Ennél tökéletesebb lapokat régen osztottak az asztalomnál. A nyár két utolsó napjára érkeztünk meg Wachauba. Szerdától már szabadságon voltunk, és mivel az egész út nem több mint három és fél óra, és amúgy is csak háromtól lehetett elfoglalni a szállást, királyi lassúsággal és kényelemmel szedelőzgettük össze magunkat aznap délelőtt. 

Pár órával később rápróbáltunk a hangulatra, pár perc alatt bejártuk Emmersdorfot, ahol kinéztük estére a Fekete Medvéhez címzett fogadót. Átgurultunk Melkbe, kódorogtunk a kis utcákon, lesétáltunk  a város előtti ártéri, erdős parkba. Sokkal kevesebb emberrel találkoztunk, mint ahogy azzal előzetesen számoltam, és messze mi voltunk a legfiatalabbak. A rabszolgakorú embereknek itt is csak szeptemberig tart a szezon. A felszabadított korúakkal folyamatosan jártak a Budapesten is látható álomhajók, bár ahogy a Duna állt, sokszor elképzelni nem tudtam, hogy nem akadnak fent valami homokpadon. De nem akadtak meg, és a hajóvonták ha nem is találkoztak, de csordogáltak egymagukban

Teljesen feleslegesen rendeltem végül reggelit a Gaestehausba. Nem lett volna kínos saját reggeliből élni, mivel mi voltunk egyedül a két szintes házban. A melki Eurosparból töredékáron ugyanolyan jól bekészítettem volna a napinditó csodát, mint ahogy a házinéni tette fejenként hét euróért, de hát a fene sem tudta előre, hogy milyen körülmények lesznek. 

Sejtettem, hogy este már nem itt semekkora futás, ezért erőt vettem magamon, és sort kerítettem az évenkénti egyszeri hajnali sportra. Azt az egyet megadom, hogy azt a tökéletes pillanatot máskor nem lehet megélni, hogy ezen a bukásra ítélt, túlnépesedett, szétszakadó Földön mégis egyedül tiéd legyen a világ. Néhány száz méter után értem fel a gát tetejére, a felkelő nap éppen mögöttem, az melki apátság fölött robbantotta be teljes némaságban az aznapi üzemanyagot. A narancssárga nyugalomapokalipszis már hordozta a nap későbbi órákra tartogatott igéretét, de ezt egyedül én láttam, a folyó még tükörként aludt a fákkal szegélyezett ágyában. Minden mozdulatlan, csak az én lélegzetem reszel bele a fülembe, ahogy nézem a teljesen valószerűtlen képet. Lassan elindulok, minden kín lehullt rólam, csak a rácsodálkozás maradt. 

Wachauban a bringázás ugyanazt jelenti, mint az Alpokban a síelés: egy tökéletes ürügyet arra, hogy végigturnézd az összes szembejövő hüttét valami hely- és időreleváns alkoholért.  Wachaut, mint települést ne keresd - én megtettem - ez a név magát a kb. 30 km hosszú völgyet jelenti, amelynek mentén két lovagvár és egyéb Burg és Schloss között - ahol Niebelung-énekeztek vagy az Oroszlánszívű Richárdot tartották fogva, vagy éppen Umberto Eco neveltette Melki Adsot - , mindig van egy, vagy két igen jóképű falu. A bicikliút hibátlan és folyamatos, hol a Dunaparton, hol kissé feljebb vezet, de az biztos, hogy sörtkertet mindig találsz. 

