmenjek-e december 7-én Velencei-tavat futni, de szeretnék. Mindenhol kenem magam Flexagil krémmel, azóta gyógyfürdőszag van itthon, meg teniszlabdázok, lábbal már szabadkártyát kapnék. 

Eddig két-három futást hagytam ki, ami nem sok, de minden este, amikor hazafele sétálok a BEAC mellett, szinte kilépek a testemből, amikor szembe futnak velem, velük tartok. Hiányzik a ritmus, még az öltözés rituáléja is. A tiszta cuccok egy hete ott lógnak a szárítón. 

Anna péntekenként táncol. Otthon voltam egyedül, és akkor egyszer csak fogtam a sarokban porosodó fotóscuccaimat, és kimentem kocsival a Ringló útra. Pont akkor találtam ki, hogy megtanulok fotózni, amikor az előző munkahelyemről kivágtak, és az utána érkező majd egy év kínlódás nem tett jót a kreatív energiáimnak, konkrétan le sem szartam az egészet. Másokon pont egy ilyen, vagy egy hasonló hullámvölgy segített, kimentek a városba fotózni, de én a fotózást nem találtam meg. A futást találtam meg.

Ebben az évben tele voltam pillanatokkal, amikor úgy éreztem, hogy meg kell osztanom, képet kell csinálnom arról, hol vagyok, el akarom mesélni, hogy mit éltem át, mit láttam, úgy, ahogy én láttam. Erre nyilvánvalóan nem vagyok képes, még így, utólag sem. Nem tudok jól fotózni, ez a kép sem éles, se nem semmilyen, és még csak annyi bátorság sem volt bennem, hogy bemásszak a kerítésen, szóval éppen hogy valahogy feltornáztam az állványt a szögesdrót fölé. 

De nyáron, alkonyatkor, akárhányszor felérkeztem ide a Késmári út kék kútjától, mindig megálltam, akár csak egy pillanatra. Ilyenkor mindig otthon voltam.