nemmaratonman

"Ha hányás, hasmenés jön, felírom, hogy mikor jön!"

Dani, az UB, a Bujdi, meg én

2018. május 15. - téglánakgyors

img-8636.jpgFeltámadni csak misztikusan lehet. Kell, hogy legyen benne egy jókora adag csodafaktor, másképpen nem is lehetséges, hiszen maguk a számok is felfoghatatlanok, az egész történetről ordít, hogy óbazmeg. És csak kevesen jutnak be a kapun, a legtöbben nem, el sem indulnak. De az elindulók is. Szenvednek, sírnak, fájnak, sérülnek, és  végül elbuknak.

Mert feltámadás nélkül nem lehet beérni. Olvasom ezeket a csodákat, hogy megrázzák magukat. Túllendülnek. Átbuknak. Azon gondolkozom, hogy mi a faszom lehet ez, ez a feltámadás? Főleg akkor gondolkozom ezen, amikor Danira nézek, hogy végülis, mit lehet tenni egy majd 90 kilós, a világ összes akarat(osság)ával rendelkező, izzadó, koszos, büdös holtsúllyal? Kétszer buktunk el, mindkétszer teljesen másképp, és máshol. A másodiknál szerintem be is érhettünk volna talán.

Idén minden más volt, minden jobban alakult, jobb volt az idő, jobb volt reggel hétkor elindulni, mert hamarabb este lett, de a majdnem megérkező füredi vihar is felettünk hagyta a felhőjét több órára.

 

img_e8486.JPG

img_e8489.JPG

img_e8497.JPG

img_e8504.JPG

img_e8506.JPG

img_e8517.JPG

 

Dani is jobb volt, tapasztaltabb, okosabb, jobb embereket követett, jó döntéseket hozott. Talán a Skechers Ultra R2 cipő is jobb volt, mint a tavalyi Vomero, bár a hólyagok Dani anyaszomorító lábfejfelépítése miatt így is megérkeztek, de még azokat is korán lepofoztuk - kellett az is, hogy időben és még jókor kapjon jótanácsot. Az is jó volt, hogy Bujdi meghozta a Bujdi-faktort az egyenletbe.

Ki ez a Bujdi?  Bujdi egy gátlástalan, tévedésből szabadjára engedett szószörnyeteg, nem tudom hol szedte össze Dani. (A gimiben, mint azóta ez kiderült, a fehérvári Teleki Blanka gimi komoly arcokat termel ki magából, ezt azért el kell ismerni.) Ez nem jelent semmit, Dani száz pluszos névlistával zsonglőrködik minden egyes találkozásunkkor, kurvára kellene mellé egy hobbiból önszopató ki-kicsoda különkiadás. Bujdi az a fazon a könyvben, aki hirtelen számomra is valósággá vált, de még ez előtt, 130 kilósan úgy döntött, hogy orvosa tanácsára életben akar maradni. Most valamiért, amikor számomra valósággá vált, mégis meg akart halni Daniért, vagy Danival, ki tudja. Visszafizetség, vagy hála, felnézés, példakép? Mindenesetre van egy kép, ahol Dani félmeztelen, és szandálnélküli, aszfaltjáró fitneszjézusként kíséri be Bujdit talán élete első teljes távú ironman távján, miután ő maga már beért, lelazított és elvesztette az összes cipőjét. Tele vagyunk kibaszott hősőkkel kérem szépen, és mindenki szereti a másikat. Marvelhősök, izzadságszaguk pusztító és egymás közti falakat omlaszt.

 

28828591_10156226016447220_3512377427430687009_o.jpg

 

Dani a Római úton kezdett el fújtatni, néha akkorát nyögni, hogy Badacsony verte vissza a visszhangot. Mondom neki, hogy ez nem jó. Mondja ha ennyit fut, akkor ez van. Gondolom, akkor bazmeg megint elkezdődött.

Most értettem meg mekkora nyomást jelent az esély a győzelemre. Rengeteg jó lapot kaptunk, az időt, a meg nem érkezett vihar felhőjét, az eddigi évek tapasztalatait, a Bujdit Máriafürdőtől, mindent, de a lapokhoz kéz kell, ember kell, aki elbírja az esélyt, és ez borzasztó teher. ETTŐL nem lesz könnyebb. Attól még az ember kell hozzá egyedül, különben nem áll meg ez a nyomorult kártyavár.

És Dani nem bírta.

Reggel hétkor volt a rajt, és csak hosszú órákkal később értettem meg, mi és mekkora jelentősége van ennek, amikor a Vargáékhoz már az eső nap ívén érkeztünk meg. Ahol tavaly a kánikula szívta, gyilkolta, szedte szét az emberemet, ott idén már a hűvösebb szellő kenegette. Hosszú órákat tett meg az estében, még hosszabakat az éjszakában, a reggel hét órai indítás zseniális húzás volt. 

Ettől függetlenül a meleg természetesen megkerülhetetlen, hiába rendezik meg már egy teljes hónappal előbb a versenyt, mint amikor még Simonyi Balázs ért be szintidőn túl, annyira megindulva, hogy elindította a blogját és magát egy teljesen másik úton.

