nemmaratonman

Tégla a vízben

2017. július 10. - téglánakgyors

Árpád megint megkínzott. Mindig ugyanazt csinálja. Ha ott van a környéken, általában következő dolgok történnek velem.

1: Nem tudok parkolni.

2: Sorban állok.

3: Izgulok.

4: Szenvedek, de picsamód.

5: Nagyon elfáradok és büdös leszek.

A 35. Lidl Balaton-átúszás kiváló és szemet gyönyörködtető példája volt mindezen öt pont együttes bekövetkezésének, hovatovább Árpád elegánsan rádobott még egy VASÁRNAP délutáni Balatonról Budapestre hazajutást. 

Fogalmam nincs, milyen volt a Balaton-átúszás a BSI előtt, most vállalhatatlan sorokat láttam, kézzel írt és tépett számlákat. Nyolc után indultunk a Flórián tér környékéről - ha már Balaton, Anna és egy kolléganőnk is elkísért, hogy addig ők strandolnak - fél tizenegyre voltunk lent, úgy, hogy már a kocsit is betettem két tuja és egy kuka közé valahol fent, a faluban.

Nem is a 3000 forintos kedvezmény volt a BSI nagykövetes előnevezés fő attrakciója, hanem az, hogy abban a sorban gyakorlatilag senki nem állt. Nem tudom, hogy másképp mikor jutottunk volna vízbe Danival. (Dani, mint olyan, bringával jött-ment Fehérvárról.) 

A vízbe jutásért két Anakonda-sor vetekedett, és az egyik irinyó-pirinyó részeként 12:30 fele csak az nyugtatott meg, hogy Árpád zsebre dugott kézzel, és békésen elnyúló bajusszal, teljes lelki nyugalomban beszélgetett valakivel a parton, egy fa alatt. Hát ha ő nem ideges, én biztos nem fogok izgulni.

 

img_3996.GIF

 

Jött a placcs, nem volt idő sokat szoktatni a golyókat, úszni kellett egyből. Daninak többször mondtam, hogy nyugodtan menjen saját tempót, átúszás-szűzként itt még a futáshoz képest is tanácstalanabb voltam, meg hát vízben azért csak-csak úgy van még egy ilyen nagyonvasember is, hogy nehezebb neki beszélgetni. Jó utat kívánt, aztán előrement. 

Én meg kurvára meg voltam lepve. Hullámok bazmeg. Hát ezek. Az uszodából, de még a partról sem látszottak, itt meg csupa hullám minden. Kidugnám a fejemet, de még ott is víz van. Benyelem. Láb és pisaíze van, nincsenek illúzióim, tuti most nyeltem le tíz adag körömgombát. Doktor House eset leszek, ez lupus, ezerszázalék.

Merthogy emberek bazmeg. Rengeteg ember, olyanok vagyunk mint egy fordított partraszállás, ez az én Dunkerque-m, de nekem nem két nap, hanem pár száz méter az élet. Oldalba hullámzik, feljebb kell emelnem a fejem, kerülnöm kell, sokan vagyunk, nem haladok, MÁR elment a fele erőm, és még sehol nem vagyok, most ugrottam a vízbe, most MI a faszt csinálok???

Rengeteg energiám elment rögtön az elején, és viszonylag komolyabban meg voltam, ha nem ijedve, de illetődve. Miért, mire számítottam? Nos, igazából semmire, csak menni akartam, nem gondoltam a részletekre túl sokat, semmi más nem volt a fejemben, hogy milyen állati menő lesz átúszni a Balatont, mert már ÚSZÓ is vagyok.

Valahogy, valamennyire rendbe hoztam magam, néztem másokat, hogy egy-egy rövidebb gyorsúszással tiszta területre érkeznek. Leutánoztam őket. Találtam egy viszonylag jól működő ritmust: többet siklani víz alatt, ott nem hátráltat a felszíni káosz.

Egy kilométernél megnéztem az órám. 28 perc ment el, és ez segített. 22-24 perc alatt tudok uszodában ennyit, ez azért nem is olyan rossz, ha azt nézem, hogy most veszem el a nyílt vízi szüzességem és marhára nem esik jól.

(UPDATE 2017.07.14: itt egyébként jó nagy hülyeséget írtam, tegnap úsztam le az eddigi legyorsabb 2000 méteremet, és bizony az első km 25 percbe került, szó nincs itt eddigi 22-24 percekről. Ami viszont azt jelenti, hogy ANNYIVAL nem is voltam lassabb.) 

