nemmaratonman

Másfél nap

(Spoiler egy sorra a könyből. Ha nem akarsz ilyet, ne menj tovább)

2017. szeptember 12. - téglánakgyors

Tegnap Szilvire áldoztam az ebédidőmet. Bár a Fehérvári úti Spuri valami hét percre lehet tőlünk, át kellett kelnem átlóban az egész városon, hogy átvehessem - sosem fogom megérteni a BSI-t, ez már így marad - , de hát Lubics Szilvi, az Lubics Szilvi, szóval átkeltem, átlóztam, elhoztam. 

 

fullsizerender_1.jpg

 

Még csak az elején tartok, de annyit biztosan tudok, hogy tetszik, hogy struktúrája van, jó a szerkesztés, kellemesen meglepett.

Aztán eljutottam kb a huszadik oldalig, és hirtelen olyan élesen láttam magam Szilvi kontrasztjában, annyira egyértelműen megmagyarázott mindent az egyik fejezet, hogy letetettem a könyvet kicsit végiggondolni, megrágni, megfogdosni, méregetni ezt a felismerést.

Ötödikben anyám kijárta, hogy matektagozatos legyek, mert ki kellett járnia.

Nyolcadikban nem vettek fel a kiszemelt, Fehérváron Éppen Menő Gimnáziumba.

Gimiben negyedikre (ezt most fingom nincs hányadiknak mondják mostanában, mindegy, szóval érettségire) éppen felhoztam magam egy 4,3-as átlagra.

Érettségin példamutatóan elbasztam az irodalom írásbelit, az egyetlen dolgot, amit lelkemből is akartam, hogy jó legyen. Vagy legalábbis ott lepontozott az addig végig mellettem álló Szombatiné.

Nem vettek fel egyetlen egyetemre sem, amit bejelöltem.

Végigalibiztem a nyomorék Kodolányit, mint "felső"oktatási intézményt, mert végig ott toporzékolt bennem, hogy ez az egész gyakorlatilag egyetlen alávaló kompromisszum és meghunyászkodás volt anyámék, de sokkal inkább önmagam előtt.

Kiléptem kapcsolatokból. Kegyetlenül átbasztam mindenkit.

Két évig húztam a fősuli után, hogy megírjam végre a diplomamunkáimat.

Hat évig trónoltam egy középvezetői állásban, amelyet a második évtől már minden egyes nap gyűlöltem.

Legalább négyszer kezdtem el normálisan megtanulni angolul és egyszer sem fejeztem be.

Nem fejeztem be a webdesign sulit sem.

Nem tanultam meg profi módon fényképezni, évente egyszer veszem elő a gépemet, nem is tudom, mikor használtam utoljára az állványomat.

A gyúrásból fősuli végére csak pingpongozás maradt.

Két év krav-magát lehúztam a vécén, egy költözés után, nem mentem el másik edzőhöz.

Ki tudja hány apró elkezdésem volt futásra, amit abbahagytam, mielőtt eljutottam oda, hogy ne hagyjam abba.

 

Szilvi ehhez képest olyan keményen nyomta, hogy kiment a hóba felrissülni, ha bekómált tanulás közben! 

 

Mindig ott keresem másokhoz képest önmagam felmentését, hogy ki mit hoz magával korábbról, de valahogy erre soha nem gondoltam, hogy nem csak az számít, hogy mindenki Európa-bajnok vízilabdázó volt rajtam kívül, hanem a kitartás is. Bár valahol biztos összefügg, hiszen aki sportolt, az valószínűleg alapvetően több fegyelmet, beáldozást, kitartást tett magáévá mint én. 

Ezek azért nagyon kemény dolgok, így látni a következményket, hogy majd negyvenévesen pótolgatok bele (általánosságban vett munka)morálba, akaraterőbe, kitartásba, fizikumba, mindenbe.

Ezt most nem akarom se  poénra. se önsajnira, sem mentegetőzésre kihozni, vagy felhasználni, egyszerűen csak, biztos vágjátok, vannak azok a pillanatok, amikor fejbebasz a felismerés,  és  sok millió szálas gubancban elektromosan felvillan egy darab, sorosan (szegény fizikatanárok, jövök most rá) bekötött következményű szál, hogy baszki, bizony. 

Ősz előtt

Emlékszem, még pár éve is így történt, amikor már futottam, tulajdonképpen maga a nyaralás is stressz volt. Nem lehet két hét alatt az egész világot begyűjteni, nem leszel hirtelen nagy utazó, nem fogsz megváltozni, nem lesz más életed - nem a nyaralás, nem két hét utazás alatt. Nem lehet későn jött felismeréseket visszamenőlegesen pótolni, nem lehet a múltputtonyba pakolni a jelenből, hiába akarsz mindent, hiába kapkodsz, azt rontod el, ami most van és ami még lehetne. 