A csak egy kör szokás szerint az egyik legnagyobb csapdájával indult: a kezdéssel. Friss az ember, és ilyenkor legalább annyira hajlamos nem objektív és rossz döntéseket meghozni, mint amikor a saját koordinátarendszerének a sokkal szarabbik negyedében van. 

De Dani okos volt, sőt, ha szóltam, lassított. Délelőtt nem mertem megkérdezni a pulzusát, mert tudtam, hogy még bőven a hatos tempón túl is magas ahhoz képest, amit belőtt magának előtte papíron. A tempó faggatása jobban sült el, béke volt és nyugodt haladás az agyonhallgatás egyezményes, negyvensok kilométeres, demarkációs vonalán.

 

img_e8513.JPG

 

Már nem esem hasra attól a ténytől, hogy az egyéni akkor kezdődik el, ameddig én egyáltalán kocogáson felüli tempót képes vagyok leadni, hogy addig nincs is miről írni. Dani okosan belőtte a cimboráit, Káldi Petit, akinek Spártáig menően jó éve volt tavaly, Lalit, akit én nem ismertem, de szimpatikus figurának tűnt, és állítólag elég jót ment valahol 24 órán. Egyik sem sietett.

Aszófőn próbáltam húzni egy egyenest, hogy innét legyünk észnél. Nincs több futás. És összesen csak egy-két emelkedőt csalt el, amikor frissíteni voltam. És bármit csinált, nézte az órát. És viselte türelemmel. Persze ette a meleg, ette a szint, és sokat nyelt, nyelte a monotonitást, nyelte a frusztrációt, nyelte, hogy viselni kell a meleget, a szintet. És ment előre 

ugyan

azzal

kibaszott

monoton

és végtelen

ca-ca-ca-ca-ca-ca-ca

csoszogós 

tempójával.

Nem mumus már sem Salföld, sem Kékkút, sem Kővágóörs, rövidebbnek tűnik az út a Vargáékig. Tavaly kinőtte a már a gyerekruhát, az aggodalomvonal jó ötven kilométerrel arrébb került.

 

img_e8529.JPG

img_e8532.JPG

img_e8535.JPG

img_e8538.JPG

 

Valahol élesen rászolók, hogy ha már meleg kaja van, legalább annyira álljon meg, míg kiszolgálom, mert baromi nehezen tudok elindulni a felmálházott bringával és egy tányér húslevessel a kezemben. Amúgy is azt kérte, hogy masszírozzunk. Eltűrte. Daniban akkora jámborságzsák volt az UB alatt, mintha nem is ismerném ezt az embert. Változunk.

Salföldön kérem, hogy szánjon arra időt, hogy HOSSZAN hűtsük a fejét és az alkarját a kút alatt. Salföld legósfalvas, kirakatportájás településén található a magyarországi kék kutak 90 százaléka. Mindig a Pilishez írják a csakrát, de én ilyen vivid vibrálást, mégis nyugodt szépséget, szinte sehol máshol nem látok, szinte semmi más táj iránt nem érzek olyan vonzalmat, mint e környék iránt. Valaminek lennie kell itt, valami emelkedett megnyugvásnak. Csak Sukoró és Velence északi részén éreztem ilyet eddig, és valami másképpen hasonló, otthonos ismerősséget, jó helyre kerülést a tizenegy kerben, amikor még Annát se ismertem, lakása se volt, csak éppen, hogy az első albérletemet koptattam innen, itthonról pár száz méterre.

Salföldön viszont bezárt a kabalaboltom, se sör, se kávé. Az eddigi években nem zártunk sikerrel, nyugtatom magam, lehet így lesz jó. Nettó hülyeség.

A fújtatás azért elkezdődik, ebből tudom, hogy levontak egy életerőpontot, nem vagyunk már sérthetetlenek. Füred környékén sört vettem kávé helyett és majd megveszek a koffein után. Bárhol látok is lehetőséget, mindenhol hosszú és lassú sor állt, nem akarom ennyi időre magára hagyni, a kabalakocsma meg elesett. Húzom, húzom tovább, és amikor végre feljutunk a szponzorhoz, életem egyik legjobb dupláját iszom meg a nagy majálisos feszt egyik standjánál. 

Dani azt mondta, hogy nem akar lemenni a pincébe, de most már úgy van megoldva, hogy nem igazán találod meg, hogy nem lehet lemenni a marketingkörre. Veszek neki egy forró meggyesrétest, mert elég feszkós attól, hogy nincs meleg kaja a ponton. Nem kéri. Hát megeszem én, és gasztroorgazmusom van tőle. Az ötszáz forintos meggyesrétes annyira beszarás jó, olyan selymes belülről, hogy a kedvenc Szabó Lőrinc versem jut eszembe róla.

 

Robbanások
 

Hasonlattá vált minden, amikor,

repeső hit s vágy, bűnön, szégyenen

győzve megnyiltál, s szökőkút-szivem

számból a szádba ömlött, majd, komor

csöndben, mint aki halált ostromol

s életet akar, tűz-vér-részegen

kapuidat keresve hirtelen

érezte, hogy már befelé hatol,

szived felé, oly hús-barlangon át,

melynek selymét csak jelezte a szád,

őrjítő selymét, selyemcsók-falát:

gondolatunk még egymásért kiáltott –

és robbanások, némák, óriások,

rázták, keverték bennünk a világot.

