Elmondom, mi lesz.

Az, lesz, hogy vagy sikerül bemennem két óra alá, vagy valami ehhez nagyon hasonló időt megfutnom szombaton, és akkor viszont arról fogok itt zokogni, hogy annyira kifulladtam, hogy ebben semmi öröm nem volt, és EZ a futás már nem a futás öröméről szól, jaj nekem, meg minden.

Vagy az lesz, hogy még a helyszínen sem hiszem el magamról, hogy tudok öt valamennyis idővel segget csóválni 21 végtelen kilométeren keresztül és akkor viszont... á, az nem lehet. Szóval akkor az lesz, hogy továbbra is hihetetlenül zavarni fog, hogy nem fejlődök, mert igazából mindig oda-vissza rángat a teljesítménykényszer meg a csak magamnak futok hitvallása közötti feldolgozhatatlan ellentmondás.

Mindenesetre azt hiszem a felkészülési csúcson túllendültem. Gondolom az edzéstervnek az lenne a lényege, hogy frankón a csúcson érkezzen meg a nagy napra az ember, amikor pont annyira van megfeszülve, felpörgetve, begyorsítva, hogy ha valami isteni csoda folytán nem futja el az elejét, akkor nagy eséllyel a közepén meg a végén egy elég nagyot tudjon szólózni.

Azt hiszem én ezen túllendültem. AZ edzéstervem tele volt a résztávok, tresholdok, hétvégi hosszúk között ilyen easy, meg recovery diszítősorral: fél órát kellett szabad levegőn tölteni 137-145 közötti szívveréssel. Ez nekem régebben attól összejött, ha megláttam egy jobb kabriót az utcán, de mostanra eljutottam oda, hogy harminc perc alatt 6:00-as tempóval kellett futnom. Pont megvolt az öt kilométer fél óra alatt. Kétszer. Talán háromszor. A németországi bekolbászozás után ez úgy esett vissza 6:15-re, hogy azóta sem tért magához a formám.

Hát így vagyok az utolsó napokban.Teljesen fel vagyok húzva, annyira be vagyok szarva. Ez egy elég nagy hülyeség. Aztán dagadt vagyok. Pont úgy, mint tizenöt éve általában, de legutoljára azóta vagyok dagadt, hogy legutoljára bementem a 32-es sikerem után a Takkoba (igen, a Takkóba), és ugyan felment minden gatya, de abban a kibaszott felülről megvilágításban rájöttem, hogy akkora egy hülye vagyok, hogy itt hordozom a hasamon ezt a idióta csomagot, ezt a holtsúlyt, miközben meg annyira végtelen sokat küzdök, hogy valami fejlődést felmutassak. Hát ott van rajtam a fejlődés, mínusz négy-öt kiló, helló, 2:02-es maraton.

Nade, mint ez mindig lenni szokott, a megvilágosodás óta is ugyanúgy dagadt vagyok, mert egyrészt Németországban voltam, másrészt az a további plusz három kiló ugyan lement a hazaérkezés után, kb. a harmadik napra, de megint nem bírtam nem zabálni. Aztán még olyan is volt, hogy belga sört ittam, és töpörtyűt zabáltam rá. Édesistenem, csak videóra kellene venni ezeket, és minden egyes elgyengülés előtt megnézetni velem újra.

Szóval nem hetvenöt kilósan állok neki szombaton, de talán mégis van esély egy nyolcvanra lemenni.

De tudjátok, mi az igazán ijesztő? Siófók. Siófokon körülbelül akkor voltam utoljára, amikor a Renegade pubban az asztalon táncolva próbáltam eljátszani, hogy nem Bálintkától könyörögtük ki, hogy vigyen le minket Fehérvárról Siófokra az apja 1.6-os fehér Suzuki Swiftjével, hanem a nyaralóm pontosan a Flört és a Palace koordinátájának mértani közepén van - bár szerintem bárki megégedett volna azzal is, ha csak azt mondom, hogy félúton - és amúgy meg Sterbinszky nálunk szokott pihenni. A későbbiekben már határozottan menőbb voltam, mert Gézának az ugyan csak kivülről nyitható, de abszolút mértékben saját Polskijával robogtunk le a még betonlapos és sokkal ingyenesebb M7-esen Balatonra (Balaton=Siófok=Soho Party), sőt még később már tényleg a Balcsinál laktam, igaz akkor meg Földvárról és vonattal érkeztünk. Viszont generációmban az asztaltáncban verhetetlen voltam, azt meg nem kellett senkinek tudni, hogy nem a pulthoz, hanem a kikötői lángososhoz mentünk ki inni, mert ott 120 Ft volt a rövid.

Na szóval ekkoriban jártam utoljára Siófókon, úgy minimum tizenöt éve. 

Most már egészen más a divat, úgy hallottam ősszel kell menni, fiúk is leggingset hordanak és mindenkin edzőcipő van, semmi papucs. Gondoltam megnézem, hogy mekkorát változott a világ. Durván nagyot valószínűleg.