Dani azt mondta, hogy a nyílt vízi úszás egyik kulcsa a tájékozódás. Itt már tudtam, hogy ez a sport sem az én sportom, és nem tévedtem. Folyamatosan merőlegesen akartam úszni a tóra, de a jelek szerint ehhez képest balra tartottunk. Én mindenesetre - gondolom a hullámzásnak engedve - folyamatosan bele akartam úszni a következő hajóba. Sokáig tartott mire sikerült tartósan célirányba tenni magam. Ha visszanézem a a térképet, akkor viszont azt látom, hogy a  Révfülöp és Boglár között húzott egyenes - az óra jobb és GPS híján erre volt képes, túlnyomórészt mellben úsztam, nem kapott sok jelet - még mindig jobbra tart a merőlegeshez képest. Hát ennyit a tájékozódásról.

A másik kulcs a lábvíz. Nézz ki valakit, aki kb azt ússza, amit te, és tapadj rá hátulról. Kb 20% energiamegtakarítást jelent. Próbálkoztam ezzel is, háromszor-négyszer, de nem hogy a másik tempóját nem tudtam tartani, de a magamét sem. Teljesen össze-vissza haladtam, legalábbis ezt éreztem.

A két kilométer 55 perc környékén volt meg, és még határozottabban nem örültem a következő harmadiknak. De lenyomtam. Három után ismeretlen terület, és három és félnél természetesen teljesen ki voltam tikkadva fejben és vállban. 

Azt olvastam, azt mondták, hogy három fele valami egészen hűha-élmény, hogy bent vagy a tó közepén. Alibi megállás, persze, hogy az lett. Visszanéztem. Előrenéztem. Nem éreztem semmit, semmit, túl sok volt az ember, az erőfeszítés ott feszült a nyakamban, Flow király messze járt. Hát akkor bassza meg, menni kell tovább. A tempók és bugyborékolások közti eléggé szakadozott, gyakran kakofóniába széteső ritmusban néhol azért el tudtam gondolkozni. Körbejártam témákat, ezzel párhuzamosan megoldottam a pillanatnyi másodpercek feladatait. Ha  kellett, vizet köptem. Ha nyeltem, köhögtem.  Kerültem. Előztem. Félrehúzódtam. Új ritmust kerestem, gyorsba menekültem a beszorulások és a vállfájdalom elől. 

Néztem az embereket is körülöttem. Csodaszép lányok, címlap- és modellnedves arccal, hajjal. Hatalmas, melós hátú kidobómagyarok. Középkorú nők rendületlenül haladva előre. Kissrácok gyorsban, bohóckodva. Sokan napszemüvegben, végig kitartott fejjel, pamut baseball sapkában. Triatlonosok pólóban, nem akarnak leégni.

Teljesen szétestem, aztán mégis, még négy előtt észreveszem Danit, pedig már hosszú ideje nem láttam a zöld sapkáját. Felvillanyoz a tudat, hogy ezek szerint tartom a tempót, és értékelhető tempót tartok. Sokáig tart mire az emberek között befogom, és elúszom mellette gyorsban, hogy megvicceljem, de észrevesz és visszajön rám. Persze nem enged el, nem teheti, vérében van a versengés, de ezúttal én sem bánom, mert tudom, hogy ez legalább lefoglal, ezek a hormonok bevisznek. Nincs annyi energiám, hogy előnyt gyűjtsek, elégettem mindent, neki ilyenkor mindig van mit begyújtania. Nagyon sokáig toljuk ezt, a négy feles  bóját észre sem veszem. A végén újra rengeteget kerülgetünk, jó párszor beletempózóm, mert beragadok és Dani további métereket szerez. Ráúszom még egyszer-kétszer, hogy legalább lépésben maradjak, aztán végre leér a lábunk. Bevár. Kocogunk ki a vízben, amikor már nem tart meg a víz, csak tántorgok. Dani int, hogy gyere, gyere! A szárazföldön majdnem elesek, nem vágom a mozgást, összeakadnak a lábaim, vigyorgok az érzéstől, de kocogunk be a leolvasókhoz. Későn állítom le az órát, pedig aztán van különbség a bruttó, nettó között, mert nem csak kódot olvasnak le csuklóról, hanem még mindenkit pofán is fényképeznek. Azért lenyomom még kettő és fél előtt, mert az mégiscsak két és fél órán belül van, megdolgoztam azért, hogy ne szégyelljem ezt a pöcsömnyi hiúságot. 