 

Persze blogot írok fejben, és csak utána jut eszembe, hogy talán egyszerűbb lenne az Amerikai Pitére utalni. Mindig az emelkedettség, meg a nagyot mondani akarás. Mire eddig jutok már Vonyarvashegyet várjuk - szinte sose akar eljönni. 

Dani a Varga-féle melegételes fiaskó után egyre inkább a melegkaja-pontokra feszül rá, Keszthelyt akarja. Nem értem, hogy mit segítene pár falat sótlan menzakaja, de azt értem, hogy valami sarokpont kell. A főtt étel lett az.

Keszthelyen gyűlöli a szokásos bevezető kerülőutatt, de utána legalább hatalmas adag lasagnet adnak, műanyagkanállal. Lassan érem utol a kulacsok megtöltése után, talán még valamit pakolok is, igazából végigkísér  valami állandó nyűg, pakolhatnék, egyre fokozódó, totyogós körülményeskedés. 

 

img_e8568.JPG

 

Ahol utolérem, éppen tanácsot kap. Vízhólyag? Nekem nem is mondta. Jó, hát akkor szúrjuk ki őket. Legyen pólócsere is, mert az is jó érzés, azt mondják.

Irgalmatlan időt elbaszunk valami pados pihenőhelyen, nem jó tűt hoztam, nem tudjuk átfűzni a cérnát rajta. Nekem egyáltalán nem megy, már itt érzéketlenek a kezeim a biciklikormányra való támaszkodás miatt. Daninak egyszer szerencséje van, viszont egynél több hólyagkezdeménnyel rendelkezik. Azokat csak átböki. A Balatonrmáriafürdőre utazó Bujdi bedobta út közben a lábtyűt, de nem tudjuk felhúzni normálisan, valószínűleg annál már dagadtabb a lába. Zoknicsere a zoknicsere után. Vazelin is. Pólócsere. Közben elment mindenki, akit csak számon tartunk és ismerünk. Annyira nem bánom, talán pihent valamennyit a bénázás alatt. Utáljuk a Balaton fordulóját, sötét, és  vállalhatlan állapotban van a bringaút, gyökérgörönygyös, javarészt ösvényszerűen keskeny. Dani hangosan botladozik, engem széjjelráz a kerékpár, közben a kormánykosarat fedem le fél kézzel, nehogy kiszórodjon valami belőle. Szólok, hogy átértünk a déli oldalra és innen Bujdi lesz a melegkaja, Dani őt várja, mint a messiást. 

Egyre többen találnak meg, Dani aranybánya lenne egy hálózatkutatónak, hatalmas területe van, nekem, aki két üzenet után is némára teszi a telefonját, sokkolóan nagy. Bujdi is zaklat messengeren, hogy mi kell, de mondjam nyugodtan, mi kell, hogy lesz, bemegyünk, menjünk be nyugodtan, mindennel készült ő izgul, mi kell?

Amikor végre csatlakozik, olyan mintha túlhúztak volna egy potmétert, mindenféle gátlás nélkül pofázza végig az utat. Nem baj, talán pont ez kell, én amúgy sem tudok kitörni a saját gátlásaimból, hogy kitaláljam, mit is lenne jó mondani, ha kell egyáltalán valamit is mondani. Bujdi nem gondolkozik ilyesmin, és valahol meglehetősen felszabadító ezt figyelni a saját tehetetlenségemből. Átvették tőlem a műsorvezetést. Leengedhetek. Ha bármi kell, odajön hozzám, elveszi, visszahoz, nekem csak jelen kell lennem. Engedem, hogy megtörténjen. Találkozom Rókával, mondom, neki, hogy merülünk, Dani szarul van, de amikor onnan pár száz méterre valóban megtörténik a baj, nagyon megijedek, mert talán azért nem vettem észre, mert nem figyeltem eléggé. Betompultam, befáradtam, csak engedtem, hogy vigyenek.

 

img_e8571.JPG

img_e8586.JPG

63203.jpg 

 

A semmiből érkező atombombaként lep meg, hogy Dani ledobta a láncot. Hiába dobtam be ötletszerűen azelőtt, hogy tavaly itt feküdtél el, itt merevedtél el, nem segített. Az egyik pillanatban egyszer csak megállt és nem ment tovább.

Egy pillanat alatt felébredtem. Bajban voltunk.

Tudtam, hogy ez mentális, mert persze, hogy szarul van, ilyenkor már nem is szabad jól lenni, de az nem lehet véletlen, hogy gyakorlatilag ugyanott esik szét, ahol tavaly megállt. 

Feloghatatlan, de tényleg, kibaszottul rettenetes lehet elviselni a tudást, hogy mennyit kell még menni 155 km után, elbírni azt a terhet, hogy meg tudja haladni a tavalyi halálzónát, de van-e értelme? Mert lehetetlen feloldani azt az egyenletet, hogy már mennyire nyomorult és elhasznált, és, hogy MÉG MINDIG majd 70 kilométert kell  onnan menni. Ennek az egyenletnek nincs megoldása. Másik egyenletet kell keresni, de azt is akarni kell.

Dani áll, aztán ül. Vége van. Bujdi nemrég csatlakozott, 150-nél a csekkponton, és máris vége az egésznek?