Emlékszem az érzésre. Kiterítem a több kilónyi vizet szívott futócuccaimat a viszonylag keskeny, de az apartman teljes emeletén végighúzódó alpesi erkélyére, és leülök pár pillanatra a hegyek előtt. Erre gondolok, erre az érzésre. Tudom, hogy mennyi mindent rontok még, de sokkal mélyebben ül a gondolat, hogy mennyi terjedő, forrongó, csapkodó lázat lehúzott már rólam az, amit csinálok. Nem hiszem, hogy valaha is makulátlanul zen és bölcs, és jó döntéseket hozó valaki leszek, de pontosan érzem, hogy akár csak ez az augusztusi 196 km, amiben valljuk meg, nem sok örömöm volt, mennyire mélyen ül bennem. Mint egy kő, mint egy nehezék alul, stabilan adja az alapzatomat, és vagyok annyira rendben, vagyok annyira kihajtva, lefárasztva, hogy az sem lett volna baj, ha nem megyek egy hétig sehova. 

De 196 kilométert nem hagyunk az út szélén. Olivér elvitt volna akár 240-250-ig is simán, ha nem ugrok le a vonatról az utolsó egy hétben, de vagyok annyira olyan, amilyen, magamtól is, hogy ne engedjem el A Kerek Számot. 200. Van olyan mérföldkő ez nekem, mint az első félmaratonom. 

Nem akartam a többiek terhére lenni. Négy emberből egyedül én hoztam futócipőt, végtelen időnk amúgy sincs, nem akartam, hogy rám várjanak bármikor is, mert nekem futnom kell. Amúgy is nagy háborúban vagyok a reggelekkel, ideje volt a következő birkózásnak. Valamiért, valamivel mindig küzdeni kell, valamit el kell érni, valami csontot rágni kell.

Ehhez képest meglepően könnyen keltem, pedig a világ végét is át lehetne aludni ilyen fabetétes, tiszta levegőjű, könnyeden vastag dunyhás alpesi szobában. Tirolban, Ötzalban vagyunk, ahol a nászutunkon is voltunk, most megmutatjuk másoknak is, amit mi láttunk két éve. Nem lehet elégszer átélni.

Két héttel előrébb járunk, mint 2015-ben, szinte minden más, most pont távozásunkig tart ki a jó idő. Amint átkeltünk a Timmelsjoch hágón Olaszországba, hóba öltözött az egész völgy. De a mi hetünk alatt még nem, a nyár éppen leadta az utolsó koncertjét a nagyszínpadon. Tele volt minden falu turistákkal, bringásokkal, motorosokkal.

Reggel hétkor egyedül voltam az utcával, Längenfeld összes háza aludt még. Reggel nyolckor nyit a pékség és a Spar is, senki nem siet sehova. Csípett a levegő, frissességre, szagra is, éberré teszi az embert egy pillanat alatt. Duplájára nőtt a tüdőm, ahogy leszívtam, Hideg víz, széna, zöld fű, trágya, tehén, és sajt szaga volt. Az egész völgy harsányzöld, karbantartott kaszálók tábláiból áll, vékony csíkként fut rajta végig az Ötztaler Ache, és mellette az egyetlen út, amelyre ritka, gubancos csomókként vannak felfűzve az összebújós házú települések. 

Észak fele indulok el, Längenfeld eleje irányában. Az Onthegomap nagyjából azt mutatja, amire számítottam. Nem túl sok futható út van, tulajdonképpen csak a völgy aszfalt és kirándulós csíkjait mutatja, és a valóság is ennek megfelelő - bármilyen út, ösvény, ami ezen kívül létezik, az nulla százalékban alkalmas futószerű mozgásra. Persze elhoztam a Nike Wildhorse-t, persze a terepfutásban bőven van mászás, de az elmúlt két évben sem lettem alpinista, semennyit nem haladtam ebben az irányban, szóval a Vomero van rajtam, és vagyok annyira józan, hogy ne most találjam ki magamról, hogy tudok hirtelen ezer métert pókként is közlekedni. 

 

l_ngenfeld.jpg

 

Jól megy, semmi nincs bennem a reggelek szétszakadtságából, nem vagyok bekötve, sem vázban, sem agyban. Lazán és kedvvel jönnek a hat alatti tempók, és már az első kilométernél sajnálom, hogy csak egy órám van erre a játékra. Minden egyes pillanat annyira fotószerű, annyira élénk, annyira telítve van oxigénnel a harapós levegő, hogy nem tudok figyelni a belső dolgaimra, milliószor valóságosabbnak és jelenvalóbbnak tűnik az, amit ténylegesen látok és érzek az érzékszerveimmel. Köd takarja vattapaplanként a kis folyó túlpartján, a szemközti hegyoldalhoz közelebbi települést, Oberriedet. Sokkal, de sokkal feljebb, éppen elér az ébredő nap a csúcsokig. Sok idő míg leér, ide hozzám. 

