Kezdjük az elején. 96 kiló vagyok.

Mindig azt várom, hogy mikor érem el az alját, ha lejtmenet van, mert régen azért sokszor volt ilyen, hogy leértem, lefeküdtem az agyóceán legmélyén. Tudtam, mikor vagyok ott. Aztán egyszer csak - mert muszáj, mert ösztön, mert elég lett - ököllel rávertem a padlóra, és valahogy visszatornáztam magam a felszínre. Millió ilyen alkalom volt, és csodálatos dolog újra levegőt kapni.

Egy éve vártam az alját, és amikor már azt hittem, hogy ez az, akkor még mindig nem az volt, még ment az idő, még feljött további három kiló a kilencvenháromra is. Nem jött el az alja, egyszerűen csak másképp éltem, futás nélkül,  és valamikor a hosszú hónapok alatt rájöttem, hogy ezt a végtelenségig lehet csinálni. Apa is egyszer csak elhízott, amikor elengedte az egészet, és nem volt visszaút. Szar élet, kaja, pia, cigi, és elszámolt még húsz évet, és meghalt.

Rengeteget álmodom megint visszafelé.

Persze az egész világ megfordult azóta. Németországból az utolsó utáni pillanatban menekültem haza - és nem mondom, hogy ne érezzük az iróniát, hogy onnan menekültem Magyarországra a vírus elől, de ketten is vártak rám itthon. Jegyátfoglalás, járattörlés, semmi nem indulás, határlezárás, kocsit bérlés, hazavezetés, Hegyeshalomnál megszökés, harmincnagyonsokorát ébrenlevés után hazaérés. Két hét karantén, home office, rengeteg ülés.

A vádlizsibbadások, az ide-oda, innen-onnan kisugárzó diszkomfort lassan megtalálta önmaga forrását, és ahogy meggyógyult a lábam, teljesen összeszarta magát a derekam.

Ez már nem piriformis, nem is ott fáj, illetve az is csak  egy tünet. Gyulladtan ég a gerincem, ott, ahol van az a hülye hajlatom, ami fent előredobja a hasam, lent kidugja  a fenekem. Nem segített neki sem a pluszban ráakasztott tizenöt kiló, sem a rengeteg rossz szék, sem az ülés egyáltalán. Ráadásul minden házimunkához hajolni kell. Hajolni kell a mosogatógéphez, a porszívózáshoz, a felmosáshoz, a rendrakáshoz, az alomhoz, mindenhez.

Abszolút kész vagyok, ülök a kanapén, piálok, alszom. Ennyi. Azt mondom, várok. Túlélek. Pedig csak vegetálok. Amikor újra ketten vagyunk, elkísérem Annát várandóssétára, két, két és fél kilométerek lehetnek ezek, néha-néha kiereszt a végére a gerincem. Mozognom kellene. Lemegyek kétszer-háromszor gyalogolni, az egyik végén tudok két kilométert kocogni, de aztán újra nem. Valahol itt vesz rá Anna, hogy jelentkezzek megint a Kelenfánál, ha nem is gerincjógára (az most nincs), de online gerinctornára. Hát gyerekek, ezek aztán kurvára őszinte pillanatok, ott a szobában a polifoamon, a Zoom előtt.

A 60 perc túlnyomó része kifejezetten basic, nagymamás mozdulatokból áll össze, semmi komoly mozgástávot nem kell bejárni. Nyújtasz, tárogatsz, beleguggolsz, felhúzol, tartasz, ilyenek - és nem megy. Már a hatodik percnél nem megy. A tizediknél már az órát lesem, pedig csak akkor indul be igazán a piláteszbuli. Harminc-harmincötpercig vagyok magamnál, itt már maximum a hatvan százelékát csinálom, negyvennél térünk át tipikusan a másik lábra, másik oldalra, és itt kikapcsolok, valahol az ötvenötödik percnél, a nyújtásnál érkezem vissza az öntudatomhoz. Előtte van a katarzis, például az akkor-ezt-most-kitartjuk-plank, amit persze, az edzés vége fele az első húsz másodpercben sem tudok tartani. Ehhez képest, háromszor kellene alkartámaszba lemenni és onnan visszajönni. De eddigre már rég ég a pörc, remegnek a tuskók, zselé a has, szétrobban a far, sikítanak az inak, és még csak dobolni sem tudnék a tatamin, hogy feladom. Homlokon támasztva zihálok-reszelek bele a polifoamba, mellettem hevernek a sunyiban rég eldobott, súlyzónak szánt, fél literes palackok.