Elpattant bennem valami. Gyűlöltem ezt a faszt, hogy elrángat ide minden évben, hogy nekem is meg kell ugranom valamit, mert olyan jó lenne megállni itt, mert akkor haza tudnék menni végre, megúsznám, lenne még magamra időm a hétvégéből, de mégis, már jófej is voltam, olyan egyszerű lenne nem segíteni, nem küzdeni, csak maszatolni itt Dani mellett, hogy adja fel csendesen. Egy szót sem szólhatna senki rám. Kurvára nem tudom amúgy sem, hogy bírom ki még a végéig a bringán, őrülten fáj a seggem, a csuklóm, a jobb térdem hajlító inai, a bal sípcsontom elől, kétszer raktam vissza a tányérra a beszorult láncot a bringán, széjjel vannak baszva az ujjaim, fáj a nyakam, a hátam a póztól, de még mindig nekem kell erősnek lenni és felülemelkedni magamon, mi a picsáért kell engem ebbe a helyzetbe hozni, szóval úgy igazán bassza meg magát, mert annyira de gecire nem vagyok kiváncsi a jajmivanadanivalra, nem kell a hiszti, meg, hogy hol fáj, és, hogy bírja, jajajajaj, hát bazmeg nem, állj fel bazmeg, és séta, kurvára nem érdekel, hát még SOHA NEM TÁMADTÁL FEL ULTRA KÖZBEN, AZT SEM TUDOD MI AZ, menjünk már, SÉTA, nem érdekel, SÉTA!

Van az a pont egy veszekedésben, amikor még a köd mögött vagy, de elkapod a másik arcát azzal a fájdalommal, amikor a függyöny ellenére is tudod már, hogy túl messze mentél, most tényleg bántottad, és ez nem is a másikról szól, te viszont jól kiéltél valami máshonnan hozott gyilkos agybajt. Abban a pillanatban tudod, hogy te vagy a fasz.

Ezt láttam Dani arcán hogy néz fel, és nem érti, valami olyasmit motyogott, hogy, hát de százharmincnál, de valahogy elhalt, lehet, még lehurrogtam valamivel, hogy "séta". Az volt kurva nagy szerencsém, hogy életében először annyira gyenge volt, hogy nem tudtunk összeveszni, valahol fényévnyi mélységre volt az egojától, az alfaságától, a felcsattanásaitól, az összeveszéseinktől. Egyszerűen túlvezéreltem: nyújtotta a kezét, felhúztuk, a talpára állt.

Mire elpakoltam a masszírozó rudat, amivel közben a combját gyúrta, és utánuk fordultam, azt láttam, hogy Bujdi újra áll, és Dani sehol. Hát most megint mi a fasz??! Egy bokorban fosott. Közben folyamatosan mennek el mellettünk az emberek, mindenki látja, hogy mi történik. Ott állunk teljesen meztelenül, nyitottan, nyomorultan, én a nedves törlőkendőt keresem mint egy őrült, mert semmi nem ott van, ahova tettem, semmit nem találok. Aztán meglesz, bár addigra a nagyját kitörölte sima papírzsepivel. Bujdi kérdezi, hogy most ezzel mi lesz? Nézem a hatalmas adag halmot. Fingom nincs, hogy szarnak az emberek egy környezettudatos terepversenyen, de nincs az a pénz, hogy összeszedjem Dani után a zsepiket. Jobb vagyok-e valakinél, aki beledobja a nádasba a műanyagpoharat? 155 km után ott hagyom a kérdést az útszéli bokorban.

A feltámadásban semmi csoda nincs, csak egy adag harag, mert elérjük az alját. Kell hozzá egy döntés, egy csomó emberi érzelem, és esetenként egy jó nagy adag fos. Az újjászületés,mint látjuk, meglehetősen emberi anyagból van gyúrva, nincs benne semmi misztikum - legalábbis az ultrafutásokon.

Nem tudom, hogy érte ezt meg, lehet nem is ért meg semmit Dani, lehet, hogy teljesen másképpen történt meg ez az egész, de tény, hogy innen nála volt a dominancia, valahogy átvette a vezetést, és valami embertelen ideig megtartotta, olyan fegyelmezett és olyan fókuszált volt az utolsó negyven kilométerig, hogy az emberminőségileg egy nagyon komoly szintugrás volt. Az utolsó negyvenben Bujdi hajtotta ki belőle a szart is a tovább erőltetett, véget nem érő ikszáz méter futás, ikszáz méter séta kombinációkkal, de még akkor is olyan aktívan együttműködött, amit nem hinnék el, ha nem láttam volna. 

Tettem be neki zenét telefonról. Jó ötlet volt, újra egyben futott pár kilométert. Talán Bujdit pont ekkor csináltuk ki,  ő sosem futott még egyben ötven kilométernél többet - ahogy én sem -, de most úgy tett meg talán több mint hetvenet, hogy az utolsó  tizenöt kilométerig mindent alápincérkedett Daninak.

Keserves nehezen értük el a százhatvanat, végtelenségig tartott a százhetven. 175 volt a 24 óra. Nem akartam elhinni, hogy megvan, de csak ment előre, valami álomszerű lassúsággal, de ment, és ment, és ment. Száznyolvannál mind a hárman tudtuk, hogy meglesz. Negyvenet nem hagyunk bent.  És hiába érkezett meg a reggel, hiába érkezett meg a forróság

negyvenet,

harmincötöt

harmincat 

nincs

az

a kurvaélet

hogy

bent

hagyjunk.

