Még jó, hogy ennyi mérföldkő, meg viszonyítási alap van a futásban. Vannak egyrészt az egyéniek, ami a saját határokat értők értenek csak, és vannak azok, amiket mindenki ért. A 10 km-1 óra páros nekem tegnapig csak az utóbbiak közé tartozott, nem volt égető, vagy húsba vágó, messze voltam tőle. Aztán az lett. A Garmin azt mondta, hogy menjek ki, fussak egy órát 150-160 bpm között.
Múlt héten nagyot fejlődött a szívem, újra befért a hetes ezrek alá a 150 alatti pulzusszám. Először szerdán futottam 8 km-t 6:39-es tempóval és 147 átlagpulzussal, majd csütörtökön (ilyen is nagyon-nagyon rég volt, hogy egymás utáni napokon induljak neki) egy laza hatot mentem 6:31-eggyel, amihez 145-ös pbm-et tudtam hozni. Nekem ezek kibaszott nagy szavak. Az egész ősz-tél csak a borzasztó értékekről szólt, minden egyes kényszerpihenő azt eredményezte, hogy a legcsoszogósabb kocogásnál is koncertezni kezdett a szívem.
Ezelőtt két héttel egyáltalán nem tudtam volna 6:10-es átlagtempót menni. SOHA nem futottam még 6:10-es tempóban. Egyáltalán. Vasárnap igen, és rögtön úgy, hogy a pulzus sem verte ki az eget, az átlag 155 lett.
Szóval itt vagyok, a következő mérföldkőnél. Tíz km egy óra alatt. Tegnap 105 másodperccel maradtam csak le a hatvan percről. Pedig hülye fejemmel pénteken elmentem inni. Át se gondoltam, annyira ösztönösen vártam, és indultam neki a péntek estét. Lazítani, kiengedni akartam, embereket akartam látni. Meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg nem fér bele a felkészülésbe. Berúgtam, szombaton másnapos voltam, és egy hét múlva harmincöt évesként, miután szombaton szarul voltam, a vasárnapom se volt az a kurva energikus huszonnégy óra.
A tíz km alatt egy percig nem éreztem az Erőt. Nem volt összeszedett a mozgásom, gyengének éreztem a lábaimat. Tudtam, hogy csak fejben nem vagyok jól, mert az órám azt mutatta, hogy a testemnek semmi baja, sőt. Végig az agyammal vitatkoztam. Nem engeded el, nem állsz meg, nem futsz direkt piros lámpa fele. A vita menete kiválóan látszik a tempón is:
És fejben ez még mindig nem dőlt el. Mert gyorsnak érzem, túl gyorsnak. Azt érzem, nem tudnék még gyorsabban ennyi ideig futni. Pedig az értékek, és a javulásuk azt mondják de igen. Csak a határokat nem szeretem, küzdeni nem szeretek.