Alma a kézbe, kábé három harapásra betolom, farkaséhes vagyok, pedig odafigyeltem, hogy rendben induljak neki. Hűsít, élvezem az édes, leves ízét, olyan intenzíven élem meg, mint még soha. Leszakadnak a vállaim, de ezt nem tudom, hogy könnyíteni, ennek aztán guggolhatok, görnyedhetek, mindegy, be vagyok lőve boldogsággal, és a belső drogokra csak ráerősít a Balaton, a nap, a nyár, hogy végre kicsit kiszakadtam a melóból és Budapestről.

 

img_3984.JPG

 

Ellőjük az összes kupont, kivéve a kávésat. Dani nem iszik, én nem merek. A két alkoholmentes DREHER ( :( ) sör, meg a péksüti, meg nem is tudom, mi után hozok egy S-es pamutpólót Annának (az XS-es eddigre elfogyott), aztán viszonylag gyorsan feljutunk egy megnyugtatóan nagy, klímás, és gyors hajóra. Dani odaát visszakéri a bringáját, megint teker egy laza kilencvenest, én pedig megkeresem a lányokat a strandon. Szerintem én jártam jobban, ha valaki kérdezné.

 

atuszas.JPG

Mannheim

Egy várost természetesen nem lehet két nap alatt kiismerni, de szerencsére minden további nélkül lehet úgy tenni, mintha mégis. Ennek alapján kijelenthetem, hogy Mannheim az egyik legsemilyenebb német város, azon nem kevés számú német város közül, amelyekhez eddig szerencsém volt. Ez egy. 

Kettő, hogy Mannheimban picsa sokan futnak, szerintem ennek mindenképpen köze van ahhoz, hogy piszok nagy egyetemek vannak a városban (fiatalság bolondság), amelyek jelentékeny része az egészségügyben érdekelt, illetve, hogy amennyire semmilyen amúgy a város, annyira alkalmas erre a tevékenységre.

 

img_3705.JPG

Margitszigetpóz

 

img_3702.JPG

 

img_3688.JPG

 

img_3670.JPG

 

img_3672.JPG

 

img_3686.JPG

 

img_3706.JPG

 img_3669_1.JPG

 

img_3774_1.JPG

A város mérhetetlenül sok folyópart menti kilométerrel rendelkezik, mert nemcsak a Rajna halad éppen errefelé, hanem a Neckar is pont itt randevúzik a Rajnával. És mindezt igen laposan intézik el - azt igazából nem mondhatom, hogy a németekre jellemző módon. Mindenesetre, ha elindulsz bármelyik folyó mellett, gyakorlatilag síkban kifuthatsz a világból. A németeknél nem kell félni attól, hogy a sétány vagy bicikli út valaha is elfogyna. Legalább olyan összefüggő halmazuk van ezekből, mint az autópályákból.

Két napot töltöttem itt, és ugyan lett volna elméleti esélyem mind a két nap elindulni, de végül csak egyszer tudtam felfedezőt játszani. Azért a véletlenre nem bíztam, ha már megkaptam az Onthego map linkjét privátban - amely leginkább azért zseniális, mert a Google mapet vegyíti a Strava heatmappel - , akkor használtam is. 

 

onthegoheatmap.JPG

 

Manhheim közepén van egy érdekes negyed, a Quadrat, ami gyakorlatilag egy kis New York, számozott, betűzött, derékszögű blokkokkal. Ha bevásárolni akarsz, vagy kíváncsi vagy a németek kontra bevándorlók című, a múlt években történtek ellenére gyakorlatilag hosszú évtizedek óta változatlan valóságára, netalántán olyan korrekt hotelt keresel, ami mindenhez közel van, akkor itt a helyed. Itt laktam én is. Zabáltam a Dönert, (ami közeli testvére a mi gyrosunknak, ám hamburgi eredetének ellenére sokkal autentikusabban török étel, mint a görög névvel  elkészült, de többnyire szintén törökök által körbecsavart bebaszás utáni, körúti életmentő), zabáltam a Currywurstot, kilátogattam minden este egy folyóparti sörkertbe helyi búza- , és simasört inni, és zabáltam hozzá Flammkuchent is, ami a pizza és langalló németfrancia rokona általában szalonnával és hagymával, de természetesen van művileg kitalált mediterrán elfajzása is, rukkolával olivabogyóval és paradicsommal. Én erre mentem rá, mégiscsak vigyázok az alakomra. 