Valahol kilométerhosszan nyitva hagyták az összes csatornafedelet az útfelújításkor. 

 

img_e8587.JPG

img_e8589.JPG

img_e8594.JPG

 

Felfogjuk a végtelen egyenesek gyilkosságát, de akkora minden pillanat, minden párszáz méter küzdelme, hogy nem  nézünk sokáig a végtelenbe.

Fonyód a Bélatelepi halálzóna után. Boglár, Lelle, Szemes, Szárszó, Földvár. A nyári vonattal is végtelen.

A hajnal már reggelbe váltott, a reggel délelőtté melegedett. Szántódon vettem még egy dupla espressot, meg egy-egy jégkrémet nekik. Tudtam hova kell menni, mert pár hete itt voltunk a kőröshegyi tulipánszedés után. 

 

img_e8598.JPG

img_e8608.JPG

 

Zamárdi, kétszáz kilométer. És ekkor újra végtelenbe húzódik a vége, éget a nap, Dani elfogy, a határon van, de csinálja, nem omlik össze. Jég, jég, jég, Muki bazmeg, végre valami jót is csináltál. Víz, víz, hihetetlen mennyiségű víz, de egyre nagyobb távok vannak a frissítőpontok között, és egyszerűen alig jutunk el a következő állomásig izóval, vízzel, bámilyen folyadékkal. Az állomásokról is külön regényt lehetne írni. Vannak ahol segítenek, nem gond a kulacstöltés sem. Végülis magamnak és Daninak is viszem. Van ahol meg nem mozdulnának, és vannak a helyek, ahol egyenesen rám szólnak. Az egyik állomáson össze is veszek egy nővel, még pont időben jövök el, hogy ne húzzam túl a dolgot. 

Siófók éremszínű partjai soha nem akarnak elfogyni, viszont Dani elkezdi gyűjteni az embereket, mint Rocky Philadephiában. Tada taaaaa, data taaaaa. Mindenki Danival akar futni, sok üzenetre már nem is válaszolok, nem fogadott hívások növekvő számai idegesítenek a telefonon. Nem tudom kezelni a nyüzsgést, pedig folyamatosan a telefont basztatom.

 

img_e8612.JPG

img_e8613.JPG

 

Bujdit nem lehet leállítani, Dani szelíden odaszól, hogy neki picit túl sok ma a poén. Én nem bánom, ez a fajta rezgés, irritáció segít neki nem magára figyelni és Bujdi mindig ott zizeg. És segít, és tol, és mondja, pedig már több tíz kilométerekkel odasúgta, hogy ezt valószínűleg nem fogja bírni, de majd hagyjuk ott, az apja jön érte. Imádkozom, hogy ez ne történjen meg, mert nem akarom újra a teljes felelősséget, és azt sem hiszem, hogy egyedül elég lennék.  Jó ez így nekem. És az emberünk elpusztíthatatlan, csak a legutolsó kilométereken válik plusz egy fővé, de addigra mindig van másik két ember Dani mellett. Kísérik, csivitelnek, mindig történik valami a végtelen nem fogyatkozásban.

Siófókon úgy vágunk át mint egy szombati buliban bebaszott kóborkutya falka vasárnap reggel, át a körforgalmon, kocsikat lassítva, ide-oda szlalomozva a főúton. 

Sóstó.

Világos.

Forróság.

Végtelen a távolság egy-egy ritka állomás között.

Aliga alig-alig érkezik el, zenét játszom, de hatástalan, folyton nő a forgalom, szűkül az út, mi meg hatan is egymás mellett megyünk, nem maradt semmi fegyelem, pedig annyira odafigyeltem addig a bringásokra neheztelő kommentek miatt. 

Egy rendőrautó fékez mellém. LEGALÁBB AZ ÚT EGYIK OLDALÁN MENJENEK CSAK, ARRA KÉRNÉM MAGUKAT!!! Megpróbáljuk, lököm vissza nyeglén, és ha nem én lennék én, ugyanúgy fel akarnám pofozni magam, ahogy azt tizenhat évesen annyiszor megérdemeltem volna.

Káldi Peti feleségével vagy hatvan kilométeren, Haancheeval talán az utolsó húsz alatt kerülünk szinkronba. Valahol ott vannak a srácok, valami létezik magunkon kívül is, valami sorban vagyunk a saját tompaságunkon, a saját minden  és mindenki mást elrejtő valóságunkon túl. Peti megint előhúz valamit a kalapból, gyakorlatilag elhúz mellettünk Siófokon.

Valaki sokkal, de sokkal később azt mondja, menjünk, csak másfél kilométer lehet vissza. Leesik, hogy az én feladatom lenne videót csinálni és lassan elköszönök Danitól, a csapattól. Ő megölel és megköszön mindet. A normál felállásom szerint bőgnék, de ezt egyrészt még Anna sem látta tőlem soha nyíltan, másrészt már annyira fáradt vagyok, hogy nem bőgök. 