 

1.JPG

2.JPG

3.JPG

 

Egy vízesés melletti szerpentinösvényt néztem ki magamnak, hátha alapon. Ha sok a kanyar, talán valamennyire mégis futható lesz. Ha nem, akkor meg nem, megyek másfelé. A vízesés alatt fizetős parkolót és mászó- és via ferrata parkot találok. Azt írja egy tábla, hogy a vízesés felső, kilátópontja 20 percre van gyalog, és ezzel el is indulok arra, hiába lenne jobb, amit eredetileg kinéztem. Picit még kocogok, aztán jönnek a szünet nélküli kövek, lépcsők, és sietősgyalogolni kezdek, a szívverésem 150-155 között ugrál, és ez így is marad, egészen a félútig, ahol megtalálom a távolodási végpontomat, a függőhidat. A pulzus ellenére már fázni kezdek, és tudom, hogy lefele ki fogok hűlni, szóval itt a vége. Iszonyúan félek kimenni középre, elég komoly tériszonyom van, és ráadásul egyedül vagyok, még tartanom sem kell magam mások előtt. Szabadon, méltóságom teljes hiányában togyogok ki a hídra, pár kép, plusz egy magamnak megtartott pillanat, amikor a félelemtől függetlenül is bennszakad a szó. Nem látok ilyet minden nap. Minden nap látni kellene ilyet.

 

4.JPG

5.JPG

 

Lefele is sietek, amennyire tudok, és lent az utcán pont ez miatt fordulok teljes lelki nyugalommal egy teljesen másik útra, mint amelyiken érkeztem, de végül így lesz a jó. Kirándulós, aszfaltos, fekete-szürke murvás út visz vissza Längenfeldbe. Kis kapukat nyitok ki fakerítéseken - kérjük csukja vissza a szabadon lévő állatok miatt - elfutok egy kemping mellett, ahol tényleg látok pár sátrat is, nem csak lakókocsit. Egy ember rövid gatyában, bakancsban ül a kempingszékén és éppen a kávét főzi a kis láng felett. 

Látom a templomtornyot a fák mögött,  attól nem messze van a szállásunk, ebből hét km lesz, ami a mászással végül is elég lesz. Majd futok még egyszer a héten.

 

6.JPG

7.JPG

 

 

--

 

Toscolano Maderno nem a legexkluzívabb része a Garda-tónak, de például van neki egy kb három kilométeres parti sétánya, ami egészen képeslaposan gyönyörű.

 

img_5092.JPG

 

Nahát, Toscolano-Madernonak (igazából két település összenőve) nem ez a legnagyobb attrakciója, hanem a Gatto Giallo pizzéria. Két napra érkeztünk, csakhogy a hegyek után legyen valami klasszik strandolós is. Az időjárás appok ugyan egy hétre előre már azt mutatták, hogy fürdés felejtős lesz, de mégis óriási szerencsénk lett. Egy fürdés belefért, és a másnapi Összes Szuvenírt Megvesszük című sétálás is naposra sikerült Limone sul Gardában. Az érkezés után strand, majd strand után éhezés, az éhezés megszüntetésére pedig pizzériát kerestünk és miután összeeresztettük a szerintem már gyakorlatilag nem létező Foursquare-t a szerintem őt megzabáló Tripadvisorral, majd a szerintem az azt is megzabáló Google és Facebookkal, elhatároztuk, hogy a parton elsétálunk sokat, majd kicsit felfelé sétálunk az utcák között, és jól beülünk a Gatto Gialloba. 

Nos, ez így is történt, és amikor megérkeztünk, már láttam, hogy ebből aznap nem lesz futás, merthogy az étterem minden igazán jó olasz gasztronómiai funkciót betöltő üzlet tulajdonságával rendelkezik, legyen az étterem, vagy egyszerű kajálda, ristorante, trattoria, vagy akármi más: nem a parton van, nem tolakszik az előtérbe, nem hívnak be, gyakorlatilag szinte szarul néz ki, nem sokkal üti meg egy hetedik kerültei kínai büfé kinézetét, és mégis működik, otthonos. Jól van kihasználva az eredendően nem is igazán étteremnek kitalált helyszín, ott is asztal van, ahová te már nem tennél, a Mamma uralja a pénztárat, a fiúk a bejárati lépcsőn cigiznek, és basznak segíteni, hogy jó helyen jársz-e, köztük óvatoskodsz be a kajaszentélybe. Ha viszont nem cigiznek, akkor hanyag istenként játszanak a kemencével. A Paradicsomos Alap mindenféle áhítat nélkül egy jó nagy műanyag dobozban tárolva kellő közelségben, a lányok szolgálnak fel, és ha igazán rendben van a hely, olasz létük ellenére nem fulladnak bele az asztalokba. Az olaszok össze tudnak roppanni a nyomás alatt. De itt nem, a Gatto Gialloban pengén működik minden, a személyzet összeszokottan pörög, és minden és mindenki egyetlen célnak van alárendelve, hogy olyan pizzát zabáljon a nép, hogy leforduljon a székről orgazmus közben.

