nemmaratonman

32. Budapest Spar maraton. Maraton nélkül, nagyon Spar üzemmódban.

A Fuss Te Is 16 hetes edzésterv vége

2017. október 16. - téglánakgyors

Csütörtök este. A padlón fekszem a mannheimi Intercity Hotel tizenegyedik emeleti sarokszobájában. Körülöttem az öt nap ideiglenesség, és a felszínes otthonosságteremtés kellékei. Bőrönd, begyűrt takaró az ágyon, párna földre dobva. 

 

hotel11.jpg

 

Hengereztem, aztán csak ott maradtam, és most vagyok múlt vasárnap óta a legnyugodtabb, itt a padlón fekve, érzem is, ahogy csukódnak a szemeim. Szinte semmit nem alszom, ha aludni akarok, bekapcsol az agyam, mit csináltam rosszul, mit mondtam rosszul, hogy kellene holnap, elég jó vagyok-e ide egyáltalán. A multinacionális irodista szorongásai. Hiányzik a csajom, a macskám, hiányzik az ágyam, az otthoni lágy hullámok nem simítják el a kinti fűrészelős rezgéseket, de végig kell csinálnom, mert ebből élek, ebből futok, ebből veszek futócipőt, ebből írok blogot.

A hét elején lelkiismeretesen végigcsinálom a két edzést a sötétben ismeretlen városban, de a csütörtökit már kihagyom, mert megint csak éjfélkor kerülnék ágyba, ha elmennék még minden után egy órát edzeni. Bár nem alszom igazán, tudom, hogy  egyszerűen kell a pihenés, hogy végigimitáljak egy otthoni estét tévével, nettel, dögléssel. Most van az, amikor a futás csak stresszfaktor lenne, teher, ezt ezerszázalékosan érzem, és nincs lelkiismeretfurdalásom.

Reggel kipihentebb vagyok, jól záródik a hét, a kintiek elégedettek velem, és szombat hajnalban megérkezik a taxi az otthonom elé. A pénteki rövid kocogás is kimaradt.

Bent állok a négyes zónában. Az egyetlen amit érzek, a tény, hogy a két speaker gyűlöli egymást. A Magyar Futórendezvények Hangja a szokásos mederben tolja az utolsó perceket, és semennyire nem várja meg az angol fordítást, alig hagy a kolléganőnek mikrofonidőt. Igaz, amikor amaz végre bele tud szinkronizálni a hangszóróba, abban semmi köszönet nincs, valakinek szólni kellene, hogy nem, ez itt nem világrekorder gangbangpornózás lesz, futni fogunk. De nem, senki nem szól, feszt megy az erőltetetten mélyített hangú, kéjesen elnyújtott pleeeeease enjoooooy, legalábbis amíg A Magyar Futórendezvények Magyar Hangja hagyja neki. Aztán néha egyszerre beszélnek.

Aztán elindulunk. Emlékszem a tavalyi kibaszottul euforikus indulásra, kétlábú, színesbe öltözős karrierem egyik legemlékezetesebb pillanata. Na, ebből most semmi nincs, egyszerűen csinálom, amit kell, futok, tartom az időt, mert rögtön az elején már tiszta ügy, hogy tartani kell. 149-es pulzuson kellene hozni a 5:41-es tempót, de pár lépés után 154-en vagyok. Ezt tartom. Salzburg 155-ös pulzussal lett meg, és tudom, hogy Dani valahol elől 160 felett fogja végigkarcolni a 42 kmt, tehát elvileg ez még nem megborulós történet. A sebesség maga nem tűnik tarthatatlannak, de ha kicsit elkalandozom, vesztek pár másodpercet. Az utazósebességem valahol 5:44 környékén lenne, ami nem rossz, ötlik fel bennem, de most nem jó. Belegyorsítok. 156... Faszom.

Összesen két pillanatnak örülök, az egyik az, amikor beérem a 4:15-ös iramfutókat. Nem is azért, hogy beérem őket, ez - ha már ott voltak előttem - kötelező feladat volt, szar is lett volna, ha nem húzom ezt be. Hanem annak, hogy megpillantom Makai Vikit, aki az örök mosolyával tolja maga előtt a világot, és ettől valahogy megnyugszom. Soha nem fogom elfelejteni Dani első UB-ját, amikor arrébb ment 10 centit a nádas széléhez pisilni, Viki meg jött, megállapította a tényállást, és igazi, mosolygós, határozott, szurkolói hajrával buzdította a versenytársát.

A másik, hogy kiszúrom Haancheet a Margit híd-felkanyar előtt, és odakajabál nekem egy Gyerünk!!!öt, és ez most tökre jól esik, hogy valaki nekem mondja. Valahogy kiemel ebből a semmiféle hangulatból, létezem, én vagyok itt, látható vagyok, én történek. 

A szigeten nagyon vonz a szökőkút oldalánál lévő kút, ebből tudom, hogy hiába figyelek kurvára a frissítésre, kevés. Minden évben ez van itt, könnyebbé most mégsem teszi, hogy előre tudtam a meleget. Most van kurva meleg. Direktben süti az arcomat, a nyakamat a nap, folyékony rajtam a póló. Az Árpád hídra felkanyarodás őrület, ennyi kibaszott emelkedőt beletenni egy városi maratonba az konkrét bűn.

21-nél az órám szerint másodpercekkel vagyok hátrányban, a hivatalos távnál, a táblánál több mint egy perccel. Nem értem, az emelkedők lassulását mindig behoztam 5:3ikszes tempókkal. A frissítés. Nem lehet nem megállni, nem tudom futva felvenni a poharakat, ahhoz túl nagy a tömeg fala, víz kell a sapkámra és legalább három pohárral iszom. Itt megy el az idő, a frissítést és az emelkedőket együtt nem tudom visszahozni.

22, 23-nál értem meg, hogy el fogom engedni a négy órát valószínűleg, és ez ott borzalmasan megcsap a semmit nem érzés ellenére, ez abban a pillanatban egy piszok nagy gyomros a sok készüléssel, beáldozással együtt. 

Megyünk végig a rakparton lefele, itt van a legmelegebb, nappal szemben, a kő- és aszfaltkatlanban és nincs víz, nincs víz, nincs víz, nincs víz. Pont itt, sehol máshol, de pont itt 5 km telik el, mire újra kapok valamit, és ez nyír ki végleg.