 

img_3796.JPG

 

img_3759_1.JPG

 

img_3679.JPG

 

img_3680.JPG

 

img_3676.JPG

 

És hát mindeközben sétáltam, élőben is felfedeztem a futóterepet, fotóztam a várost és a futókat. Fehérek, barnák, feketék, és nobody gives a fuck, szinte érzem, ahogy gyógyul az elmém a zsibbasztó plakátmagyarország mindent megbetegitő népagyfaszsága után.

Persze hazudnék, ha azt mondanám hogy minden tökéletes, mert nem. A színek és a mástól való félelem, az ösztönös, ősemberi rettenet a bármilyen szinten tőlünk megkülönböztethető csoporttól ugyanúgy jelen van Mannheimban az én két napomon is. Jelen volt a 2000-2001 táján is, amikor odakint dolgoztam Frankfurt mellett. Mégis, elfér, ki tud nyújtózni, nem sűrűsödik be, nem sűrítik be akaratlagosan forráspontig. Visszagondolok minden ismerősömre, lányokra, fiúkra, (főleg lányokra), Nigériából, Koreából, a második, harmadik generációs törökökre, hollandokra, új-zélandiakra, magamra, a magyar srácra, aki másfél évig feloldódott Németország olvasztótégelyében. Aztán végigfut mindaz bennem, ami azóta történt, mindaz, ami lehetett volna, és végül kilyukadok annál a pillanatnál, ahol most vagyok, és lassan eltűnik a fáradtság a harmadik, negyedik kilométer után.  Szeretem (futva) a jelenem. Ugyan egyre komolyabban sújtja Németországot is a nyári kánikula, de az esti harminc fok sem állít meg, és élvezem, hogy ismeretlenül ismerős helyen futok.

Kifele indultam el a a Quadratból, nagyjából egyenesen a Neckar irányába, fel az első hídra. Előtte pár órával éppen itt futottam bele, valami nagy futórendezvénybe. Egy parkból jelent meg a tömeg, és haladt át a hídra vezető felüljáró alatt. Valaki piros fáklyát gyújtott az aluljáró előtt, szürreális fényben, füstben futottak át izgatottan kurjongatva alattunk. Neten azt néztem, hogy a Brooks Runhappytour mannheimi akcióját kaptam el éppen. 11 német nyelvű város, egy cég, ingyenes tesztelési lehetőség, célidő, szabályok nélkül, just for fun, korán érkezőknek ingyen Brooks pólókkal, és minden helyszínen egy lokális futócsapat adja az idegenvezetést. Szimpatikus, és miután a német elvárások általában meglehetősen magasak, eléggé rendben van a körítés is. Az, hogy utána közös sörike, meg grillezés van, az alap. 

Ha van kedvetek, nézzétek meg az oldalon a galériát, egészen jó képek vannak, az én videóm szuperérdektelen lett, pont lemaradtam a fáklyás részről.

 

 

A hídon átérve aztán a idővel maga a futás közben is meglepődtem. Először azt hittem rosszul látok, de második alkalomra, kiderült, hogy nem, majd ötödik alkalmomra lefotózni is sikerült. Nem csak emberek lötyögnek a parkokban és sétányokon, de a nyulak is jelentős sport- és táplálékbeviteli tevékenységet folytatnak. Mindezt úgy, hogy boldog és felpörögött, póráz nélküli kutyák népsűrűsége sem alacsony.

 

img_3723.JPG

 

A nap lassan - sokkal nyugatabbra sokkal később, már csak ezért is folyamatában irigy vagyok A Nyugatra - alábukott, én féltávnál valahol felbaktattam egy másik hídra, és visszafordultam. A kikötőnél beleszaladtam valami kurva nagy csokigyárba - karma is a bitch - , aztán még arrébb egy strandba, ami tulajdonképpen egy menő folyóparti, szabadtéri kocsma volt - yes, karma is still a bitch -, és eljutottam egészen a tévétoronyig, majd onnan vissza, a város irányában kerülgetve a lezárt parkot, végeztem is a tíz kilométeremmel. 

 

img_3714.JPG

 

img_3731.JPG

 

img_3736_1.JPG

 

img_3737_1.JPG

 

img_3738_1.JPG

 

img_3739_1.JPG

 

Egy egyetemi városnál azért még nyáron is meglehetősen furcsának hatott, hogy este tizenegy környékén gyakorlatilag kiürült a város, elhakultak a kiülős teraszok, és szinte lehetetlen volt sörhöz jutni. Pedig még mindig közel harminc fok volt és nagyon szomjas voltam. De hát mire való a minibár, ha nem arra, hogy kisüveges, nagyáras sört igyon belőle az ember, miközben az Oli-féle módszerrel mossa és szárítja a futócuccát?