 

21231638_10211802395967991_6239525032535946931_n.jpg

21151446_10211802394807962_9164361317617051985_n.jpg

21317536_10211802395807987_1500163583260516806_n.jpg

 

img_5118.JPG

img_5264.JPG

Nos, ezért nem futottam aznap, amikor megérkeztünk, csak másnap, a fél napos városnézés után, MÉG az aznapi pizza ELŐTT. (Ha jól csinálod, másnap már ingyen limoncellot kapsz, megéri jó vendégnek lenni.) Marha nagy mákunk volt, tényleg, végig sütött a nap a folyamatosan arra kódorgó felhők között, de mire hazaértünk, azért elég fenyegető jelenséggé álltak össze. Ilyenkor nem szabad meginogni, és én is marha határozottan nem dőltem el az ágyra Anna után, hanem összepakoltam magam. Közben kétszer kisütött a nap, és azt beszélték a többiek, hogy ha így marad, lent lesznek a strandon, viszik a cuccomat is (kemping bungalóban voltunk, saját stranddal. A kempingnek volt saját strandja, nem nekünk). Mondom az igen fasza lenne, nagyon tudnék élvezni egy még nedvesebb befejezést egy izzadékony egy óra után. Ebben maradtunk. Lekocogtam a strandra, elfordultam jobbra, és elindultam a sétányon a központ irányába. Viszonylag sokan futnak a környéken, jó, mondjuk a Garda-tónál ez nem akkora meglepetés, de valamiért én mindig csak külföldi turistafutókkal találkozom Olaszországban. Na, ez a vonal megszakadt, minden eddiginél több tetovált sportolóval találkoztam. A taljánok valamiért imádják a tetoválást, amivel semmi baj nincsen, én magam kábé 10 éve gondolkozom pár darabon, de eddig ez a test nem érdemelte meg, hogy ki legyen pingálva. Majd ha szép lesz, esetleg. Na de, empirikus megfigyeléseim alapján az olasz emberek (ami amúgy egy nem létező fogalom, őket kérdezve) úgy az átlagnál jobban kedvelik a testfestészetet, és ez most is így volt, akinek nonfiguratív kigyója és pumája volt, az mind a papparapuppit nyomta. Nyilván nem egyedül futnak és közben beszélnek. Másként ezt nem is lehetne. Őket ismerve, ez olyan lehet náluk, mint cápának a mozgás.

Most viszont egyedül voltam, és másfél kilométer múlva, amikor már másodszorra áztam el, megértettem, hogy miért. A szél egyre erősebb lett, majd hirtelen SOKKAL erősebb lett, és úgy kábé a semmiből szembe jött maga A Végítélet. Egy nagy fehérség közelített, a mai napig nem tudom, hogy az az esőfal, a vihar mögötti napsütés, vagy Michelangelo egyik jelenete ugrott le az valamelyik freskójáról, de az emberek menekültek, én megálltam, hogy HÚBAZMEG, majd pár métert tovább mentem, mert komolyan nem tudtam értelmezni, amit látok, majd én is megindultam visszafelé, ahogy megdobott az első igazán nagy széllökés. Aztán átrohant rajtam, én berohantam egy bank kapuja alá, és így óvatoskodtam kapuról, kapura, kinézegetve, vagy 10 percig, ahogy teljesen random módon, hol elnyugodott, hol újra lecsapott a számomra teljesen ismeretlen dinamikájú vihar.

 

img_5231.jpg

img_5234.jpg

img_5236_1.jpg

 

Gyakorlatilag percek alatt elmúlt a hiszti, és csak némi csendes szitaeső mosta le az utcát a dühöngés után. Elindultam a kikötő felé, elmúlt az eső is, ahogy elértem a város végét jelző táblát, ahol elfogyott a járda is, egyedül a sziklák mellett kanyargó út maradt. Visszafordultam és megláttam Életem Szivárványát, amit persze alig tud visszaadni a mobilom kamerája.