 

fireshot_capture_030_32_spar_budapest_maraton_frissites_http_www_futanet_hu_cikk_32-spar.jpg

 

Iszonyúan, tehetetlenül dühös vagyok, rettenetesen kurvaanyázom, hogy nincs egy állomás, nem hiszem el, hogy ezt megteszik velünk. Más a hibás. Ó, ezt ismerem, jön a belső leszabályozás, és felmérem a károkat. Másokat hibáztatok, nem oké, nem jó irány, de ugyanakkor igazságtartalmától függetlenül helyzetjelzőnek kiváló. Valami egyértelműen nem jól van, valami baj van, valami nem működik. Nem feltétlenül más a hibás, de bajban én vagyok.

Megkapom a vizemet, itt már nem is próbálok sietni, 6 közeli tempóval megyek tovább, nézem a pulzusom, hogy emelkedik, de legalábbis nem csökken, és ekkor elkezdek beszélgetni magammal.

25 km-nél vagy és újra kell tervezni mindent. Mi legyen? Lubics Szilvi jut eszembe, sok mindenki más mellett, "a teljesítés lett a cél." Örökké ez a dilemma. Megpróbálunk valami útjelzőt találni az erkölcsiség, hiúság, és az értelmes emberi létezés egyéb útvesztői között, ami értékesebbnek, örökérvényűbbnek tűnik a többi útjelzőnél.

Soha nem adtam fel versenyt.

Legalább nem gyalogoltam.

Büszke vagyok, hogy fel tudtam adni versenyt, hogy amikor kellett, ki tudtam szállni.

Ezer és ezer mondat az önmeghatározásról. Melyik az igazabb, melyik erkölcsösebb, melyiktől leszek több magam előtt másnap, melyiktől leszek több a külvilágnak?

Feladni a fizikai értelemben a könnyebbik döntés, ez rendben van, továbbmenni sokkal fájdalmasabb.

Továbbmenni és nem versenyezni is nagyon fájdalmas.

Nem ezért jöttem. Egy újabb mondat másoktól, de ezt elhessegetem, én bármilyen maratonnak örülök, ez a negyedik, és nem, nem leszel nagyképű, mire fel, te pöcs? 

Annáék hirtelen ott vannak a Erzsébet hídnál, örülnek fotóznak. Meglepnek, kicsit úgy csinálok gyorsan, mintha örülnék, aztán továbbmegyek magammal beszélgetve. De ez is milyen már? Hazudok. És egyelten foltot találok magamban a sok magaménak nem érzett válságmenedzsment között. Azt az inkább fekete, homályos foltot ott magamban, azt a hiányt ott a verseny elején, hogy nem éreztem semmit, nem jött meg a libabőr, nem éreztem, hogy ott akarok lenni, csak felkeltem, beálltam, elindultam, mert ide vezetett a kijelölt út. Nem én mentem, az út vitt, és ezt éreztem végig a betegség alatt, a Bridgestone félmaraton hát-jól-van-fussunk-hozzáállása alatt, most odakint. Németországban, hogy nem én megyek.

Az öröm hiányzott, én nem is futottam volna ma, pihentem volna, együttlettem volna, élveztem volna a kék eget és meleget, ha rajtam múlik, mert azt tettem volna szívesebben. Mint amikor otthagysz egy bulit, egy munkahelyet, egy rossz szitut, egy esküvőt, és érzed, hogy jól döntöttél, végre nem hazudsz, végre a saját utadat taposod, egyenesbe kerülsz önmagaddal, olyan érzés volt felsétálni a lépcsőn, és leülni a Gellért téren. 

Nem kellett megfutnom ezt a versenyt, csak azért nem kell megfutni, mert ma van, mert kötelező, ezt így nem akartam, nem akartam, hogy megtörténjem velem, én akarom csinálni.

Rossz érzés volt végül, amikor visszamentem a csomagomért. Láttam a sok érmet, láttam azt a kék, TATA-s, indiai faszit, akit kiszúrtam a verseny közben is, a záróbusz előtt kocogott. Tiszteletet éreztem, végigcsinálta. Rosszul esett a sok facebook poszt, kinek, hogy sikerült, bántotta a hiúságomat az ismerős, első maratonisták öröme. Mind végigcsinálta. Hazudnék, ha ezt elhallgatnám. 

 

img_5795.jpg

img_5794.jpg

 

Fuss Te Is szekcó

Nem lenne etikus bármit is megmondanom az edzéstervről, hiszen nem csináltam végig. Kimaradt egy hét a betegség miatt, itt-ott kimaradt egy-egy edzés, vagy mert nem bírtam a kánikula miatt, vagy mert a magánélet nem engedte, vagy mert a meló miatt nem adtam fel belőle egy-egy alkalmat. Olivér nem hiába mondja, hogy ő azokkal szeret edzeni, akiknek az életvitele megengedi a kellő számú és idejű futást.

És nem futottam meg a maratont sem.

Ami viszont teljesen egyértelmű számomra:

Az 5000 forint mellett is csak megköszönni tudom: 

200 kilométeres hónapjaim lettek - amelyek soha nem lettek volna magamtól, és erre büszke vagyok most. Azért mert, picsa sokat feljődtem tőle, olyan szintre vitt el, fel, amelyről nem gondoltam volna, hogy velem ez lehetséges.

Gyorsultam. Itt megint az erkölcsiség rúgja be az ajtót. Mi ér többet? Patikamérlegen adagolt körülmények? Vagy az, hogy minden körülmények között meg tudd csinálni közel ugyanazt az eredményt? Az én álommaratonom este zajlik, hűvösben. Soha nem fogok ilyen versenyeket találni nagy számban. A legjobb eredményeimet megint este, 12-14 fokban értem el, de a világ nem fog hozzám alkalmazkodni. Ettől eltekintve azért objektíve is gyorsultam, közel 15-20 másodperccel tudok adott pulzuson futni hosszabb távon is, mint tavaly, vagy akár idén, év elején.