 

A szoba gyakorlatilag klónozott, a futás emitt, a sör és pocak amott kevesebb.

 

Mindegyik út helyes

Úgy kábé kétmilliószor tévedtem el nem egészen 24 km alatt, amiben lehet, hogy jobban elfáradtam, mint a göröngyökben, sziklákban, emelkedőkben (849 méter, 849 MÉTER!!!), lavinákban. Aztán már másodszorra találkoztam az emberrel, aki már az elsőre is a helyzethez túlöltözötten, valami csendes, kihúzott hátú, békés módon úgy köszönt, hogy:

- Szervusz!

Amikor másodszorra értem be, rönköket dobált arrébb az ösvényről, elég volt a hang után mennem, hogy rátaláljak a helyes útra - legalább 500 méterig nem kellett ilyen problémákkal számolnom. Terepen főleg nem segít rajtam semmi, hiába van órám, letöltött trackem, mégis, olyan ösztönszerűen választok rossz ösvényt, minden egyes választási helyzetben, hogy az maga a csoda.

Kisebb testű, vizslaszerű vadászkutyája ott szaglászta előtte az utat. Hosszú, sötét, a fejtetőn már ritkább haj, barnásszürke túraruházat, semmi olyasmi, ami miatt megmaradna az ember emlékezetében.

- Helló ismét! - köszöntem neki oda újra. - Majdnem sikerült a helyes utat választani!

-Igen, látom! - mosolygott ironikus felhanggal, miközben lehajolt egy újabb ágért. Aztán, mintha meggondolná, mégiscsak tovább fűzte.

- Mindegyik út helyes, legfeljebb nem oda érkezel, ahova akartál. De mindegyik út helyes!

Nevettem egyet.

- Igen, ezen el lehet gondolkozni! - szóltam vissza, hogy valamit reagáljak rá, majd intettem egyet hátra, mielőtt újra a bozótosba értem volna.

De aztán velem maradt a mondat. Váratlan helyen kaptam valószerűtlen mélységet. Mindegyik út helyes, legfeljebb nem oda érkezel, ahova akartál.

Hosszú haj, belső béke, önkéntes, társadalmi munka. Gyanús volt a fickó, kifejezetten gyanús.

Mindenesetre a végén a három óra helyett, négy óra tizenegy perc,  plusz utazás után mégiscsak oda érkeztem, ahova akartam. A hűtőmhöz. A vendégek tegnapelőtt benne hagytak egy angol sört. Három óra huszonhárom perc nettó önszopatás után határozottan azt gondoltam, hogy a britek kifejezetten megtanultak végre frissítő alkoholt produkálni - mert amúgy mégiscsak fura dolog széndioxid nélkül gyártani a sört. 

A 3:23 és a 4:11 között történt egy csomó érdekes (lásd fent), és sokkal kevésbé érdekes (lásd lent) dolog, úgy mint kezet a térden tartva görnyedés, megállás, kútból ivás, fényképezés, és videózás. Először Salomon paródiát akartam készíteni, mert ebben a műfajban ugye a Hónaljmirigy óta tudjuk, hogy milyen jók vagyunk. Szóval inkább mégse csináltam ilyet.

Bár a potenciált érzem, de rájöttem, hogy technikai szempontból legalább annyira el vagyok maradva a szükségestől, mint futótehetségben. Szomi vagyok, de leszek majd jobb, és lesz itt még Petimon TV Season 05 Episode 03! 

 (Ja, aztán délután azért még úsztam egy kicsit egy nagyon hideg kültéri medencében!!)

 

 

janoshegy.jpg

 

badge.jpg

 

badge2.jpg

Ezért szeretem a Smashrunt. Nem adott badge-t vagy egy éve, de amikor igen, akkor nem aprózza el. I'm a motha fuckin mountain runner now!! 

Árpádtól beszedni a pénzt

Árpádtól visszaszedni a pénzt fedőnevű, grandiózus, valószínűleg évtizedekig tartó projektem keretében ingyen neveztettem magam a céggel a hirhedt K&H-s happeningre. Sajnos, a karma közbeszólt, és belerántott egy eredendően ártatlan áldozatot, és teljesen tehetetlenül csak remélni tudom, hogy vizsla meg fog gyógyulni. A törött lámpabúrát leszarom, de igen, megértettem az üzenetet, és csak arra kérem ezt a kurva univerzumot, hogy hadd ne kelljen többé másokat bántanom. Jaj, bassza meg, ezt nagyon-nagyon-nagyon nem kellett volna.