Nem vagyunk nagy bringások, de gyerekként mindketten rengeteget tekertünk. Az én UB kisérő biciklim, Öregúr éppen fékbovden szakadásban szenved, Annának meg éppen semmilyen kétkerekűje nincs. Kipróbáltuk hát az ottani a Bubit, a Nextbike-ot. Az egészhez nem kell más, mint egy telefonos app, regisztráció, Qr-kód olvasás, és már mehet is az ember. A regisztráció utáni első nap ingyenes, de éppen valami mobilitási hét miatt 22-ig szabadon lehetett garázdálkodni a bringaállománnyal. Egészen korrekt, háromváltós járműveket kaptunk magunk alá mindkét napon. Az elsőn Emmersdorftól Weissenkirchening cangáztunk. Ültünk kétszer kompon, amit kötélszerkezettel húznak át egyik parttól a másikig miközben minimum két turistahajó és egy teherhajó útját keresztezik. Nem voltak valami bizalomgerjesztő járgányok, és ezen még az sem segített, hogy mindegyik tele volt ültetve muskátlival. Ettől függetlenül volt, hogy négy autó, sőt, szüreti kistraktor is ráereszkedett a fafedélzetre.

Ezekben a nextbike-okban az volt a legjobb, hogy egyszerűen ott lehetett hagyni őket a bringaállomáson, nem kellett kicsinálni magunkat a visszaúttal. Szépen felszálltunk a buszra és egy ejha! összegért már fel is szállhattunk az óránként egyszer érkező, távolsági járatok valamelyikére. Ha esetleg úgy csinálod, hogy éppen ne legyen nálad sok, vagy legalábbis elegendő apró, akkor esetleg 11-13 euró helyett megszámítja neked a sofőr 9,20-ért is az utat. De csak mert magyarok vagyunk. (Nem azért számítja meg, hanem mitadisten azért nincs.)

Másnap (volt másnap, hősök vagyunk!) csak Aggstein váráig tekertünk, mármint nem fel, mert oda gyalog is alig jutottunk fel. 280 méter emelkedő egy olyan hibátlanul aszfaltozott úton, amelyik a legújabb autópályaszakaszunkat is leveri a picsába. A hibát ott követtük el, amikor kalandra vágyva letértünk erről az kabrióban kirándulós útról a szamárútra, ami elvileg rövidebben kanyargott a várig, viszont aszfaltot és kegyelmet nyomokban sem tartalmazott. Mint jó civilizálteurópai turisták természetesen egyből a vár udvarán üzemelő vendéglőt vettük be, azért a majd harminc fokban nagyon kellett ekkora egy sör.

Pedig én elvileg zöld velteliniért meg rizlingért mentem. (Sárgabarackért nem mentem, de az is van itt bőven. A filoxéra-vész idején rájöttek, hogy ha szőlőt nem, akkor sárgabarckot fognak termeszteni a völgyben. Ehhez képest barackfát alig, de almafát rengeteget láttunk.) A borokból különösen ezek és (nem csak) itt nekem igen kedvesek, de bevallom őszintén, hogy kulináris és gasztonómia vonalon egyáltalán nem adta meg magát elsőre Wachau. Egy-két jó pohár bort betaláltam, de hazahozni már nem a legjobb szortimentet sikerült, és a vendéglőkről ne is beszéjünk. Nem is a schnitzellel, a barna szósszal, meg a knödellel van a gond, mert én szeretem az autentikus konyhákat, de bármit rendeltünk, tuti, hogy fagyasztóból előkerül hasáb és vizes zöldségköret lett a vége, boltban kapható fűszersóval és fűszervajjal gazdagítva.

Maradt hát a jó reggeli, és az "otthon" főzött vacsora, mert az alapanyagok viszont tényleg a világon elérhető legjobbak közé tartoznak. Mindez persze majdnem mindig húst, vagy tejterméket jelent, mert Ausztria adottságaiból adódóan hússalhúsos. (A húsevés Annát egyre jobban zavarja, amit meg is értek, és talán már írtam is, de ezt most csak így zárójelben.)

A jó kaja azért fontos, mert lassan elérkezünk a szombathoz (amikor is a nyarat elvágták, egy éjszaka alatt megött az ősz, megnéztük Kresmet, a célt, ahová Annanák kellett levezetni, délután pedig a melki kolostort, ami nem csak távolról, de közelről is elképesztő), majd A Vasárnaphoz, és a maratoni előkészületek fontos része a vécé. A jó minőségű kaja meg annyit jelentett, hogy úgy kakáltam mint egy isten, tehát ezzel nem volt baj.