 

clipboard01.jpg

 

Beszarás menő volt, az járt a fejemben, hogy basszus, milyen szerencsés vagyok, hogy futok és láthatom ezt és bárcsak a többiek is itt lennének. Láttam magam előtt, ahogy mindenkiből előtör a művész, és elkezdődik az őrült, vagy éppen a forgatva, méregetve kattintgatás, amiken mindig olyan jót szoktam vigyorogni. De egyedül voltam, furán félkarú érzés volt, hogy nincs kivel megosztanom. Mindegy, annyira örültem, hogy futok, legalább én láthatom, amit látok, a világot másképp, többet, ezt a túlburjánzóan giccses szivárványt, a ködben alvó falut a hegyekben, otthon, Budapest fényeit, A Mindenhonnan Látható Asszonnyal, a Ringló út tetejéről. És láttam hogy ez szép és jó, és marha elégedett voltam, és tuti, hogy ha vallásos lennék, akkor azt mondanám, amit egyébként most nem mondok, mert nem az én tisztem, fasz meg nem akarok lenni. Néztem a szivárványt, lassan elmosta egy újabb felhőszakadás, ami pont ott csapott le újra, ahol a kempingünk lehetett. Ebből nem lesz strand, gondoltam, ahogy elindultam visszafele...

Nem akartam tíznél kevesebbet menni, ezért újra központba érve a városka utcáinak púpja felé kanyarodtam, és hagytam, hogy a hosszú keskeny sikátorok felfelé vigyenek.

 

clipboard02.jpg

clipboard03.jpg

 

Lassan kiértem a központból és a futható részekből is, jött a gyors- majd egyre lassuló gyaloglás, kaptatás felfelé. Nem tudtam meddig tudok menni, hat kiométerig akartam előre haladni, mert négy km-nél nem volt több visszafele, a kemping felé vezető úton. Majdnem sikerült, de a város felett uralkodó hegy, vagy magaslat teteje már le volt zárva az idegenek előtt, hiába voltam aszfaltozott úton újra, táblák figyelmeztettek, hogy itt már csak privát területek vannak. És valóban, csak villák kapuit láttam, magukat az épületeket alig...

 

clipboard04.jpg

 

Újra visszafordultam, leereszkedtem a kikötőig, majd a sétány hosszában haza. Odalent a templomban véget ért egy esküvő, vagy csak most mertek előmerészkedni a templomból. Kár, kihagytak pár igazán jó képet, de azért szépek voltak így is, ilyen háttérrel könnyű.

Túlfutottam a kempingen, hogy meglegyen a tíz, és egyből a vizet néztem. Hát én bemegyek így is. Levettem a jeladót, cipőt, zoknit, eldugtam a telefonom és már bénáztam is a köveken befelé. Olyan volt a víz, mint a hideg szatén, mindenféle hezitálás nélkül belemerültem, úsztam kifelé amíg mertem. Egyedül voltam az egész tóban, csak a turistahajók brummogtak valahol jóval messzebb. A hullámok szél által besodort, barna leveleket hoztak felém, ott ringtam közöttük percekig a vízben, a tó északi hegyei előtt. Szeptember elseje volt, és olyan harmóniában, olyan egész voltam, annyira nem hiányzott semmi, mint szinte még soha ezelőtt.

És előttem van még az egész ősz.

 

clipboard05.jpg

 

Fuss te is!

Átlag tesztfutó az akadémián. Nem "azon". Ezen. Mindent a közért!

Azt kell, mondjam, hogy ezek a szarok a Facebookon működnek. Ezek a hirdetések. Történt, hogy egy teljesen átlagos futó, úgy döntött, hogy végre nyáron is fut, nem érdekli a meleg, végre éppen nincs valami rottyanattal lesérülve, hát miért ne futna? Fut is, de valahogy hiába közelednek lassan az egyelőre még talán távoli, őszi versenyidőpontok, valahogy légüres térbe került, és futni futott ugyan, de valahogy újra felvette az alapállapotot: mindig ugyanaz a tíz kilométer került a lábai elé, a hétvégen esetleg több, és az egészben nem volt több koncepció, minthogy meglegyen a hó elején kitalált kilométerszám.

A teljesen átlagos futó egy szép napon hazafelezombiként pörgette a Facebook falát a 47-es villamoson, és alapos fogyasztótársadalmi tréningeken edződött szeme megakadt egy mondaton, amely azt hangoztatta, hogy "Utolsó lehetőség!" Az utolsó lehetőségek általában olyan izgalmas dolgok, amelyekkel úgy költhet többet minden átlagos futóhoz hasonlatos futó, de akár nemátlagos, vagy nemfutó futó is, hogy közben spórol.

 

clipboard01.jpg

 

Na ez nem ilyen akció volt, ebben csak költés volt, sprórolás nem sok - vagy hát nagyon is sok, nem mindegy honnan nézzük -, de izgalmasnak, mindenképpen izgalmas volt, mert főhősünk ekkor tudasította, hogy a súlyos marketingtúltengés miatt az eddig önkéntelenül tudata sarkára tolt lehetőség, igazából egy igen fasza beugró lehet abba, amire most neki pont szüksége lenne.