Azt tehát, hogy beneveztetem magam már kb egy hónapja eldöntöttem - itt dolgozom az 56-osok terénél, egy épületben az NN-nel, akik ma is a futást promózták. és közvetve itt  a környéken, a Liget mellett minden a futásról szól nekem.

 

promo.jpg

 

Elég erősen kitartom a magamtól elvárt antiszociális védőernyőt, nem csatlakoztam a nemrégen megszervezett, céges futóklubhoz, és bár belementem volna, de végül csapatban sem indultam el, csak egyéniben.

Azt viszont tök jó volt látni, ahogy a munkahelyemet is eléri a láz. Először futóklub, edzések, aztán jött a K&H, amire hatan rá is ugrottak a csapatomból. Iszonyú lelkesek voltak, és ugyan még nem lehet ezt ilyenkor száz százalékra megmondani, de lehet, hogy pár ember tartósan elkapja a fertőzést.

Azt megállni, hogy az ember ilyenkor ne szerepeljen lokális hősként - Peti maratont is fut, te tényleg egyedül fosz indulni?, Peti, mit javasolsz -, azt szerintem nem lehet, szóval egy-két kötelező szerénykedés után, beleálltam, nem tehettem mást.

Arra az egyre azért odafigyeltem, hogy legalább céges szinten jó időt fussak, ha már szuperhős köpenyben jártam be két hétig az irodába. Mondjuk aggódtam, hogy lehet, visszaüt majd a nagyképűség, talán mégis készülni kellene valamilyen formában, kellene fellelni magamban valamiféle alázatot, de az az igazság, hogy egyszerűen nem volt kedvem készülni. És próbáltam helyet találni magamban annak a gondolatnak, hogy úgy érzem, nem kell készülnöm egy városligetes félmaratonra, mert ott úgyis szar a pálya ahhoz, hogy nagyot akarjak. És ha nem akarok most PB-t futni, akkor viszont jó leszek, úgy ahogy vagyok, mert kivételesen nem estem össze az Éves Nagy Versenyem után. A helyet, ahová betettem ezt, felcímkéztem azzal, hogy önbizalom, és nem foglalkoztam vele többet, bár valahol tudtam, hogy nincs mese, arcom lett, rossz helyen mérem meg magam, nem a munkahelyen kellene kiafaszagyerekezni, hanem a privátban kacsingatni az egy ötven irányába.

Azt, hogy jóval többet futok melegben, sem a K&H miatt kezdtem el, hanem mert egyszerűen nincs kedvem kikerülni a nyarat, nem akarok szűk sávban közlekedni, hogy majd csak este kilenc után indulok el, lófaszt. Meglepetésre jóval húsz fok felett is tudok hatos pace alatt futni kevesebb mint 150-es szívveréssel. Olyan sokáig kísértek (évekig, önhibámból, nyilván) a hatos ezrek, hogy nekem egyelőre egy el nem múló fanfáros tűzijáték a tudat, hogy egy laza, standard hétköznapi egy órát öt valahányas kilométerekkel kocogok le kényelmesen. Hogy erre melegben is képes vagyok, egyenesen eufóriát okoz.


Mr. Nagykövet magától értetődő módon ott volt, biztos levezetni jött a kesztelyi féltáv után. Ez kb úgy hangzik részéről, hogy akkor fut velem. Így azért helyre kerül az ember. Hogy azért biztos egy lapon legyünk, bemondtam becsületből az 1:57-et, hogy nekem legyen benne meló is a sok nagyképűsködés után.

A második körtől, sőt talán már az elsőben is sokkolóan meleg volt az 5:30-as tempóhoz, éreztem, hogy nem lesz gond a melóval és az önbüntetéssel. Azelőtt még azonban főleg ott volt, hogy kibaszott szűk volt a pálya ennyi emberhez. Rettenetesen sokat kellett kigyorsítani, utat találni, belassítani, felgyorsítani, kioldalazni. A BSI, ha már a Ligetbe szervezi ezt a versenyt, megadom, megpróbálta kihúzni az egyeneseket, kihagyták a legrosszabb utakat, de a Ligettel nem lehet csodát tenni, erre a versenyre, ekkora tömegre nem alkalmas helyszín és pont.

