Remélhetőleg jó darabig ez lesz az utolsó egészségügyi jelentés - bár úgy gondolom, hogy ha már úgyis van egy időpontom a Sportkórházba, nem hagyom veszni, legalább ott is megmutatom a talpamat -, de annyi mindenképpen kijár ennek a történetnek, hogy adjak neki egy lezárást.

Nem tudom, hogy mennyi értelme volt elmenni Tatára úgy, hogy azt sem éreztem volna, ha egy villát bök a doki a combomba, annyi diklofenák volt bennem, de nem akartam elvesztegetni az időpontot, ha már aranyárban mérik az ilyet már a magánrendeléseken is.

Tatán egy órát vártunk. Nekem ezzel volt a legkevésbé bajom, de mindenki más meglehetősen ideges volt. Az sokkal inkább zavart, hogy a recepción nem volt senki, névtábla pedig egyedül a Béres rendelőjének ajtaján volt. Néhányan oda vártak, a többség viszont a főbejárat melletti ajtót leste. Nem tudtam, mi van.

Nagyok sok perc után tisztázódott a helyzet, az asszisztensnő kijött, és egy kiscsaj, aki utánunk jött egyből rárabolt, hogy ő negyed ötre jött Vankó doktor úrhoz. Mentem én is utána, tukmákoltam a lakcímkártyámat, hogy én pedig négyre jöttem.

Innen nem nagy sztori az egész. A doki szuperkedves volt, elnézést kért, mondta, hogy páran időpont nélkül kunyeráltaák be magukat. Én levetkőztem, megmutattam a szuper Springfield alsógatyámat, ő meg fogta a térdem, alányúlkált a tárdkalácsomnak, nyújtogatta, emelgette a lábam, mondta, hogy eresszek, feszítsek, és közben meg kérdőn nézett rám. Mondtam már neki az elején, hogy mi a helyzet, de hát mit tudott egyebet tenni, mint engem kérdezni?

Nem érzett semmi nagy bajt, röntgent sem akart csináltatni, mert állítása szerint nem látszott volna semmi azon sem. Nincs porcos bajom, nincs semmi gáz. Némi kopást vélt felfedezni, de igazából nincs semmi baj. Szedjek Béres porcerőt. 

A talpamra annyit mondott kb. hogy "hát ez van". Ezt azután mondta, hogy ránézett a talpam ívére, ami nemhogy lúdtalpszerűen egyenes, de olyan ívek vannak benne, hogy csúszdázni lehetne rajta. Azt mondta, hogy nekem alapból is jobban feszül a talpi inam. Fájdalomcsillapítás, gyulladáscsökkentés (ezek ugye már megvoltak vastagon), torna, talpbetét, lökéshullám-terápia, tÍzezer forint lesz, köszönöm.

Jó, hát persze hülyének éreztem magam, mint akit levettek egy rakat lóvéval. Három perc, pár kedves szó, egy kinyomtatott papír tízezerért.

A térdemért nem haragszom, de legalább a bőnyémre mondhatott volna valami konkrétumot, amiből azt éreztem volna, hogy tényleg megérte ez az egész. Mert az, hogy gyakorlatilag nincs mit tenni, ez van, ilyen vagyok, az azért erős.

Mindenesetre aznap este kipiseltem a kövemet, szombaton futottam egy óvatos ötöst, ma meg elkezdem a szuperlassan építkező edzésterv végrehajtását. Újra a startvonalon.