Struktúrára.

Hogy valaki megmondja neki, hogy mit csináljon, mert az átlagos futók szeretik, ha megmondják neki, hogy mit csináljanak, nincs szükség itt futódemokráciára, erős futóvezetőre van szükség, akinek futóterve van! Aki végigviszi az átlagos népet az előre kijelölt úton!


Az átlagos futó a nem átlagos DK-tól, aki már nem is DK, ha nem Fuss Te Is Gergő, az utóbbi időben valahogy már fázott, mert a valaha emberi, szeretni való blogból mára Runner's world-magazinszagú mondatokba csomagolt, profitorientált, derékszögű, letiszult, önmegvalósító amerikai álom lett.

A Fuss Te Is vállakozás- ebben az átlagfutó egészen biztos - picsasok bátorságba, időbe, pénzbe és energiába került, és az valami egészen komolyan tiszteletre méltó dolog, ahogy ezt az utat ez az ember végigjárta és azért is kijár a tisztelet, amiket közben és a végén letett az asztalra. De mégis, az átlagfutó be van oltva az önmegvalósító sikersztorik ellen, ez valami futómagyar irigyfutó beidegződés lehet. 

Ugyanakkor Lőrincz Olivér, a maga, többnyire szikárabb, szárazabb megjelenéseivel nem tud sok lenni, és az átlagfutó van annyira divatorientált, hogy úgy gondolja, hogy az mégiscsak sikk dolog, hogy akármilyen szinten is, de "tanítvány" legyen. Mert az mostanság egyre menőbb dolog.

Az átlagfutó ezzel az alapfelállásal áll neki jobban beleásni magát ebbe az egész hajcihőbe, és ezt úgy gondolja, hogy jobb tisztázni, mert ha már ír valakikről, és valamikről, akkor jobb tudni, hogy milyen szubjektív tényezők torzítják az értékítéletét.

Az átlagfutó továbbá arra a kérdésre nagyon kiváncsi még, hogy lehet valami egyénre szabott, ami tömeges? Fenntartásai vannak.

A Fuss Te Is Akadémián két lehetőség van a csatlakozásra, ha az átlagember kiválasztotta, hogy mire szeretne felkészülni.  

1: Van egy bővített csomag tízezer pluszért, ahol közös edzés, meg "További prémium videók és belső szakmai anyagok" vannak mindazoknak "akik minden tudásunkat meg szeretnék kapni, minden lehetőséget kihasználnak, hogy fejlődjenek".

2: Na hát pont ezektől a szövegektől pattan fel a beépített cinizmuspajzsa Átlagpetinek, és úgy dönt, hogy az alapcsomag introvertáltaknak, ötezerért pont megfelel neki. Annyi azért  belefér egy tesztelésre, főleg ha a célt, a két húzónevet és a közszolgálati jótétemény áldásos hatásait nézzük: az átlagfutó majd jól leteszteli, hogy érdemes-e belevágni, és jól megírja mindazt ebből a kalandból, amit megírhat. 

Mi kell mindehez?

- elegendő elszántság, hogy neten kiadjon egy átlagfutó 5000 forintot.
- bankártya minimum 5000 forinttal
- az, hogy ne hónap vége legyen
- egy Trainingpeaks profil. Az átlagfutó már futókarrierje elején megpiszkált gyakorlatilag minden sporttrackes oldalt, tehát adott esetben csak a regisztrációba kell újra életet lehelni.
- pulzusmérő óra
- ha ez nincs, akkor távolságalapú agy, vagy google térkép képes technikai eszköz.


Az átlagfutó július 20-án fogta az adást, hogy Utolsó lehetőség! a csatlakozásra, ha a Spar maraton a cél - a huszadika tud necces lenni, de még volt ennyi pénze a kártyán.


A Trainingpeaks ügyfélszolgálata zseniális: gyorsak és kedvesek. Gergőéknek szüksége volt arra, hogy a felhasználó név beazonosítható legyen, tehát a viszonylag általános, hovatovább átlagos "Peti" usernevet némileg specializálni kellett. Ezt mint felhasználó nem lehet megoldani, írni kell az ügyiszolinak.

Óra meg van, igazi nagyvad kisfutónak: Garmin Fenix 3.

Regisztrálni kellett a Fuss te is oldalon, betenni a kosárba a kiválasztott edzéstervet, és jól befizetni az ötezret. A regisztrációról, a befizetésről egyből megjött az email.