Dani szépen tette a dolgát, levezetett, tehát jött velem, aggódott, hogy lassulunk, mert nagyon alacsony a pulzusa, és minden huszadik másodpercen rákiabált valamelyik ismerősére, előrement, lemaradt, hogy beszélgessen valakivel, szóval ugyanaz a koreográfia, mint amit megszoktunk Siófokon.

A második körben már szépen elkezdett húzni, és ez így is ment a huszadik kilométerig, amikor szokás szerint meguntam saját magamat meg az egész szenvedéses szarakodást, és elindultam a célba.

Vele viszonylag könnyen ment, legalábbis sok kétségem nem volt, hogy beérek-e 1:57-tel, tudtam, hogy bírni fogom. A három kör tudata sem a nehezékhez ment, inkább biztonságot adott, beláthatóságot. Az egy-egy kört ugyan kurva soknak éreztem, de ez főleg a Liget teljes széltében ide-oda megfutattás meg a retkes fordítók miatt lehetett. Hát azt nem hiszed el, mennyi ilyen szart be lehet tenni hét kilométerben, és állandóan balra fordultunk. Nem is tetszett a lábamnak.

Van néha olyanom, mintha elaludnám a bal forgómat, vagy mintha elnyomná valami azt, nem tudom. Ilyenkor napközben egészen olyan érzésem van a combomban, mintha izomlázam lenne, pedig aztán a közelében nem vagyok. Ez vett elő a verseny előtt is, és ugyan próbáltam kimasszírozni, kihengerezni, és reggelre el is múlt, de tudtam, hogy 21 km rohanás alatt boritékolhatóan meg fog megint baszni. És hát végig arra az oldara terheltünk, és meg is jött, mint UPC számlám hónap végén, mikor máskor. Egészen végighúzott a fájás, fájt a térdem, aztán a seggem, majd a végén konkretizálta magát oldalt, a forgómban. Tudtam, hogy iszonyú értékeim lehetnek jobb-bal egyensúlyban, de nem érdekelt, ezzel már bemegyek akkor is, ezt már hazaviszem mint a városnézős pisit.

 

2017-06-16_11-53-51.jpg

 

A lelkem egyetlen egy dologtól nehezedett el valamennyire, és az az iszonyú melegben való kitartó tempózás volt. Végig 160 felett volt a puzusom, ami oké, nem a világvége egy félmaratonon, de ezt a kombinációt egyáltalán nem szoktam meg. Itt azért jobb lett volna okosabban frissíteni, gyorsan égettem a cuccot, éreztem is, Dani is figyelmeztett, de az elejét, közepét már elbuktam, megtettem hát, amit tudtam a második felében, vagy inkább az utolsó egyharmadban.

Lett egy 5:54-es km is, bizony úgy ahogy voltam, elwellneszeztem az egyik állomásnál és kényelmesen hagytam pörögni a másodperceket, mielőtt jólvanbasszameg-elindultam volna, mert muszáj volt fújnom egyet.

A nyulam beszámlázta a veszteségeket, jól van, 1:58, az is jó!

Na ezzel felkúrtam magam, a következő 5:28 lett, aztán kurvanyáztam egyet és meginditítottam a rohamot, nem meglepetés, főleg egy lány miatt.

 

peti_fut.jpg

 

Szóval a verseny elején, merthogy végig iszonyú nagy kerülgetésben voltam vele, és ahhoz képest, hogy ez kb a második félmaratonja neki, olyan stabilan ment, és úgy húzta be magának az első sub két órát, ahogy annak én a közelébe nem voltam anoo a sajátomnál. (Megnéztem fácsén, igen,tudom, hogy nagyon freaky meg stalker, de komolyan kiváncsi voltam, hát most na.) Három év után futottam négy perccel jobbat mint ő most. Ennyit a nőkről. Nőket for president.

Tehát húsznál nyilván, hogy előttem volt megint, gondolom nem segített a frissítőállomásnál napozás. Itt viszont iszonyúan elegem lett magamból, és azt mondtam, hogy bazmeg (mondjuk mindig ezt mondom, bár az előbb nem ezt írtam), legalább az egyötvenhét legyen már egyötvenhét.

Elmondanám, hogy majdnem belehaltam, főleg, amikor megláttam, hogy még mennyire messze vagyok:  elémkerült az utolsó előtti egyenes. Úbazmeg EZT IS MÉG végig kell tolni??!!! 182-esen estem be a vonalon, ami nekem akkora csúcs, amekorra még sose volt, látszik is, ahogy megugrik a tű a legvégén.