Sokkal fegyelmezettebb voltam ebben az időszakban, valami olyasmi miatt, amit én határoztam el szabad akaratomból. Igaz, külső mankót vettem magamhoz, és még így is maradt ki edzés, de magamhoz képest szuperkeményen végigdolgoztam az augusztust, szeptembert.

Ami biztos, hogy hiányzik a tervből, az a hosszú táv. Olivér ezt pontosan leírja:

"... Ergo szükség van hosszú futásokra, ahol ezeket a rendszereket, a maratonhoz hasonlóan dolgoztatjuk intenzitásban és hosszban. Vigyázat, itt nem arról van szó, hogy 3-4 órás futásokra van szükség... A maratonnál használt szervezeti folyamatok már 1.5ó fölötti edzéseken szépen alakulnak, fejlődnek. Nincs szükség 30-40Km hosszú edzésekre! Annál inkább a maraton tempó gyakorlására. Az utolsó hetekben már több ilyen futásunk is legyen 10p-1ó össz terjedelemben edzésenként."

Magam példájából kiindulva viszont úgy látom, hogy egy 4 órás időt megcélzó ember valószínűleg még nem futott túl sok 30-35 kilométeres távot. Kellene, hogy megtapasztalja az érzést, a fájdalmat, hogy felkészüljön rá, kellene ez a táv, hogy biztonságban érezze magát. A szervezeti folyamat nem minden, és ugyan a távedzés sem, sőt ez az edzésterv még inkább nem a lelki felkészítésről szól,  de a lelket, biztonságérzetet mint faktort, szerintem kár teljesen figyelmen kívül hagyni kezdő és/vagy nem igazán tapasztalt maratonistáknál.

 

És akkor most mi a fasz?

Október közepe van, versenyre valószínűleg már nem megyek, bár nem néztem meg, hogy lenne-e bármi, ami illene a képbe. De itt vagyok, szezon van még, volt egy jó 27-28 km-es edzésem, jókat lehet huncutkodni még, könnyű vetkőzni. Ha összejön, akár magánmaratonban megnézem ezt az időt még egyszer. Veszteni nem vesztek rajta semmit, legfeljebb a tavaszi terveket írom át egy kicsit, ha nem lesz meg idén a négy órás maraton. 

Fuss Te Is ajándék, egész jó fogazattal

Bridgestone Budaörs Félmaraton

Az űr: a legvégső határ.
Semennyire nem vagyok egy Star Trek fan, nem került be a gyerekkoromba, később meg már nem lehet betuszkolni erőszakosan, eléggé Spock-mentes vagyok. Mégis folyton ez járt a fejemben hetek óta. Naná, a teljesítményemre gondoltam.
Nem, lófaszt. Szóval elég sajátos állapotba kerültem, tudjátok, olyanba, amire, ha visszagondolsz majd idővel, időszakként marad majd meg benned, tulajdonképpen teljesen függetlenül attól, hogy mennyi ideig tartott, vagy, hogy objektív időben nézve esetleg sokkal hangsúlyosabb események mentén történt az, ami mégis intenzívebb lenyomatot hagyott.
 
Ezer százalék, hogy sokkal többet küzdöttem a heti négy edzésekkel, a résztávokkal, a saját magam ellenállásával és nem akarásával, mint amennyi időt abban a furcsa állapotban töltöttem, és mégis. 
 
Lassan eljutottam oda, hogy nem prüszköltem, nem gyűlöltem, nem haltam bele az egyre hosszabb, sőt, esetleg már akár öt ismétlésig is felkúszó résztávokba, és bár megfogadtam, hogy nem nézegetem futás közben a hosszú távokhoz tartozó tempómat, de lassan mégis összeállni látszott a kép. Tudtam, hogy kábé milyen tempót futok egy adott pulzuson, és lassan azt is megtanulni látszom, hogy megbecsüljem, éppen mekkora pulzussal nyomulok. Sok esetben már csak a megerősítés miatt nézem meg az órámat.
 
És ahogy ránk kúszott a szeptember, lassan elcsendesett minden körülöttem. Visszaállt minden a szokásos kerékvágásba, elmúlt a nagy meleg, elmúlt a vakáció, a hétköznapok maradtak, a meló odabent, a meló odakint Már sötétedik hét óra környékén, amikor megérkeznek a kilométerek a ház elé. Hazaérek munkából, előszedem a cuccaimat, ránézek a kinti hőmérőre, az pedig szenvtelenül mutatja az egész, végtelen hónap, se felhős, se napos, se hideg, se meleg, se szeles, se csendes időjárását. 10-14 fok, mint egy fiziológiás oldat. Feloldódok a nincs különbségben, mintha sehol se lennék, nincs mit leküzdenem, nincs semmi külső tényező, szabadon futhatok a szeptember izotóniás estéiben.
 
Csend van, nem emlékszem Budapest zajaira, csak az egyre többet látott esti fényekre, a hidak íveire, a megtalált, hosszű utcák egyeneseire. Egyre több perc, egyre hosszabban, egyre kitartva, láb kiemelve, mellkas olimpikonpózba, aztán egy hatalmas durranással egyszer csak vége.
Levezet.
 
És ahogy mélyére értem a szeptembernek, ahogy lassan, szinte észrevétlenül körbefolyt az estékre megérkező hűvösség, elkezdtek hullani a számok: 6:00, 5:52, 5:50, 5:43, 5:41, 5:36, és 24-én Danival, a saját edzésemet futva 5:34-es tempót hoztam 144-es pulzussal. Nekem ez volt az ŰR maga, minden tekintetben, mintha nem is a saját testem lett volna, nem ismertem ezt a futót, csak meglovagoltam, vitte magával a tudatomat, nem is a Földön voltam, nem is ezt a valóságot futottam, minden más volt.
 
Kibaszottul testen kívüli élmény, komolyan mondom. Ez volt a csúcs. De versenyt nem űrben, nem zavartalanul futunk, utcai versenyt a valóságban futjuk.
 
Beteg is lettem hirtelen, jó lenne megfejteni miért? Idén már harmadszorra történt meg ugyanaz velem. Semmi tragédia, torokfájás, takony, slejm, ugatás, felköhögés. Az zavar, hogy ezelőtt évekig szinte soha nem voltam beteg, max. évente egyszer, vagy az sem, idén pedig már elúszott miatta egy maratonom. Tavasz elején gyakorlatilag ezzel küzdöttem egy teljes hónapig.
 