Ekkor volt csütörtök, a terv hétfőn, 24-én indult. Az első életjelet az átlagfutó szombaton kapta. Egy elég részletes, alapos email volt ez. Jól strukturált, logikusan felépített, mindenre gondoló, linkekkel, magyarázattal, videóval megtámogatott könyök alá nyúlás. Ez nehéz műfaj, Mr. Átlag kifejezetten értékelte ezt, az első bejelentkezés megadta a bizalmi alaphangulatot. Lehet valakinek a fele felesleges, mert kiismeri magát ezen a területen, hogy is kell regisztrálni egy ilyen oldalra, van órája, és egyáltalán: kütyübuzi, de biztos vannak jó sokan, akiknek kell ez a mankó. Akinek nem kell, azért az is megnyugszik, hogy ebből tényleg lesz valami.

A Trainingpeaksen kapja majd a futó az edzéseket. Önmaga bonyolultságában meglehetősen mítikus oldal ez a Trainingpeaks, és gyakorlatilag bárhova kattint az átlagfutó, azt kapja vissza, hogy fizesse be a prémiumpénzt, ami azért marhára nem átlagmagyarfutó pénztárcára van szabva. Az email azonban erre is kitér, fizettünk már eleget, többet nem kell, elég lesz a free verzió is.

Az átlagfutó óra- és pulzusalapon nyomja, és majd meg van veszve, hogy végre értelme is legyen a százhúszezer forintos Garminjának. Ahogy kérik, Átlagpeti elküldi két nem átlagos futásást elemzésre, személyesen Olivérnek, és majd vért izzad, hogy elfogadható formába öntse első az első kontaktot Vele. (Nem pont kettőt kértek, hanem "az elmúlt fél-egy év verseinyek az adatait". Átlapetinek kettő említésre méltó versenye volt.)

Olivértől a híres egymondatasai közül érkezik egy válaszként: Zónák beállítva, hajrá! (Pulzuszónákat tapogatni későbbiekben tilos.)

Oké, de hogy hajrá? Hol hajrá? Mit nézzen az átlagfutó? Nincs mit nézni, hiába bámulja a gmailt, vagy a Trainingpeaks appját telefonon Peti, az átlag. Újra olvassa az eddig kapott információkat, és az egyetlen, amire támaszkodni tud, az a mondat, hogy "Edzéseidet a TrainingPeaks nevű edzésnaplozó rendszerben fogjuk vezetni." Úgy dönt, hogy lenyugszik, az appot fogja nézni, és várni, hogy valami ott történjen. Standby.

A valami vasárnap délután történt, legalábbis az átlagos tesztemberünk akkor vette észre, hogy az következő hétre adatok jelentek meg bizonyos napokon. A hétfő rögtön pihenőnap, nincs is jobb, mint amikor így indul az ember! Így kezdődnek a jó kapcsolatok, egy kis heverészéssel. Kedden, csütörtökön, szombat, vasárnap edzés. A hétfői, pihanőnap kommentjében ott várta a felhasználónkat egy újabb nagyon részletes, jól átgondolt, mindenre lehetőségre, elágazásra kitérő segédlet. Ez a műsor nagyon jó megy Gergőéknek, és ez kell is ide, hiszen egyéb kontaktus nincs az edzőkkel. 5000 forintba nyilván ennél több nem fér, nem lesz itt heti finomhangolás, de ennyi van, és ez elég korrekt szövegalapú tartalom. Egyedül az a bekezdés zavarja meg átlagos hősönket egy kicsit, hogy "A pályáról: terepre készülünk, így lehetőségeid szerint fuss te is terepen." Gyorsan megnézi mi a faszra is jelentkezett, de amikor azt látja, hogy Spar maraton, akkor lesimitja a szemöldökét és elintézi annyival, hogy ez biztos ilyen Olivér template maradéka lehet, végülis ő általában terepre edz embereket, biztos.

Volt egy szekció, amit a regisztráció alatt el kellett fogadni, hogy igét, okosságot nem terjeszthet az előfizető, ami elfogadható, érthető és fair feltétel. A heti négy nap nyilvánosan is elérhető adat, ezzel nem lehet gond. Annyi talán elmondható, hogy miért jobb ez az egész, mint amit az Átlagpeti magától csinál, illetve csinált volna:

1. az átlagfutó magától is érezte, hogy koncepció nélkül csinálja, amit csinál. Az egyedüli cél a hónap elején kitalált havi kilométerszám volt - ezeket közel sem érte el mindig.

2. A heti három futásról magától soha nem ment volna fel heti négyre.

3. A futások önmagukban is szignifikánsabban hosszabbak, mint a standard egy óra, vagy 10 km, amibe teljesen beleállt már jó ideje.

4. A hosszon és a gyakoriságon kívül ott van még a gyorsítás is, az edzéseknek van ilyen része is, és átlagfutónk erre se lett volna hajlandó pusztán saját lelkét követve - főleg nem augusztusban.

 

Átlagpeti jelenleg a harmadik hetet döngeti. Mi történt eddig? Tart-e még a lelkesedés? Elégedett még? Elsunnyogott-e a kis pöcs akár egy edzést is? 

