A jelekkel ellentétben határozott célom az, hogy ez a blog egy futóblog maradjon. 2015-ben elvileg, főleg magam számára, egészen érdekes dolgok fognak velem történni futásügyileg. Legalábbis remélem. Nem mondom, ez a december is érdekes volt idáig, de ha lehet, akkor azt kívánnám, hogy a következő 12 hónap inkább sportértékében legyen érdekes, ne orvosügyileg. Az eszkalálódó térdproblémám és a sunnyogó talpi íngyulladásom mellé december 13-án, SZOMBAT reggel (miért hétvégén, miért??) betársult egy igen tiszteletreméltó és magázandó vesegörcs. 

Mivel célom az, hogy a nemmaratonmanből maratonman legyen - csak így félvállról, Dean Karnazes módjára-, és mindezt tényleg futással, vagy ha az nem megy, legalább a futásról való írással érjem el, nem fogok beszámolni holmi vesegörcsöt megelőző, elég ijesztő vér(es)vizeletről, és nem fogom taglalni A Magyar Egészségügyet, amivel szombaton hat órát töltöttünk együtt - én javarészt a folyosón bekötött infúzióval, Anna velem, mindketten a pszichiátriai kezelés alatt álló, balhézó nővel, meg a kiérkező készenléti rendőrséggel.

Nem fogom elmesélni a diclofenac-érzéstelenítésben eltöltött hetemet sem, a lényeg az, hogy itthon voltam, ittam, és vártam a csodát. Többször elhangzott tanácsként, hogy sokat kell mozognom, és szerdára el is jutottam oda, hogy gyógyszerrel nem sok bajom volt. Anya, a rokonok, és az internet azt mondták, hogy lépcsőzzek. Én azt gondoltam, hogy ha már döcögnöm, mozognom, meg úgy általában a gravitációra kell bíznom a bajaim megoldását, akkor akár kocogni is kimehetek.

Valószínűleg az akkor már egy hete tartó antibiotikum-kúra miatt gyakorlatilag megszűnt bélműködésem és a folyamatos ivás miatt lazán 86 kilóval indultam neki. Hatalmasnak éreztem a hasam, mint régen, igazi feszülős, szuszakolós, kishordósnak. Decemberben 16 nap alatt alig 36 km futottam. Tele voltam gyógyszerrel, meg valahol alhastájékon ott volt The Rock. Már az első száz méteren leizzadtam és remegtek a lábaim. A vádlim iszonyatosan beállt, telitalpon döngettem neki, szó nem volt semmiféle gördülésről. 

Arra mindenképpen jó volt, hogy újra átéljem, milyen voltam pár éve, és, hogy milyen volt akkor, amikor még az öt km is fizikai kihívás volt. Végre egészséges, vékony, és erős akarok lenni. Futni akarok. Ez egyetlen egy dolog miatt érdekes: egy éve még azért akartam futni, hogy kinézzek valahogy, egy ideje pedig már azt érzem, hogy azért akarok még pár kilót leadni, hogy jobb futó legyek.

Mindegy, erre az öt kilométeremre büszke vagyok, szerintem volt olyan megerőltető, mint a siófoki félmaraton. Legalábbis akkor úgy éreztem. 

A kő? A kő pedig, érdekes módon, tegnap este, pár órával azután, hogy Tatán három perc alatt megszületett a felmentő ítélet, hogy a térdemnek semmi baja nincs - a talpam, meg olyan, amilyen -, kijött végre.

Szabad ember vagyok (remélem). Két nap múlva kezdődik az edzésterv.