Egy hét esett ki. Szombaton probáltam rá egy laza 5 kilométerre, és azonnal tudtam, hogy oda az űrmojom. 
 
A Fuss Te Is Akadémia pár hete kínált be a budaörsi félmaratonnal, hogy ha akarok, ingyen mehetek, és hát ilyet egy jól szocializált magyar ember nem hagy ki, főleg, hogy Budaörs amúgy is a szívem csücske lett az elmúlt évben.
 
Futni úgyis kellett volna, a hétvégére pont félmaratont szinte lefedő időtartamokat kaptam utasításba, úgyhogy úgy voltam vele, hogy tök mindegy, elmegyek.
 
Nem tudtam eldönteni, hogy legyen ebből jó edzőverseny. Tempót, vagy pulzust fussak, ha már újra elvált a kettő egymástól? Nem állítottam be végül semmi elvárást az órámra, úgy voltam vele, hogy majd eldönti a szituáció.
 
Bridgestone Budaörs Félmaraton
 
Vannak mostanában ezek a kisebb, újabb félmaratonok, ahol nem igazán félmaraton a félmaraton. Nem tudok mit kezdeni ezekkel, mert ezt nem lehet semmivel sem megmagyarázni. Vagy ne legyen félmaraton, vagy legyen félmaraton. Ha nem félmaraton oké, van ilyen verseny is már szerencsére rengeteg, én is megfutottam egyet, ez volt a Paksi Félmaratom + Az sem lenne baj, ha egy eseményt 20 km-rel adnák el, mert akkor tudja az ember, hogy mire számítson. 
 
De ha egy "Félmaraton" nem 21,096 méter, akkor azt nem lehet beilleszteni a kirakóba. Hiába futod meg, nem futottad meg. 
 
A budaörsiek most ezzel védekeztek: "Sajnos egy kellemetlen dologgal kell kezdenem. Mint azt többen jeleztétek, az idei évben sajnos valóban rövidebb volt a pálya! Ez nem a mi hanyagságunk, hanem a bürokrácia ,,erőfitogtatása" volt. Köszönjük ezt a volánbusznak és a közútkezelőnek. Ami az előző 3 évben a BKK-nal működött, azzal a volánbusz nem bírt (nem akart) megbírkozni. Szerintük az ő teljesen azonos méretű buszaik, nem férnek el azon a terelőúton,ahol a BKK járt az előző években. Ezért a kellemetlenségért az elnézeseteket kérjük, igyekezni fogunk, jövőre visszaállitani az eredeti felállást."
 
Nem tudom, mikor derült ez ki számukra, de 500 méter toldást betenni egy 20 kilométeres trackbe azért több helyen be lehet. Senki nem örül neki, de legalább rendesen meglesz a táv. Arról nem beszélve, hogy erről egy szó sem esett előtte, ez a nyilatkozat egyedül azért született utólag, mert páran rákérdeztek. Ez egyszerűen nem oké.
 
Mi a faszt dumálok, nem fizettem, ingyen volt, persze. De marha dühös lettem volna, ha fizettem volna. 
 
A verseny maga, a hiányzó kilométert leszámítva, tökéletes volt. Budaörsön nem sok sík utcát találsz, de ez a hét kilométeres pálya teljesen jól futható volt. Nem fogsz rajta PB-t menni, de ezt a versenyt nem a PB miatt kell szeretni.
A rajtszám átvétel az akadémiás különítmény okozta néminemű bizonytalanság ellenére kedves élmény volt ,és frissitőpontosok is iszonyú kedvesek voltak. Mindenki borzasztóan akarta, ahogy ez a nap mindenkinek jó élmény legyen, ezt ennyire talán még egy eseményen sem éreztem ennyire átütően. Aki aztán meg mindenki máshoz képest is igazán durva volt, az a főút mellett szájkaratézó leányzó volt a dj pult előtt. Esküszöm ilyen teljesítményt életemben nem hallottam sehol. Konkrétan levegő nélkül végigdumált, -hajrázott bruttó két órát. Nem tudom, hogy ki ő, budaörsi városi rádiós bemondóra tippelek, de amit lenyomott, az valami elképesztő volt. A fele bandát ismerte, a másik felével lepacsizott, szól valamit hozzá, és csak tolta és tolta és tolta vég nélkül. Nem tudom mit szed, de minden futónak olyat kellene szednie.
 
A legaranyosabb szurkolói díjat az a félelmetesen cukker kiscsaj kapja, akitől a Magyarországon kapható legnagyobb szőlőcukrokat gyűjtöttem szorgalmasan. Minden körben lelkiismeretesen a kezembe nyomott egy óriási tablettát, amit aztán eltettem a zsebembe. Valószínűleg azonnali fulladást okozott volna, de egyszerűen nem lehetett neki ellenállni, elszabadultak az apahormonok, öregszem, az van. 
 
Az látszik, hogy Budaörs autós város, soha ennyi méltatlankodó embert nem hallottam még panaszkodni. Kifejezetten hosszú sorok vártak szalagon való áthaladásra. A skála lefedte a "Kurva anyátokat szopjátok ki"-vel kézifékes fordulót nyomó Opel Astrástól, a kőkeményre lekozott hajú, decens nyugdíjasos "Ez hallatlanul felháborító"-ig, a teljes autós palettát. Nem vagyok tisztában a város közlekedési viszonyaival, de komoly fennakadást okoztunk még egy napos, békés, vasárnap délelőtt is.
 