Előre tekerek. Többnek tűnik mint másfél kili, de bent vagyok nem túl hosszú idő után. Teljesen ellentmondásosan érzékelek. Felhívom Ferit, aki Enikővel Sóstó óta adja a bandát, hogy most érkeztem meg, csak, hogy tudjanak kalkulálni. Felhívom Kingát, azt mondja, hogy a cél előtt van Lucával, és Dani anyukájával, majd adja a babát, mert vele akar beérni. Bátrak, Dani állapotát tekintve egy uborkát nem adnék a kezébe.

Végre bemondják a nevét, én videózok mint egy véranya ballagáskor, és természetesen ott van a hangsávon a bazmeg, amikor bemennek elém a hivatásosok a képbe. 

Beér, jobb kezében Luca, átveszi a szalagot, az bénán lóg a feltartott bal kezében, nincs két kézzel kitartás. Talán jobb lett volna, ha Kingával egyszerűen bejönnek hárman, ha Luca ott van, Kingának igazán ott lenne a helye, évek elfogadása  és támogatása maradt a háttérben. Majd jövőre, bár Kinga azt kérdezi tőlem, hogy ugye ennek most vége? Nem bíztatom.

 

img_e8614.JPG

img_e8618.JPG

img_e8621.JPG

img_e8623.JPG

 

A média viszont megkapja a magáét, immáron hárman puszilgatják egymást az éremsátor mögött, pont ott ahol pár perccel azelőtt maga az UB, Gilles feküdt az árnyékban. A kamera centikről veszi őket, de szerencsére nem sokáig, miénk a terep. 

Dani lassan eljut az orvosi sátorig, ahol a világ leglassabb és legkimélőbb masszázsát kapja. Bujdi hidegrázást kap a családi pléden ahol a felesége és a kislánya várta. Próbálja rejteni, mert nem lesz elengedve ironmanre, de aztán betakarjuk fóliába, ne szórakozzon már. Teljesen el van éhezve, csak Danira figyelt végig. Legalább elfogy Dani anyujának palacsintája.

 

img_e8630.JPG

img_e8632.JPG

 

Haza akarok menni. Pár percre bemegyek a vízbe, baromi jól esik. Szétválogatom az összes szétizzadt, elhasználódott, mocskos, ragacsos cuccot, mi az enyém, mi a Danié. Káromkodások közt megyek fel a kocsiért, leállok vele a közelbe. Írtó körülményesen beteszem a bringát hátra, még odaadom a kocsiban maradt cuccokat Kingának, elköszönök mindenkitől, és elindulok.

Anna mondta, hogy inkább aludjak ott, vagy legalább Fehérváron, de nem értettem, mit akar, jól voltam, 50 perc az út. Lepsénynél a második mikroalvásnál megértettem, hogy ezt életveszélyesen elbasztam és lehúzott ablakkal, fújtatásokkal, fejrázásásokkal eljutottam a legközelebbi kútig, ahol félreálltam. A fáradtság úgy csapott le rám a klíma ellenére is meleg kocsiban mint egy hátulról közelítő zacskós gyilkos. 

A Red Bull pontosan húsz percig tartott a felszínen, és sokkal intenzívebb és nehezebb küzdelembe került hazaérni, mint amilyen a kísérés volt. Ezt nem szabad többet így.

Na és akkor mennyire vagyok szupersztár? A kísérés nem állítható korrelációba a teljesítéssel a megélésem szerint. A legtöbben kettőnknek gratuláltak, és nem mondom, hogy nem kemény cucc kísérni, figyelni, ott lenni másnak. Kibaszott sok energiába kerül minden egyes szaros mozdulat egy idő után. A kulacstöltés, a kajáról való gondoskodás, a bringaleállítás, a tízmillió le- és felszállás, a keresés, a megoldás, a rögtönzés, a bírás, a fájdalom, a lassúság, és a magaddal való küzdelem. Főleg az, hogy ilyen nincs, hogy ilyen kibaszott sokáig tartson valami. Lekacsáztam biciklin 180 kilométert, legyalogoltam minimum egy maratont azt a kurva kerékpárt tolva és baromi elviselhetlen pillanatnyi fájdalmaim voltak a jobb térd és bal sípcsontos inaimban. Folyton az Algoflexre és a Cataflamra gondoltam a táskámban. Szét volt baszva a seggem, beállt a hátam és a nyakam a bringás póztól, és alig vártam, hogy végre tolhassam a cangát, és amikor toltam, alig vártam, hogy felüljek végre a nyeregbe.

De ez 221 kilométeren keresztül tartó pillanatnyi állapot volt csupán, úgy értem már a célban elmúlt a java része. Amit nem fogtam fel, az a fáradtság volt, úgy ájultam be itthon, mintha lekapcsoltak volna. De ma nem volt sok problémám, nem több, mint egy hosszú futás után. Itt fájt kicsit, ott fájt kicsit, figyelmetlen voltam valamennyire, de ennyi az én történetem. Nem szabadkozom, nem kicsinyítem, nem álszerénykedem. Ez van, ha magamat nézem, az, ahogy tegnap este és ma egész nap vagyok. Ettől függetlenül marhára szupersztár vagyok természetesen.

