A Yours Truly egészen olyan, mint a (régi) Játék határok nélkül, abban az értelemben, hogy egy nemzetközi kezdeményezést gyakorlatilag kisajátítanak maguknak a magyarok. Bárcsak azt mondhatnám, hogy ez annak a jele, hogy objektívan nézve is történik valami itthon futásügyben, és nem csak az én fejemben létezik a jelenség, hogy MINDENKI fut, de szerintem mégiscsak arról van szó inkább, hogy a Yours Truly egészen egyszerűen és prózai módon ingyenes. Szendvicset meg lehet csinálni otthon is hozzá.

Ez a nap nekem nem is annyira a Yours Truly-ról szólt, egyrészt mert úgy néz ki, hogy futóéletemet penetráns tagadásokból építem fel (nemmaraton, nem számít az időeredmény, nem futok társakkal, nem fáj a térdem, nem fáj a térdem, nem fáj a térdem, stb), másrészt meg tényleg, egyszerűen csak így jött ki az edzéstervben. Sőt (mármint a 25k-ás YT-hoz képest sőt), a vasárnapi hosszúm 3 órára volt kiírva, és azért voltak reményeim, hogy ennyi idő alatt csak többet karcolok, mint 25 km.

Igazából egyszer már futottam ennyire rettenetesen sok ideig, még Danival. A Velencei-tavat kerültük meg és most gyakorlatilag azt ismételtem meg újra. Úgyanúgy 27,4-et mentem ugyanúgy 3 óra alatt.

A különbségek a két egyébként igen hősies tett között:

Ami nyilvánvaló: akkor Danival mentem, most egyedül. Aztán: akkor nem volt zsákom, hanem fél literes övvel mentem, most volt nálam alapból másfél liter víz. A nullához konvergáló hőmérséklet miatt meleg vizet töltöttem bele, ami pontosan addig meleg is maradt, amíg ki nem léptem vele a lépcsőházból.

Akkor meleg volt (nem a víz, a májusi futás), de legalábbis az ideálisat megközelítő futóidő, most végig a szemgolyómat támadták a hópengék (mert ezek nem pelyhek voltak, egy gramm vattát nem kevertek odafent az egészhez). Hideg volt, és ami még rosszabb, a világ összes latyakja szembejött. Se a hideg, se a havas szél nem zavart, néha kalózban nyomtam, de ennyit ki lehet bírni. A se nem szél-, se nem vízálló, viszont tökéletes láthatóságot biztosító , a scooteres, rave korszakot is megszégyenítően túlrikító, almazöld, tschibós dzsekim valahogy mindennek ellenére beválik: mindig kényelmesen bemelegszem alá, pont amennyire kell. Ami tönkretett, az a latyaknak tökéletes átjáróházat biztosító cipőm volt. Az igazság az, hogy a Asics GT-2000-ben elkövetett 10 kilométer után úgy rohantam vissza a Vomerohoz, hogy az Acicsot azóta sem vettem fel. Nem volt kényelmetlen, a belső, támasztékos oldalon, azért odavarázsolt két lájtos vízhólyagot a lábamra, de ez a legkevesebb. De annyival keményebb, annyira más világ, mint amit eddig cipőfronton tapasztaltam, hogy nem volt lelkierőm hozzászokni még.

Túlzottan tökéletes (bőnyefeszítő antilúdtalp) ivű lábfej, hólyaggal.

A Vomerot azóta sokkal jobban szeretem, most, hogy benne van már közel kétszáz kili, már az sem zavar, hogy nagyobb, mint szeretném: már idomul, görbül a lábfejemhez. Szeretem azt a fajta ruganyosságot (puhaságot), amit a Nike-nak ez a vonala képvisel. Viszont semennyire nem állja a vizet. Nem mintha az Asics állná, szóval ha még/már két lábon leszek a következő téli időszakban, biztos, hogy nézni fogok valami brutálisan membrános cipőt. Az utolsó egy óra előtt meg kellett állnom egy aluljáróban, kicsavarni a bal zoknimból a vizet. Dörzsölgettem a lábfejemet, az azért segített neki bezsibbadni. Hideg zokni vissza. Szerettem azt a pillanatot.

Az igazi különbség a két élmény között az volt, hogy május 18-án esélyem nem lett volna egyedül befejezni a tókört, Dani úgy tuszkolt, húzott az utolsó pár kilométeren, hogy már gyűlöltem érte. Mégis, egyszerűen leálltam volna, ha nem lett volna mellettem.

Most teljesen egyben maradtam 24-ig, a huszonötöt már nem igényeltem annyira, és igazán ki volt a faszom az utolsó 2 kilométeren, főleg a keserű pirula miatt, hogy gyakorlatilag nyolc hónap alatt semmit nem nőtt a hatótávolságom. Hogy már 30 alatt végem van. Hogy mennyire nincs meg a közelítő állóképességem sem a 42-höz. Nem sok méltóságom maradt a végére, mert tényleg, fizikailag fájtam, két fájdalomtuskón botladoztam, de ha nagyon kellett volna, talán még egyet fogszorítva kipréseltem volna magamból. Haragos voltam az utolsó kétezer méter, ha nem is előjelek nélküli, de a vártnál sokkal gyorsabb behanyatlása miatt. De bírtam. Sokkal rosszabb időben, kilókkal nehezebben, cuppogó zokniban.

És ekkor Lubics Szilvire gondoltam. Hogy lehetnék én ő? Tudom, hogy Lubics Szilvi amúgy is előtérben van, és, hogy vannak még egyéb hihetetlen személyiségek a mostanában csúcskategóriának tekintett ultrában (és nem állom meg, hogy be ne tegyem a halálos atléta, a futóvilág bocsássa meg, de szerintem túlságosan  és kérlelhetelenül kemény, és semennyire sem passzív, viszont szerintem beazonosítható célszemélyre irányuló posztjának egyik legvéleményesebb, mindazonáltal valószínűleg igaz mondatát "[az ultrát] azt azoknak találták ki, akik nem tudtak gyorsan futni viszont sokat szinte bárki tud, aki aggyal bírja"), de én nem a trendiség, a divatolás, a celebség miatt gondoltam rá (penetráns tagadás, ugyehogy megint az), hanem mert egy hozzá köthető gondolat ragadt meg bennem nagyon, de nagyon. A férfihiszti. Hogy a nők jobban viselik a fájdalmat.

Összesen vagy ha ötödször kóstoltam meg ezt a fajta mindenvégét, de azt hiszem, most leszek annyira nagyképű, hogy kijelentsem, hogy ez mindig ilyen lesz. EZ AZ. Az mindegy, hogy huszonöt, vagy később remélhetőleg 35-, 45, stb kilométer után következik be, de azt hiszem ez ilyen lesz. Persze, értem, hogy fokozza majd minden istennyila, hólyag és hányás, meg egyéb hősies dolgok, de a lényeg, a begörcsölő inak, meg amúgy és a mindent uraló és megálljt parancsoló fájdalomra vajon milyen lélekerő, vagy valóságérzékelés kell, hogy átvigyen rajta? Ha eljutok március 29-ig, akkor ott mi fog magamban engem átvinni? Mert a végén úgyis egyedül vagyok, a végén úgysem érdekel a más. Magamban kellene valaminek lennie. De nem az, hogy nem találom, elképzelni sem tudom, hogy mi lehetne az, és hogy néz ki ez a fajta belső erő.

Férfihiszti? Hát nem tudom, mindenesetre a futószelfit azért gyakoroltam, biztos, ami biztos. Múltkor rájöttem, hogy sapkában NEM fényképezkedünk.