Nem égtem versenylázban, a Spar a cél, nem akartam nagyot dobni. Kényelmesen érkeztem, előtte kocogtam egy nagyon kicsit, majd csatlakoztam a tömegnek ahhoz a feléhez, akik a menetiránnyal szemben álltak fel. Még az indulást előtt két perccel is így voltunk. Gyanúsnak gyanús volt, mert otthon csak-csak megnéztem, merre fogunk menni, de hát azért birka az ember, mert működik a nyájeffektus. Aztán csak leesett mindenkinek, és elkezdtünk az elején keresztül hátrafele szűrődni és ekkor találkoztam egy indokolatlanul magas emberrel, aki ismerősnek tetszett. Neki is az lettem, lekezeltünk, és én csak annyit bírtam idiótán mondani Snatchnek, hogy "Hajrá, hajrá". A verseny további részére is ebben maradtunk. Ő nagyon sietett nagyon elől, intettünk egymásnak, amikor szembejött. Majd biztos elmondja hogyan sikerült, annyit láttam, hogy volt olyan, hogy bizony kiürült a mosolypuffer, és nagyon nem irigyeltem tőle ezt a küzdelmet most, ezen a nem lapos pályán. A végén még hosszabban odaintett, kajabáltam, hogy gyerünk, de hát magamnak mondhattam volna ezt leginkább, mert én ekkor mentem ki a utolsó kör első emelkedőjére. Messze van az eleje még nagyon...
 
Az utolsó hármat megtoltam valamennyire, és bár lazán 171 lett a pulzusom a végére, nem igazán haltam bele. Éreztem, hogy ez egy teljesen fals 155-ös átlagpulzus, és a 171-es is fals, nem lihegek annyira, hogy ez valid legyen. Fantomnehezékként volt rajtam végig ez a betegségben otthagyott egy hét.

img_5570.JPG

img_5571.JPG

img_5573.JPG

img_5576.JPG

img_5577.JPG

Kő vagy nem kő
 
Nem fantommá akkor vált, amikor halálra ijesztett hazaérve. 2014 decemberében volt vesekövem és az nem egy olyan élmény volt, amit újra át akarnék élni, bár az oddsok nem nem nekem kedveznek. Mindenesetre, amikor azt láttam, hogy olyan barnát csurgatok, hogy sárgát nyomokban sem tartalmazott, akkor ott helyben megállt az ijedtségtől a szívem. Végigfutott az összes emlék bennem: szülési fajdalom, görcsös pisálni akarás, egy hét non stop Cataflam és pisaszűrés, míg kijön az az átkozott szar belőlem.
 
Megittam két liter vizet, letoltam két sört, hogy megjöjjön az inger, és végig rettenetesen féltem, de a harmadik kísérletre kitisztult.
Nem tudom, mi lehetett ez. A sok gyógyszer, a keveset ivás? Nem, nem, az ivásra direkt odafigyeltem, mert emlékeztem, hogy hajlamos vagyok későn elkezdeni frissíteni. A magnéziumos víz lehetett a probléma, amit a versenyen adtak? Esetleg a magnézium valamelyik gyógyszerrel? Vagy mégis mini kő volt és kijött probléma nélkül? Vagy ez egy rendes kő és csak megmozdult egy kicsit a futás alatt? 
img_5578.JPG
Nem tudom, de marhára zavar. Gyűlölöm a bizonytalanságot és az információhiányt.
Mindegy, két hetem van a maratonig. Folytatom, ahol a betegség előtt abbahagytam. A verseny hetében megint Németországba kell utaznom és csak remélni tudom, hogy hétvégére meg fogok érkezni. Ha nem, akkor magánzóban kell lefutnom, amit a versenyen nem tudtam.

Másfél nap

(Spoiler egy sorra a könyből. Ha nem akarsz ilyet, ne menj tovább)

Tegnap Szilvire áldoztam az ebédidőmet. Bár a Fehérvári úti Spuri valami hét percre lehet tőlünk, át kellett kelnem átlóban az egész városon, hogy átvehessem - sosem fogom megérteni a BSI-t, ez már így marad - , de hát Lubics Szilvi, az Lubics Szilvi, szóval átkeltem, átlóztam, elhoztam. 

 

fullsizerender_1.jpg

 

Még csak az elején tartok, de annyit biztosan tudok, hogy tetszik, hogy struktúrája van, jó a szerkesztés, kellemesen meglepett.

Aztán eljutottam kb a huszadik oldalig, és hirtelen olyan élesen láttam magam Szilvi kontrasztjában, annyira egyértelműen megmagyarázott mindent az egyik fejezet, hogy letetettem a könyvet kicsit végiggondolni, megrágni, megfogdosni, méregetni ezt a felismerést.

Ötödikben anyám kijárta, hogy matektagozatos legyek, mert ki kellett járnia.

Nyolcadikban nem vettek fel a kiszemelt, Fehérváron Éppen Menő Gimnáziumba.

Gimiben negyedikre (ezt most fingom nincs hányadiknak mondják mostanában, mindegy, szóval érettségire) éppen felhoztam magam egy 4,3-as átlagra.

Érettségin példamutatóan elbasztam az irodalom írásbelit, az egyetlen dolgot, amit lelkemből is akartam, hogy jó legyen. Vagy legalábbis ott lepontozott az addig végig mellettem álló Szombatiné.

Nem vettek fel egyetlen egyetemre sem, amit bejelöltem.

Végigalibiztem a nyomorék Kodolányit, mint "felső"oktatási intézményt, mert végig ott toporzékolt bennem, hogy ez az egész gyakorlatilag egyetlen alávaló kompromisszum és meghunyászkodás volt anyámék, de sokkal inkább önmagam előtt.

Kiléptem kapcsolatokból. Kegyetlenül átbasztam mindenkit.

Két évig húztam a fősuli után, hogy megírjam végre a diplomamunkáimat.

Hat évig trónoltam egy középvezetői állásban, amelyet a második évtől már minden egyes nap gyűlöltem.

Legalább négyszer kezdtem el normálisan megtanulni angolul és egyszer sem fejeztem be.

Nem fejeztem be a webdesign sulit sem.

Nem tanultam meg profi módon fényképezni, évente egyszer veszem elő a gépemet, nem is tudom, mikor használtam utoljára az állványomat.

A gyúrásból fősuli végére csak pingpongozás maradt.

Két év krav-magát lehúztam a vécén, egy költözés után, nem mentem el másik edzőhöz.

Ki tudja hány apró elkezdésem volt futásra, amit abbahagytam, mielőtt eljutottam oda, hogy ne hagyjam abba.

 

Szilvi ehhez képest olyan keményen nyomta, hogy kiment a hóba felrissülni, ha bekómált tanulás közben! 