És még jó, hogy nem volt baj, mert kocsival legközelebb négy kilométerre tudtuk csak megközelíteni az emmersdorfi rajtot. A wachaui maraton meglehetősen tökéletesre van csiszolva, iszonyú informatív oldala van, és vasárnap reggel mégis ott voltunk egy faluval arrébb egy kereszteződésnél, ahol egy rendőr állt az útzár előtt. 

A tékép szerint onnan valami 3.8 km volt a rajt, nem kerestem hát kerülőutat, hanem elköszöntem Annától, és lekocogtam a távot, volt rá pontosan fél órám. Össze is raktam ennyi idő latt, hogy a rajt után nem a cél felé indulunk el, hanem visszafele, és teszünk egy 7 km-es hurkát. Ezt persze láttam is, de nem gondoltam volna, hogy ekkora az a hurka, picit rá is paráztam, hogy nem érek oda időben (full ideg voltam, és már vizionáltam, hogy bemondanak a hangosban, hogy egy béna mágyárszki késve érkezett, és tök megalázottan fogok elindulni és mindenki engem fog nézni futás és szurkolás közben.)

Nem szoktam rendesen bemelegíteni versenyek előtt, de a tavalyi gerillamaratonomkor megtapasztaltam, hogy elég jó hatással van a későbbi teljesítményre, szóval nem sajnáltam ezt a 3,5 km távot. Viszont semennyire nem ment jól, izzadtam mint egy késve érkező magyar, hat perces tempónál is 150 pluszos szívverést mért az órám. Be is írtam magamnak a telefonra, hogy ebből tényleg csak nézelődés lesz, lófasz lett itt PB. Pedig jó idő volt a futáshoz, kihűlt a völgy, valami 13 fok lehetett a felhők alatt, teljes szélcsend. Talán a pára miatt izzadtam - ez mindvégig megmaradt.

Nem voltunk túl sokan a rajtban, sokkal több emberre számítottam, de szokás - és Anna beszámolója szerint - a félmaraton vitte el a tömeget. Különösebb emelkedettség nélkül indultunk el, sokkal inkább lekötött, hogy a testem egyszerűen bekapcsolt, lazán, gond nélkül el kezdte vinni az 5:32-35-ös tempókat, mindezt 155-ös pulzus alatt. Mintha nem ugyanaz az erőmű lett volna, aki azelőtt 20 perccel sehogy nem akart beindulni, és azt mondta volna, hogy ja, csak vicceltem, elhitted?, de cuki! - és kacarászva elnyargalászott volna a messzibe.

Innentől én mindig bemelegítőfutni fogok, becsszó!

Ahhoz képest, hogy nem voltunk "túl sokan" végig kisebb bolyokról futottam előre más kisebb bolyokra, vagy lehet, hogy végig, ha nem is tömegben, de emberek között haladtam előre. Nem volt sűrű, el lehetett férni az első pillanattól kezdve, nagyon ritkán kellett kielőznöm. Az első 7-10 km-en jó sok magyar hangot hallottam, főleg lányok voltak otthonról, de láttam egy Gábor nevezetű pólót és a kenus Kolóra emlékező férfifelsőt is - bár őt jóval később, harminc felett.

Lekötöttek az emberek, megállapítottam, hogy az osztrákok és egyéb külföldiek sem rohangálnak tömegesen Garmin csúcsórával, nézegettem ezeket a ON cloud cipőket, viszonylag sokat láttam, kiváncsi vagyok berobban-e hozzánk is.

A táj szép. Bár az északi út sokszor inkább feljebb visz a parttól, de eléggé változatos ahhoz, hogy ne unja el magát az ember. Szépen, folyamatosan, enyhén kanyarog faluról falura a táv, egyik sávból a másikba térve mindegyiket levágom, amennyire fairnek és szabályosnak tűnik. A járdára, vagy bringaútra soha nem megyek fel, maradok az úton az emberkigyóban. A fele banda csinálja, amit én, a fele marad mindig egy sávban. Nagyon-nagyon lassan, de stabilan még így is begyűjtöm a rendesen kimért pályákra jellemző 2-300 méter bukót, a GPS vámot.