És hát végig kellett, sőt, még éreztem azon a szákjbakúrt macskakövön, a célegyenesben, hogy még rá kell pakolni, meg hát azon inkább repülni érdemes, mert akkora lukak vannak a kövek között, hogy azon futni nem lehet. És repültem. És még így is elbasztam hét másodperccel a BSI számítást, 1:57:07 lett, azannyáját.

 

peti_beer.jpg

 

Nagyon fájt utána a bal forgóm, sántítottam, nyögtem, minden baj volt. Sőt, még tegnapelőtt is éreztem, izomlázam is volt még mindig, de miután Facebookon láttam, hogy a munkatárs lányok is újra futnak a váltó után, kénytelen voltam kimenni egy recoveryre legalább - természetesen. Mit ad isten, közben minden helyre jött, csak az az elementáris erejű fáradtság nem múlt el, de abban ez a hét is mélyen benne van. Tegnap már egy gyorsabb tizest akartam, de annak hat km után vége lett, túl sokat markoltam, éreztem, ahogy előbújik minden baj a lábamban. Inkább hazasétáltam, nekem nem kell a feszkó. Hétvégére minden jó lesz.


A céges fotózás és fürdés után (az első közösen, a második szólóban történt) visszamentem megkeresni a maratonváltóban induló enyéimet, de az első már elindult, a többiek pedig szétszéledtek. Így inkább azt mértem fel, hogy itt, ezen a rendezvényen mutatta meg magát igazán, milyen rendezőszörnyeteg a BSI. Váltózónák, sátrak, baromi nagy tömeg, és befutnak és váltanak, és bemondják, és minden megy, minden pörög, egy pillanat szünet nélkül. Félelmetes volt a volumene az egésznek és ugyanilyen félelmetes hatékonyságot éreztem, nem tudtam nem elismerni, komolyan lenyűgőző volt, ahogy így megpörgettek egy ennyire nagyon-nagy tömeget.

Ugyanakkor. Nem tudom elfogadni a helyszínt, annak állapotát és szűkösségét, nem tudom efogadni annak frekventáltságát abban a formában, ahogy ezt megoldják, mert tudom, hogy mi van a másik oldalon. Rohadt sok autós, sok egyéni történettel és nem mindegyik azért megy kocsival, mert kurva kényelmes neki és baszódjon meg mindenki más, hanem mert (éppen akkor) kell és muszáj és kénytelen, éssatöbbi.

De egyáltalán, autóba ülés kényszerétől és kényelmétől függetlenül én most is azt mondom, hogy nem kellene tovább mélyíteni ezt az árkot, mert jelen pillanatban, jelen általános (köz)állapotban ez kurvára nem segít. Enyhíteni kellene a szembenállást. Nem visszavonulót fújni, nem visszaadni a várost, nem az évi max. három nagy versennyel kellene szarakodni rendeletileg, hanem segíteni kellene a másik felet legalább akkor és legalább addig, amíg kizárólagosan befoglalok egy nagy szeletet a közös térből. Mert igazából nincs másik fél, itt basszus csak mi vagyunk. És én ezt nem látom, hogy a kötelezőn túl, erkölcsi érzékből többet tenne lenne bárki is, aki helyzetben van, és aki érdemben tenni tudna, akár önerőből.

A BSI egyébként is marhára bátor. Megmondom őszintén, nem mernék ennyi felkészületlen embert kiengedni harminc fokban hét kilométert futni. Sok nem jó állapotban lévő futót és gyaloglót láttam, és nehogy azt mondja valaki, hogy ez csak és kizárólag egyéni felelősség. Jogilag lehet, erkölcsileg biztos, hogy nem. És nem mernék ennyi felkészületlen embert a Liget belső útjain futattni. Abszolút mértékben vállalhatatlan az aszfalt minősége, és az egy dolog, hogy ha egyedül megyek, akkor szabadon kerülgetem a lyukakat, de ugyanez tömegben, melegben ez semmi más, mint szintíszta rizikó. Egy emberről tudom, hogy szalagszakadása lett, mert rossz helyre lépett, július végéig off.


Valami pozitívabbal kellene zárni, mert mindennek ellenére maga K&H maratonváltó sokkal kellemesebben lepett meg testközelből, mint azt vártam volna, de a hazafelé út sem alakult egyáltalán vidáman. Remélem mindenki meggyógyul, én nem baszakodom többet a karmával, és jövőre talán még sokkal jobb lesz minden