 

Mindig ott keresem másokhoz képest önmagam felmentését, hogy ki mit hoz magával korábbról, de valahogy erre soha nem gondoltam, hogy nem csak az számít, hogy mindenki Európa-bajnok vízilabdázó volt rajtam kívül, hanem a kitartás is. Bár valahol biztos összefügg, hiszen aki sportolt, az valószínűleg alapvetően több fegyelmet, beáldozást, kitartást tett magáévá mint én. 

Ezek azért nagyon kemény dolgok, így látni a következményket, hogy majd negyvenévesen pótolgatok bele (általánosságban vett munka)morálba, akaraterőbe, kitartásba, fizikumba, mindenbe.

Ezt most nem akarom se  poénra. se önsajnira, sem mentegetőzésre kihozni, vagy felhasználni, egyszerűen csak, biztos vágjátok, vannak azok a pillanatok, amikor fejbebasz a felismerés,  és  sok millió szálas gubancban elektromosan felvillan egy darab, sorosan (szegény fizikatanárok, jövök most rá) bekötött következményű szál, hogy baszki, bizony. 

Ősz előtt

Emlékszem, még pár éve is így történt, amikor már futottam, tulajdonképpen maga a nyaralás is stressz volt. Nem lehet két hét alatt az egész világot begyűjteni, nem leszel hirtelen nagy utazó, nem fogsz megváltozni, nem lesz más életed - nem a nyaralás, nem két hét utazás alatt. Nem lehet későn jött felismeréseket visszamenőlegesen pótolni, nem lehet a múltputtonyba pakolni a jelenből, hiába akarsz mindent, hiába kapkodsz, azt rontod el, ami most van és ami még lehetne. 

Emlékszem az érzésre. Kiterítem a több kilónyi vizet szívott futócuccaimat a viszonylag keskeny, de az apartman teljes emeletén végighúzódó alpesi erkélyére, és leülök pár pillanatra a hegyek előtt. Erre gondolok, erre az érzésre. Tudom, hogy mennyi mindent rontok még, de sokkal mélyebben ül a gondolat, hogy mennyi terjedő, forrongó, csapkodó lázat lehúzott már rólam az, amit csinálok. Nem hiszem, hogy valaha is makulátlanul zen és bölcs, és jó döntéseket hozó valaki leszek, de pontosan érzem, hogy akár csak ez az augusztusi 196 km, amiben valljuk meg, nem sok örömöm volt, mennyire mélyen ül bennem. Mint egy kő, mint egy nehezék alul, stabilan adja az alapzatomat, és vagyok annyira rendben, vagyok annyira kihajtva, lefárasztva, hogy az sem lett volna baj, ha nem megyek egy hétig sehova. 

De 196 kilométert nem hagyunk az út szélén. Olivér elvitt volna akár 240-250-ig is simán, ha nem ugrok le a vonatról az utolsó egy hétben, de vagyok annyira olyan, amilyen, magamtól is, hogy ne engedjem el A Kerek Számot. 200. Van olyan mérföldkő ez nekem, mint az első félmaratonom. 

Nem akartam a többiek terhére lenni. Négy emberből egyedül én hoztam futócipőt, végtelen időnk amúgy sincs, nem akartam, hogy rám várjanak bármikor is, mert nekem futnom kell. Amúgy is nagy háborúban vagyok a reggelekkel, ideje volt a következő birkózásnak. Valamiért, valamivel mindig küzdeni kell, valamit el kell érni, valami csontot rágni kell.

Ehhez képest meglepően könnyen keltem, pedig a világ végét is át lehetne aludni ilyen fabetétes, tiszta levegőjű, könnyeden vastag dunyhás alpesi szobában. Tirolban, Ötzalban vagyunk, ahol a nászutunkon is voltunk, most megmutatjuk másoknak is, amit mi láttunk két éve. Nem lehet elégszer átélni.

Két héttel előrébb járunk, mint 2015-ben, szinte minden más, most pont távozásunkig tart ki a jó idő. Amint átkeltünk a Timmelsjoch hágón Olaszországba, hóba öltözött az egész völgy. De a mi hetünk alatt még nem, a nyár éppen leadta az utolsó koncertjét a nagyszínpadon. Tele volt minden falu turistákkal, bringásokkal, motorosokkal.

Reggel hétkor egyedül voltam az utcával, Längenfeld összes háza aludt még. Reggel nyolckor nyit a pékség és a Spar is, senki nem siet sehova. Csípett a levegő, frissességre, szagra is, éberré teszi az embert egy pillanat alatt. Duplájára nőtt a tüdőm, ahogy leszívtam, Hideg víz, széna, zöld fű, trágya, tehén, és sajt szaga volt. Az egész völgy harsányzöld, karbantartott kaszálók tábláiból áll, vékony csíkként fut rajta végig az Ötztaler Ache, és mellette az egyetlen út, amelyre ritka, gubancos csomókként vannak felfűzve az összebújós házú települések. 

Észak fele indulok el, Längenfeld eleje irányában. Az Onthegomap nagyjából azt mutatja, amire számítottam. Nem túl sok futható út van, tulajdonképpen csak a völgy aszfalt és kirándulós csíkjait mutatja, és a valóság is ennek megfelelő - bármilyen út, ösvény, ami ezen kívül létezik, az nulla százalékban alkalmas futószerű mozgásra. Persze elhoztam a Nike Wildhorse-t, persze a terepfutásban bőven van mászás, de az elmúlt két évben sem lettem alpinista, semennyit nem haladtam ebben az irányban, szóval a Vomero van rajtam, és vagyok annyira józan, hogy ne most találjam ki magamról, hogy tudok hirtelen ezer métert pókként is közlekedni. 

 

l_ngenfeld.jpg

 

Jól megy, semmi nincs bennem a reggelek szétszakadtságából, nem vagyok bekötve, sem vázban, sem agyban. Lazán és kedvvel jönnek a hat alatti tempók, és már az első kilométernél sajnálom, hogy csak egy órám van erre a játékra. Minden egyes pillanat annyira fotószerű, annyira élénk, annyira telítve van oxigénnel a harapós levegő, hogy nem tudok figyelni a belső dolgaimra, milliószor valóságosabbnak és jelenvalóbbnak tűnik az, amit ténylegesen látok és érzek az érzékszerveimmel. Köd takarja vattapaplanként a kis folyó túlpartján, a szemközti hegyoldalhoz közelebbi települést, Oberriedet. Sokkal, de sokkal feljebb, éppen elér az ébredő nap a csúcsokig. Sok idő míg leér, ide hozzám. 