Nagyon lazán, megerőltetés nélkül haladok, kés a vajban effektus - dolgozik a Fuss Te is Terv. 155-öt max pulzust írt elő a maratonra a plán, alatta vagyok pár ütéssel egészen a végéig. Ott a terv is elenged, bár én már hónapokkal ezelőtt elengedtem a tervet magát, most sem vonatkoztattam magamra belőle semmit, hiszen a felét sem hajtottam végre annak, amit kellett volna. Gondolom Gergőék úgy gondolták, hogy azért megy majd fel a pulzusom, mert majd begyorsítok, a valóság meg úgy gondolta, hogy azért, mert az élemért küzdök.

Félmaratonig tartott ki a Fuss Te Is által belémültetett belső program, tényleg faszánlazán hoztam a néha-néha még 5:30 alá is bekukkantó tempókat. Huszonnégyig még elvitt a lendület, és huszonötnél kellett volna agyi üzemanyagra váltanom.

Folyamatosan elszomjaztam, állítólag 4-4.5 km-ként volt frissítés, ami az időjárást nézve elég is volt papíron. De ömlött belőlem a víz, folyamatosan vízre vágytam. A zsebeimben három darab PowerGel várt a bevetésre, ezeket kb 10 km-ként vettem be a frissítőállomások előtt. Rendre volt víz, Isostar, Red Bull Simply Cola, és megint víz a végén. Az iso erős volt, megcsavarta a hasam, maradtam a víznél. Kólát egyszer próbáltam, de ez a rudbullos cucc egy kibaszott égi büntetés, én ennyire rossz ízű hányást ritkán ittam még, kiköptem, eldobtam a poharat egyből. Másodszorra is maradtam a víznél. Ha nem gélt, akkor banánt toltam, bár sokkal nehezebben mentek le ezek a dolgok a torkomon, mint eddig bármikor. Nem álltam meg egyszer sem, ez életmentő döntésnek bizonyult később.

Csanyafaktor: papírpoharakat adtak, a végén már szinte a kezemben esett szét az anyag, biztos a verseny kezdete óta rám várt az a pohár. Különböző trükkös megoldások is voltak mindenhol, hogy egy helyre menjen a szemét, de óhatatlanul kialakult a szokásos kilométerhosszú szemétcsík. Felszedni felszedik itthon is, de az osztrákoknál még biztosabb voltam ebbe: a Duna állása miatt a fél folyófenék szárazon volt, elég sok fotót készítettünk a mederbe ereszkedve, de szemetet soha, egyetlen alkalommal sem találtunk...

Megyünk tovább a folyó mellett. Az egy-két nappal azelőtt lebiciklizett, leautózott táv ekkora már csak gyengeséget okoz, mert előjön "a még csak itt vagyunk?"-állapot. Harmincig akarok eljutni, visznek a lábaim, leginkább magam elől menekülök, megyek az eddigre ismerősökké vált arcokkal, mert nincs egy csepp üzemanyag sem a fejemben, semmi kitartás, semmi erő. Sokat gondolok Eliudra, ahogy most egyedül rázta széjjel a világot Berlinben. Sokszor elmondták, és sokszor néztem vissza a közvetítést: "Készült rá, hogy egyedül lesz". Valaki az edzőjéről mesélt, arról, hogy Eliud azt mondja, tőle tanulta a fegyelmezettségét, azt sokkal fontosabbnak tartja az adottságoknál és erőnlétnél. És mindez nekem annyira fájóan hiányzik, mert itt vagyok negyvenévesen, magammal sokszor nemfutásig birkózva-vesztve. Nincs erő a fejemben.