 

img_e8625.JPG

 

img_e8633.JPG

 

Amit tőle láttam, az igazi elhivatottság, türelem, erő, elviselés, fókusz, nyelés, megoldás, és a testi kínokon, a körlményeken való olyan felülemelkedés volt, ami egy másik szintet jelent - és a legnagyobb baj, hogy ez így leírva semmit nem jelent.

De mellettem történt, ott voltam. Mélységesen, gyönyörűen emberi történet volt.

 

jpeg_kep-f55921c67634-1.jpeg 

 

UPDATE: Qlr idén is csinált egy videót, benne van Dani is, a végét meg rohadtul százaszsepisre pörgette ki ez a huncut gyerek, teljesen meg vagyok hatódva magunktól! (Köszi, Qlr, zseni vagy!)

 

A bejegyzés trackback címe:

https://nemmaratonman.blog.hu/api/trackback/id/tr2313916976

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

jazzultralesz · http://ultrafutoleszek.blogspot.hu 2018.05.15. 11:07:36

Petikém! Örök hálám!! Nagyon nagy voltál!! Az írást meg megkönnyeztem!! Érdekes, hogy nekem a 130-as megállás belülről sokkal durvábbnak hatott... erre a fosósra itt bent nem volt az, hogy kiállok, itt az volt a gáz, hogy már annyira fáradt voltam (leginkább nem testileg), hogy aludni akartam volna. Meg ez a kótyagos állapot is fura volt... Whatever. A talpam fáj még nagyon, a combom már rendeződik. Egy megjegyzést még engedj meg. Kinga HALLANI SEM AKART ARRÓL, hogy bejön velem a célba. Tán még akkor és ott is megkérdeztem, de előtte erről sokszor próbáltam győzködni, szóval az nem az én "saram". Lucát fogni meg para volt, nem is mertem futni!!! :)

jazzultralesz · http://ultrafutoleszek.blogspot.hu 2018.05.15. 11:13:46

Ja, és csak 86,3 kiló vagyok!!!! (indulási és érkezés utáni másnapi súly megegyezik)

téglánakgyors · http://nemmaratonman.blog.hu 2018.05.15. 11:43:00

@jazzultralesz: 130 az Keszthely - ott céllal ültél le, csomó tennivaló volt, vízhólyagkezelés, átöltözés, ráadásul folyamatosan lested, hogy ki megy el addig mellettünk - nekem nem volt meg egyáltalán, hogy ott dráma van, motivált voltál.

A 155-ös leállás az öncélú volt, a hengert is csak utólag kérted el, arra is azt hittem, hogy csak alibiből. Nahát ott nekem egyből megállt a szívem.

Nem is azt írtam, hogy nem engedted meg neki :) De kár, hogy nem volt ott a célban veletek gondolom a saját szégyenlőssége miatt - meg én iszonyúan féltem, hogy elejted a lányod - pont ilyenekről dumáltunk jóval előtte még.

Én másfél kilót fogytam, de azóta megittam minden folyadékot, ami elém került :)

rrroka · http://hosszutav.blog.hu 2018.05.15. 13:47:45

minden évben sikerül újabb bizonyítékot kapnom, hogy NEM KELL nekem ezt soha megcsinálnom. én ennyit szenvedni, küzdeni, feltámadni nem tudok. nekem az kell hogy menjen fele, negyed ekkora kínnal, addig no fucking way. :)
Jók vagytok, kőkemények!!!

haanchee · http://haancheefut.blog.hu 2018.05.15. 13:55:46

Kemények vagytok, gratulálok! Bocs, de sok helyen sírva röhögtem, olyan szórakoztatóra sikerült az írás. Szerintem jövőre menjetek vissza! :)

snatch_ · http://futas.asroma.hu 2018.05.15. 15:21:23

Ez a műfaj tőlem iszonyat messze van, nem is akarok kicsit sem közelebb kerülni, de élvezet volt végigolvasni a sztoritokat (leginkább a szerző remek írásképességének - vagy minek nevezik - köszönhetően :D). Mindkettőtök előtt emelem nemlétező kalapom, és gratulálok!

athrun · http://maratonom.blog.hu 2018.05.15. 15:31:00

Nagyon őszinte írás, gratulálok nektek! Csatlakozom azokhoz, akik sosem csinálnák ezt végig, de ezt már akkor eldöntöttem, mikor a végéhez közeledtünk.
A rókás képen két csapattagom is rajta van :)

téglánakgyors · http://nemmaratonman.blog.hu 2018.05.15. 17:36:31

Köszi mindenkinek!

@rrroka: fene tudja, én ehhez már túl közel vagyok ezzel, nem tudom megítélni, hogy ez jó, vagy nem - hálistennek nem fenyeget az a veszély a közeljövőben, hogy arról kelljen döntenem, hogy elindulok-e egyéniben? :)

@haanchee: jaj, pedig nekem nagyon nem tetszik, este-éjszaka írtam piszok fáradtan, de muszáj volt, mert így is annyi mindent elfelejtettem már.