Természetesen. Habár meg kell jegyezni, hogy nem lustaságból, hanem piálásból és kánikulából kifolyólag. Az, hogy átlagunk bukóba fordul az eddigi heti három alkalmaival, egy óráival, 10 kilométereivel, az várható volt valahol, emiatt nincs önostorozás. A futások nem tartalmaznak olyasmit, amit eddig nem csinálta volna, sehol nem kell rekordokat döntögetni, de a nem döntögetés az viszont folyamatosan megy. A kánikula miatt az sem lett meglepetés, hogy a bebukás ennyire hamar bekövetkezett. 

Heti négyszer több mint egy óra feladatos futás fáradtságtorlódást okoz, ehhez hozzá kell szokni, mert önmagában a heti két pihenőnap kevésnek fog érződni. Hogy később mi lesz, jön-e a megszokás, még nem tudni. Az első hét vasárnapján már kurvára várta a tesztelő átlaghős, hogy vége legyen a futásnak - pedig az volt a lekönnyebb a héten. 

 

img_4350.JPG

 

Ugyanazokon az útvonalakon egyre romló átlagtempói vannak - fáradtság.

A bukás a második hétvégén jött. A meleg meg a pénteki másfél üveg bor miatt a szombati futást vasárnap reggelre tolta. Vasárnap reggel a negyedik kilométernél viszont nem átlagosan, de keservesen összeszarta magát egy bokorban, és egy újabb km után szépen leült a 41-es villamos megállójába és hazament. Vasárnap este sem ment ki futni, mert ólmosan fáradt volt, és az eső is leszakadt, nem akárhogy. 

Aludt kilenc órát, újra fiatal és potens lett, a hétfői pihenőnapján, napközben letolta az elmaradt vasárnapot, és tegnap pedig a tegnapi adagot. Újra egyenesben van, széklete újra a megfelelő formátumban és időben a megfelelő helyre kerül, és eddig egy futásból maradt el egy óra mindössze. 

 

Amellett, hogy sok és, hogy fáradt, még annyit tud elmondani az átlagfutó, hogy marhára nem egyszerű bizonyos pulzusokat hosszú távon tartani, mert nem tartoznak ezekhez begyakorolt tempók. Vagy alatta, vagy fölötte van, és  marha nehezen tud abban a szűk tartományban maradni., ahol kell. Ez hosszútávon fárasztó és örömölő tud lenni mentálisan. (Hosszútávon - nem telt el még három hét sem.)

Mi nem egyszerű még? Útvonalakat találni. Ahogy lassan, de biztosan egyre hosszabbodik, nyúlik, növekszik, végtelenedik az egyes edzések ideje, úgy működnek egyre kevésbe az eddig kitalált pályák. Az átlagfutó jelzőrendszere és belső futásmértékegységrendszere alapvetően távolságalapon dolgozik, időből maximum az egy órát ismeri, ami kb 10 km, de soha nem volt még 12 szerinte. Nehéz időben kalkulálni a hazaéréssel, nehéz megtalálni a kanyarodási pontokat, hogy pont úgy érkezzen egy kúthoz, hogy az ne zavarjon bele egy gyors tempóba, illetve nehéz olyan helyszínt találni és oda megérkezni, ahol zavar nélkül ki lehet futni a résztávokat.

Úgy tervezni magánéletet, hogy csak egy hetet lát előre az ember, kurvára nem egyszerű. Most már lassan tiszta lesz a koncepció, de egy átlagfutónak átlagosan sok idő futáson kívül megtervezendő elintéznivalója van. Jobb lenne előre látni az egész ívet, jobb lenne képesnek lenni megmutatni az egész ívet otthon, hogy mivel lehet számolni.

Mindezek hatására az úszás a júliusi csúcs után erősen sokadlagos tevékenység lett a prioritási listán. Ezért átlagfutónk nagyon szomi lett, mert nagyon szereti úszni és azzal is tisztában van, hogy kell valami keresztedzés. 

Nagyon örül ugyanakkor a mi futónk, hogy megismertették a "levezetés" fogalmával, még ha rontja is a statisztikákat és azon aggódik, hogy akivel akkor találkozik, amikor levezet, azt gondolja róla, hogy a csoszogástól is így izzad. Ugyanakkor tényleg iszonyú hasznos, nincs izomláz, nincs fájdalom, a sokkal nagyobb igénybevétel ellenére sem.

De ha eljut a négy órás maratonhoz, főleg a végéhez, a célba, akkor majd jól beszámol mindenről, mert írni nem átlagosan szeret, hanem kényszeresen. Főleg, ha etikailag Gergő és Olivér nem rúgja jól seggbe, hogy nem egyeztetve pofázik minden hülyeséget.