 

1.JPG

2.JPG

3.JPG

 

Egy vízesés melletti szerpentinösvényt néztem ki magamnak, hátha alapon. Ha sok a kanyar, talán valamennyire mégis futható lesz. Ha nem, akkor meg nem, megyek másfelé. A vízesés alatt fizetős parkolót és mászó- és via ferrata parkot találok. Azt írja egy tábla, hogy a vízesés felső, kilátópontja 20 percre van gyalog, és ezzel el is indulok arra, hiába lenne jobb, amit eredetileg kinéztem. Picit még kocogok, aztán jönnek a szünet nélküli kövek, lépcsők, és sietősgyalogolni kezdek, a szívverésem 150-155 között ugrál, és ez így is marad, egészen a félútig, ahol megtalálom a távolodási végpontomat, a függőhidat. A pulzus ellenére már fázni kezdek, és tudom, hogy lefele ki fogok hűlni, szóval itt a vége. Iszonyúan félek kimenni középre, elég komoly tériszonyom van, és ráadásul egyedül vagyok, még tartanom sem kell magam mások előtt. Szabadon, méltóságom teljes hiányában togyogok ki a hídra, pár kép, plusz egy magamnak megtartott pillanat, amikor a félelemtől függetlenül is bennszakad a szó. Nem látok ilyet minden nap. Minden nap látni kellene ilyet.

 

4.JPG

5.JPG

 

Lefele is sietek, amennyire tudok, és lent az utcán pont ez miatt fordulok teljes lelki nyugalommal egy teljesen másik útra, mint amelyiken érkeztem, de végül így lesz a jó. Kirándulós, aszfaltos, fekete-szürke murvás út visz vissza Längenfeldbe. Kis kapukat nyitok ki fakerítéseken - kérjük csukja vissza a szabadon lévő állatok miatt - elfutok egy kemping mellett, ahol tényleg látok pár sátrat is, nem csak lakókocsit. Egy ember rövid gatyában, bakancsban ül a kempingszékén és éppen a kávét főzi a kis láng felett. 

Látom a templomtornyot a fák mögött,  attól nem messze van a szállásunk, ebből hét km lesz, ami a mászással végül is elég lesz. Majd futok még egyszer a héten.

 

6.JPG

7.JPG

 

 

--

 

Toscolano Maderno nem a legexkluzívabb része a Garda-tónak, de például van neki egy kb három kilométeres parti sétánya, ami egészen képeslaposan gyönyörű.

 

img_5092.JPG

 

Nahát, Toscolano-Madernonak (igazából két település összenőve) nem ez a legnagyobb attrakciója, hanem a Gatto Giallo pizzéria. Két napra érkeztünk, csakhogy a hegyek után legyen valami klasszik strandolós is. Az időjárás appok ugyan egy hétre előre már azt mutatták, hogy fürdés felejtős lesz, de mégis óriási szerencsénk lett. Egy fürdés belefért, és a másnapi Összes Szuvenírt Megvesszük című sétálás is naposra sikerült Limone sul Gardában. Az érkezés után strand, majd strand után éhezés, az éhezés megszüntetésére pedig pizzériát kerestünk és miután összeeresztettük a szerintem már gyakorlatilag nem létező Foursquare-t a szerintem őt megzabáló Tripadvisorral, majd a szerintem az azt is megzabáló Google és Facebookkal, elhatároztuk, hogy a parton elsétálunk sokat, majd kicsit felfelé sétálunk az utcák között, és jól beülünk a Gatto Gialloba. 

Nos, ez így is történt, és amikor megérkeztünk, már láttam, hogy ebből aznap nem lesz futás, merthogy az étterem minden igazán jó olasz gasztronómiai funkciót betöltő üzlet tulajdonságával rendelkezik, legyen az étterem, vagy egyszerű kajálda, ristorante, trattoria, vagy akármi más: nem a parton van, nem tolakszik az előtérbe, nem hívnak be, gyakorlatilag szinte szarul néz ki, nem sokkal üti meg egy hetedik kerültei kínai büfé kinézetét, és mégis működik, otthonos. Jól van kihasználva az eredendően nem is igazán étteremnek kitalált helyszín, ott is asztal van, ahová te már nem tennél, a Mamma uralja a pénztárat, a fiúk a bejárati lépcsőn cigiznek, és basznak segíteni, hogy jó helyen jársz-e, köztük óvatoskodsz be a kajaszentélybe. Ha viszont nem cigiznek, akkor hanyag istenként játszanak a kemencével. A Paradicsomos Alap mindenféle áhítat nélkül egy jó nagy műanyag dobozban tárolva kellő közelségben, a lányok szolgálnak fel, és ha igazán rendben van a hely, olasz létük ellenére nem fulladnak bele az asztalokba. Az olaszok össze tudnak roppanni a nyomás alatt. De itt nem, a Gatto Gialloban pengén működik minden, a személyzet összeszokottan pörög, és minden és mindenki egyetlen célnak van alárendelve, hogy olyan pizzát zabáljon a nép, hogy leforduljon a székről orgazmus közben.

 

21231638_10211802395967991_6239525032535946931_n.jpg

21151446_10211802394807962_9164361317617051985_n.jpg

21317536_10211802395807987_1500163583260516806_n.jpg

 