Lehet, h meggyőzöm, hogy van már annyira ügyes, és önálló, hogy nekem csak kocsival kelljen néha felbukkanom, úgy láttam azt elég menőn és lazán lehet csinálni! :P

@snatch_: ezt inkább vagy minek nevezik :)

@athrun: hányan voltatok, mennyit mentél? Sok volt a vége?

haanchee · http://haancheefut.blog.hu 2018.05.15. 18:03:16

@téglánakgyors: Soha senkit nem kísérnék bicajjal ilyen távon, ez kínzás! Autóval is jó az, a cuccokat is könnyebb vinni! Próbáld ki. Vagy inkább fuss!

regulat · http://withoutacatharsis.blog.hu/ 2018.05.17. 05:21:13

Így elolvasni jó.
Nem csinálnám.
Igazából én már azt hittem, hogy csapatban sem fogom, de az idén visszarángattak. Kár, hogy kocsiban ültem, amikor "összefuthattunk volna".
Gratulálok! Ahogy Daninak, úgy neked is.

téglánakgyors · http://nemmaratonman.blog.hu 2018.05.17. 11:02:48

@regulat: Köszi! Bárcsak én is kocsiban ültem volna, akkor összegurulhattunk volna :D

Zsalapa 2018.05.18. 12:11:15

@rrroka: banyek Andris, de jó, hogy megírtad ezt! Helyettem (is)...
Az igazi félelmetesség az, hogy a "no way, never" mögött mindig ott susog egy szirénhang, amit most még meghallani is félek...

@téglánakgyors: a bringás évi két-háromszori egynapos, haverozós, ha kell a kocsik közé kimenős, gyümölcsössörözős, kajálóspiálósröhögős, nettóidőben 29-30-as átlagos, koskormányos Balaton-köreim értéke a zéróhoz konvergál, ahogy ezt végigolvastam most... EZ KŐKEMÉNY TORTÚRA, egy önző f.szkalap vagyok, de lehet, hogy a fiam kedvéért nem csinálnám végig (na jó, sztem az ő kedvéért megcsinálnám, de csak azért merem ezt kijelenteni, mert egyáltalán nem akar futni velem semekkorákat se, nemhogy ultrát)

@jazzultralesz: amellett, hogy leakalappalmegminden, minimum egy sört fizess majd ennek a jóembernek :)

TITÁNOK VAGYTOK!!!!

téglánakgyors · http://nemmaratonman.blog.hu 2018.05.19. 07:34:35

@kacorlord: de csak a gyümölcsösör miatt konvergál :P

Köszönjük!

alehunter 2018.06.01. 22:58:29

hát hallod, óriási fejhajtás és gratuláció mindhármatoknak! egyrészt futni 42 km felett valami olyasmi dolog, ami számomra fel sem fogható, másrészt meg: a múlt hétvégén egy sima félmaratonnyi távon kísért el egy barátom biciklin és látva az ő szenvedéseit, el se tudom képzelni a Te kínjaid - mondom ezt úgy, hogy gimnázium és egyetem alatt anno semmi gondot nem okozott letekerni 100-150 km-t egyben, mert annak a tempója sosem volt 30km/óra alatt és az azért teljesen más, mint 24+ órát egy bicikli nyergén kínozni magunkat; egy szó, mint száz, felnézek rátok minden tekintetben! ja, és az út leírása is úgy sikeredett, hogy coelho is csendben meghúzhatja magát a sarokban valahol ;-)

alehunter 2018.06.01. 23:12:34

ja, és hogy az én 'szakterületemnél' maradjak: a képen látható hoppy joe a lervignek közel sem a legjobb söre (egész konkrétan a legrosszabb azok közül, amiket eddig nekem volt szerencsém kóstolni tőlük - bár ez messze nem azt jelenti, hogy objektive rossz, csak azt, hogy a többi még sokkal jobb), szóval hajrá! ha belebotlasz még sörükbe az aldiban kapható hárman kívül, akkor csak bátran :-)

téglánakgyors · http://nemmaratonman.blog.hu 2018.06.02. 00:00:47

@alehunter: a "legrosszabb" söröknek is megvan a maguk ideje és helye :) Én akkor tényleg csak egy happyjoe voltam, mert itthon várt behűtve a frigóban, és csak le kellett ülnöm, hátradőlnöm, és élveznem, hogy megvan. Szerintem az IPÁjuk is rendben volt, még az én magyar, Élesztő pubos, vadipai ízlésemnek is :) Ha beléjük futok, megkostolóm a többit is, ígérem, de le a kalappal az Aldi előtt, hogy házhoz hozták, mert eddig még valahogy még egyik sötboltban sem futottam beléjük.

És hogy totál offtopicra menje, de mástól úgysem tudom megkérdezni: a Thomas Hardy barley wine tényleg olyan szuper cucc?

alehunter 2018.06.02. 13:09:11

valóban minden elismerést megérdemel az aldi, hogy behozta őket, pláne, hogy szinte garantált üzleti kudarc - legalábbis nálunk még a múltkori oppigards-ok is halomban állnak. egyébként ezt mintha láttam volna már a csakajósörben is néha tőlük, egy igazán remekbeszabott darab:
www.ratebeer.com/beer/lervig-way-3-bean-stout/347424/

Thomas Hardyhoz eddig sajnos nem volt szerencsém, szóval inkább nem nyilatkoznék róla - mások véleményei alapján nem tűnik gyenge darabnak, szóval szerintem ne ugorj el előle, ha feléd nyújtják (és feltétlen szólj, hogy hol szerezted, ha sikerül :-) ).