Harmincötig akarok eljutni, más pozitívat nem is találok magamban. Nem igazán nézem az órát, ha nézem is elfelejtem, elúszik, elzsibbad a pillanat, nem koncentrálok, csak haladok, ahogy jön. A dürnsteini alagútban van egy feleszmélésem, ott némileg emelkedik az út, a GPS ledobja a lécet, hat perc feletti tempót mutat még kiérve is. Próbálom visszahozni, de nem megy. Ugyanazokkal megyek, akikkel eddig, de hiába tudom, hogy ez hiba, mert nem hozzájuk kéne mérnem az időt, hiszen ők is lassulnak. Jön egy kurfli is, levisznek minket az útról, pár száz méter kanyargás, gondolom, hogy meglegyen a táv, de ráadásul frissítés is itt van, hogy még tovább lassuljunk. Egy csávó belép elém, feladom, nem futva lépek egyet, és talán ez menti meg az egész maratont, mert hirtelen még további mélységbe zuhanok: ott van mögöttem a kibaszott négy órás iramfutó. Ha tudnék elsápadnék, rosszul leszek hirtelen, most mi a fasz, ezt hogy. A tizenvalahányadik kilométernél hagytam el őt és a köréje tömörülő bolyt, ez volt az a rikta pillanat, amikor oldalt el kellett futnom, hogy elférjek a tempómban. Azt hittem percekre van mögöttem, de nem, itt jön, itt eszi meg a maratonomat, és bennem hirtelen még az is elveszett, amim nem volt, semmim, de semmim nem maradt. Megvert a maraton.

Dani tavalyi UB-ja jut eszembe, ahogy Gilles haladt el mellettünk 150 után, az volt ilyen végzetes pillanat, mint egy néma, kérlelhetetlen, versenyfaló szörnyeteg. A Végtelen Történet jut eszembe, hogy egyre közeledik a Semmi és mögötte semmi van. Vége mindennek.

Erre én nem vagyok készen, nem tudok hét kilométert harcolni itt a végén, sírni tudnék, de önműködő zombiként megyek tovább mindenféle hit és erő, de legfőképpen a hogyanról szóló mindenféle elképzelés nélkül.

És ekkor kezdődött el a maratonom. 

Fogcsikorgatós automatizmus. Aztán az azt felzabáló, vágyódó gondolatok: kiszállok, feladom, van olyan, hogy a végén adják fel, azt még úgysem próbáltam, Anna eljön értem. Felolvad az agyam a gondolatban, hogy mennyire szeretnék megállni, feladni, hogy mennyire azt akarja, hogy vége legyen. Alig tudok véget vetni a könnyű gondolatoknak.

Megyek. Két embert nem tudtam bedarálni, mindkettőnek zörgős chipje van - a cipőre kellett felfűzni azt a műanyag szart. A faszinak még ez enyémnél is olyanabb, férficsöcsös felsőteste van, pocakos is, ernyedt is, de mindannyiszor visszaelőz, sőt már kilométerek óta nem láttam, elől kacskaringózik valahol. A lányt harminctól már rendesen kisérik bringával, sőt egy iramfutója is van, valahol beállt elé egy ismerőse szélfogónak. (Láttam nem egy mitlaeuferedzőt, pl runningcoach.at, de ő nyilván benevezett, úgy futotta végig kisérőként a maratont.) Felhergel, rákattanok, ráfutok teljesen, közben jön-jön a csoszogós négy óra, néha feljön egy vonalba is velünk, őrület, nem tudok elfutni. Nem bírom. Jönnek és jönnek a könnyű gondolatok és már nagyon fájok, már csak fájdalom és nem bírás vagyok, teljesen megette az agyamat a jelen.

Látom a város első hídját, a másodikig már el sem kell futni, de még mindig három kilométer. Három kilométer. Tömény fájdalom és nem bírás, de elmúlik valahogy ez kilométer is, és a negyvenegyediket már a városban tapsolók között tesszük meg. Felhozom magam 5:40 alá, és onnan már csak be kell futni. Már csak be kell futni, eleresztheted, már csak be kell futni, percek vannak hátra, perceket mindig tudsz futni, az intervallokat is kibírtad a végén, öt percet kínlódva is tudsz futni.