img_5118.JPG

img_5264.JPG

Nos, ezért nem futottam aznap, amikor megérkeztünk, csak másnap, a fél napos városnézés után, MÉG az aznapi pizza ELŐTT. (Ha jól csinálod, másnap már ingyen limoncellot kapsz, megéri jó vendégnek lenni.) Marha nagy mákunk volt, tényleg, végig sütött a nap a folyamatosan arra kódorgó felhők között, de mire hazaértünk, azért elég fenyegető jelenséggé álltak össze. Ilyenkor nem szabad meginogni, és én is marha határozottan nem dőltem el az ágyra Anna után, hanem összepakoltam magam. Közben kétszer kisütött a nap, és azt beszélték a többiek, hogy ha így marad, lent lesznek a strandon, viszik a cuccomat is (kemping bungalóban voltunk, saját stranddal. A kempingnek volt saját strandja, nem nekünk). Mondom az igen fasza lenne, nagyon tudnék élvezni egy még nedvesebb befejezést egy izzadékony egy óra után. Ebben maradtunk. Lekocogtam a strandra, elfordultam jobbra, és elindultam a sétányon a központ irányába. Viszonylag sokan futnak a környéken, jó, mondjuk a Garda-tónál ez nem akkora meglepetés, de valamiért én mindig csak külföldi turistafutókkal találkozom Olaszországban. Na, ez a vonal megszakadt, minden eddiginél több tetovált sportolóval találkoztam. A taljánok valamiért imádják a tetoválást, amivel semmi baj nincsen, én magam kábé 10 éve gondolkozom pár darabon, de eddig ez a test nem érdemelte meg, hogy ki legyen pingálva. Majd ha szép lesz, esetleg. Na de, empirikus megfigyeléseim alapján az olasz emberek (ami amúgy egy nem létező fogalom, őket kérdezve) úgy az átlagnál jobban kedvelik a testfestészetet, és ez most is így volt, akinek nonfiguratív kigyója és pumája volt, az mind a papparapuppit nyomta. Nyilván nem egyedül futnak és közben beszélnek. Másként ezt nem is lehetne. Őket ismerve, ez olyan lehet náluk, mint cápának a mozgás.

Most viszont egyedül voltam, és másfél kilométer múlva, amikor már másodszorra áztam el, megértettem, hogy miért. A szél egyre erősebb lett, majd hirtelen SOKKAL erősebb lett, és úgy kábé a semmiből szembe jött maga A Végítélet. Egy nagy fehérség közelített, a mai napig nem tudom, hogy az az esőfal, a vihar mögötti napsütés, vagy Michelangelo egyik jelenete ugrott le az valamelyik freskójáról, de az emberek menekültek, én megálltam, hogy HÚBAZMEG, majd pár métert tovább mentem, mert komolyan nem tudtam értelmezni, amit látok, majd én is megindultam visszafelé, ahogy megdobott az első igazán nagy széllökés. Aztán átrohant rajtam, én berohantam egy bank kapuja alá, és így óvatoskodtam kapuról, kapura, kinézegetve, vagy 10 percig, ahogy teljesen random módon, hol elnyugodott, hol újra lecsapott a számomra teljesen ismeretlen dinamikájú vihar.

 

img_5231.jpg

img_5234.jpg

img_5236_1.jpg

 

Gyakorlatilag percek alatt elmúlt a hiszti, és csak némi csendes szitaeső mosta le az utcát a dühöngés után. Elindultam a kikötő felé, elmúlt az eső is, ahogy elértem a város végét jelző táblát, ahol elfogyott a járda is, egyedül a sziklák mellett kanyargó út maradt. Visszafordultam és megláttam Életem Szivárványát, amit persze alig tud visszaadni a mobilom kamerája.

 

clipboard01.jpg

 

Beszarás menő volt, az járt a fejemben, hogy basszus, milyen szerencsés vagyok, hogy futok és láthatom ezt és bárcsak a többiek is itt lennének. Láttam magam előtt, ahogy mindenkiből előtör a művész, és elkezdődik az őrült, vagy éppen a forgatva, méregetve kattintgatás, amiken mindig olyan jót szoktam vigyorogni. De egyedül voltam, furán félkarú érzés volt, hogy nincs kivel megosztanom. Mindegy, annyira örültem, hogy futok, legalább én láthatom, amit látok, a világot másképp, többet, ezt a túlburjánzóan giccses szivárványt, a ködben alvó falut a hegyekben, otthon, Budapest fényeit, A Mindenhonnan Látható Asszonnyal, a Ringló út tetejéről. És láttam hogy ez szép és jó, és marha elégedett voltam, és tuti, hogy ha vallásos lennék, akkor azt mondanám, amit egyébként most nem mondok, mert nem az én tisztem, fasz meg nem akarok lenni. Néztem a szivárványt, lassan elmosta egy újabb felhőszakadás, ami pont ott csapott le újra, ahol a kempingünk lehetett. Ebből nem lesz strand, gondoltam, ahogy elindultam visszafele...

Nem akartam tíznél kevesebbet menni, ezért újra központba érve a városka utcáinak púpja felé kanyarodtam, és hagytam, hogy a hosszú keskeny sikátorok felfelé vigyenek.

 

clipboard02.jpg

clipboard03.jpg

 

Lassan kiértem a központból és a futható részekből is, jött a gyors- majd egyre lassuló gyaloglás, kaptatás felfelé. Nem tudtam meddig tudok menni, hat kiométerig akartam előre haladni, mert négy km-nél nem volt több visszafele, a kemping felé vezető úton. Majdnem sikerült, de a város felett uralkodó hegy, vagy magaslat teteje már le volt zárva az idegenek előtt, hiába voltam aszfaltozott úton újra, táblák figyelmeztettek, hogy itt már csak privát területek vannak. És valóban, csak villák kapuit láttam, magukat az épületeket alig...

 

clipboard04.jpg

 

Újra visszafordultam, leereszkedtem a kikötőig, majd a sétány hosszában haza. Odalent a templomban véget ért egy esküvő, vagy csak most mertek előmerészkedni a templomból. Kár, kihagytak pár igazán jó képet, de azért szépek voltak így is, ilyen háttérrel könnyű.

Túlfutottam a kempingen, hogy meglegyen a tíz, és egyből a vizet néztem. Hát én bemegyek így is. Levettem a jeladót, cipőt, zoknit, eldugtam a telefonom és már bénáztam is a köveken befelé. Olyan volt a víz, mint a hideg szatén, mindenféle hezitálás nélkül belemerültem, úsztam kifelé amíg mertem. Egyedül voltam az egész tóban, csak a turistahajók brummogtak valahol jóval messzebb. A hullámok szél által besodort, barna leveleket hoztak felém, ott ringtam közöttük percekig a vízben, a tó északi hegyei előtt. Szeptember elseje volt, és olyan harmóniában, olyan egész voltam, annyira nem hiányzott semmi, mint szinte még soha ezelőtt.

És előttem van még az egész ősz.

 

clipboard05.jpg