Csoszog, csoszog, hátranézek, de nem a négy óra jön, más csoszog. A négy órás lemaradt, nem is látom hirtelen, de nem is érdekel, már csak hétszáz méter lehet. Balra le, aztán tovább egyenesen. Eljönnek mellettem a hajrázók, minden elismerésem az övék, én nem tudok mozdulni sem, én már csak beviszem. Annát látom meg hirtelen, hatalmas mosollyal videóz, leginkább azért könnyebbülök meg, mert akkor ez már tényleg a vége, a többlettávval együtt is. Fordulok jobbra, kék szőnyeg, be fogok érni 4 előtt, nem hiszem el, egy kapu, még pár méter, "Peter Marcinikóóó, aus Ungarn ist er!!", második kapu, vége, vége, VÉGE, az óra lenyomva, és kezeimbe temetem az arcom, nem hiszem el, hogy vége, bőgésbe csuklik fel a megkönnyebülés, hogy leszakadt rólam az elmúlt hét kilométer pattanásig feszülése, a tüdőm széjjel akar robbani a túl sok érzéstől, még háromszor majdnem elbőgöm magam akaratlanul is, alig múlik ez borzasztó sok minden belőlem, túlfolyik rajtam, nem tudok mit kezdeni ezzel már, gyenge vagyok, de még inkább rettenetesen szomjas. Rengeteget kell gyalogolni mire megkapom a fél liter vizet, isót, mentes sört, addigra megjön a méreg, hogy miért nem adnak inni, már ritkábban akarok sírni, és a vizet felvéve, 10 méterről rámdobott tuskóként üt el hirtelen a fájdalom. Leguggolok, húz a lábam veszettül, sziszegve lépkedek, az Expo bejáratánál hívom Annát. Pár perc kell még neki, mire átjut hozzám. Megyünk zuhanyozni, és az utat nem találva, lelkesedve, folyamatosan mesélünk egymásnak, neki milyen kalandjai voltak az úton, nem volt egy darab parkolóhely sem, mit csinálta idáig, én is tolom, hogy milyen volt a  verseny, hitetlenkedve nevetek a lépcsőkön, ami elém kerülnek. 

Uszoda. Az öltöző nagyban hasonlít egy börtönhöz, merő sáron topogunk, amíg az egyik szappanozza magát, a másik áll a forró víz alá, összesen két zuhany van. Pára, nyomor, sok kicsi, remegő kuki és fenék, a méltóság a célban maradt. Megállapítom, hogy az osztrákok a kopaszság mellett teszik le a voksukat, amin némileg meglepődöm, prűdebbnek gondoltam őket. Egy kurva szót sem értek a tájszolásból, maguk között vannak, felszabadultak, viszlát hochdeutsch.

Két kilométerre van a kocsi, a pályaudvarnál leülök pár percre, Anna hoz nekem egy energiaitalt az egyetlen nyitva tartó büféből, aminek Schnitzelpalast a neve. Már le sem reagálom. Aztán Lidl parkoló, ott vár a KIA tempomatos csodája, amiért nem tudok most elég hálás lenni, a legjobb találmány ever.

Hazaindulunk.

--

3:59:31 a hivatalos időm, kozmetikailag is éppenhogy csak 4-es szám alatt. Drámai lett, pedig tényleg nem ezt akartam. Most jön az a hülyeség, hogy mit érdemeltem, mit tettem bele, és mit vettem ki, de az az igazság, hogy egyfelől tényleg ezt érdemeltem, mert ha leteszem azt az asztalra, amit kifizettem, hogy kérjenek tőlem, ez lehetett volna akár egy hét perccel jobb maraton is. Másfelől ezzel a felkészültséggel, túlsúllyal azonban ez maga a csoda. Már annak is örülök, hogy javítottam a tavaly novemberi 4:05-ön, de, hogy ez a huszoniksz másodperchez olyan kibaszott hét kilométer kellett a végén, amilyet büntetést a karmám csak szerezni tudott, az valahova nagyon magasra emeli bennem ezt a történetet. Egyensúlyba került, igazságos lett.