A gerinctorna megsemmisítően, gyötrelmesen, kíméletlenül célratartó - és mint ilyen szinte instant módon újjáépít, erőfesztítés nélkül ülök egyenesen a széken - másképp nem is tudnék az egész hátamat tartó, plakátméretű izomláztól - , szabadabban hajolok, mert valahogy kimozdul a gerincem abból a vörös izzásból. Bemozog, beropog, és élvezem végre egészen másképp sikítanak az izmok. Nem is plakát, inkább egy páncél a hátam az izomláztól, szét van szakadva a hasam is, egy teljes hétig fáj a legapróbb szarásnyomás is - ha tudom, inkább csak hagyom, hogy csússzon - , az ágyból kikelés, minden, a legapróbb hasprés is ott, mélyen, a háj és a puhaság alatt.

Féltem futósba öltözni, mi lesz ha kiderül egy kilométer után, hogy mégsem használ? Az első két-három kilométert sétálom, aztán bele-belecsoszogok, mintha nem is futnék, észre sem veszi a testem, nem is csinálok semmit, itt se vagyok, ártatlanul füttyögök. Sikerül becsapnom magam, boldogan érek haza. 

Következő alkalommal csak az első kilométer a séta, aztán csoszogok. 

Harmadikra talán már hét alatt is van kilométerem.

Az ötödik alkalommal már meg is futok rendesen egy erős kilométert, hat tizenhuszon perces ezerről beszélünk,  de már itt is százhatvan környékén veri szét a fülemben a vér a saját zihálásomat.

Ma öt negyvenkettő volt az utolsó kilométer úgy, hogy tegnap is kint voltam. Ráállok a mérlegre, 95,8. Nem érdekel, belenézek a tükörbe, és nem ezt látom, nem a pántra ráhajoló férficsöcsöket, nem a kitelt, palacsintaszínű felkart, nem a Moto-Moto-szerű egybehast, azt látom, hogy futottam, izzadt vagyok, és, hogy ott vagyok bent valahol: semmi más nem érdekel, csak a savanyú szagú pólóm, a rituálék, az a 10-15 perc a futás kétharmada és a vége között, amikor végre-végre elkezd dolgozni a gép, önjáró lesz, felkel, könyökre támaszkodik, feltérdel, talpa a földet éri, kinyomja magát és elindul, és  lép és még, és még, és fut, és azt gondolom, hogy egyszer meg fogom futni az ubét, és ezt elhiszem.

Na kérem szépen.

Egyetlen idegesítőbb futóblogger van szerintem a túl sikeres futóbloggernél, az pedig az esőkelő, meg a nemfutó futóblogger. Azok senkiháziak. A szcéna megcsúfolói. Ezért tart itt az ország. Fake news. Na, és ezért az van, hogy nemigen írok semmit, mert hát ugyan kínok kínját ki- és beleállva újrakezdtem ez az egész borzalmat (aka futás), de már rögtön az első perctől kezdve derék- és vádlibénulással küzdöttem.

Ezt én hősiesen próbáltam lerázni magamról, nem tudomásul venni, de oda jutottam, hogy egyrészt lassan csak-csak azonosítottam, hogy megint csak a piriformisomról lehet szó, az sugároz helyben is, meg mindenhova is, másrészt karácsonyra jól be is gyulladt a jobb farpofám alatt a mindenem, de annyira, hogy minden lépés egy-egy tűszúrás volt a csipőmnél, hátul, ahol az alsótestem zökken a felsőtestemnek.

Ilyenkor egész konkrétan beszarást kockáztat az ember, ha nekiveselkedik hengerezni, de én nem csak hogy hengereztem, hanem ráültem a mobility halálcsillagra is, ami egészen, és még annál is jobban, de nagyon súlyosbítja az egészet.

Aztán nyújtottam is, ahogy azt kell, és karácsonykor el is kezdett kiengedni a seggem. Ez olyan, mint amikor a szemhéjad ugrál, csak nekem az egyik seggfelem twerkelt önkéntelenül. Fogadok, hogy ilyet még a világ leglatinább leglatina feneke sem tud. 

Újra futottam egy hetet, vagy mennyit, de egyre foscsibb lett megint és kábé ugyanoda kerültem, ahonnan elindultam.

Na de hát nem adom fel, bár ez lassan már Einstein őrültségre vonatkozó idézetének a kategóriája. Már ha tényleg mondott ilyet. Ha józan lennék, és nem ebben a seveledsenélküled, kibaszott szerelemben senyvednék a futással, talán valóban elgondolkoznék azon, hogy nem vagyunk egymásnak teremtve ezzel a sporttal. De ilyesmit nem teszek.

A hengerezés, nyújtás és lábfelbaszás mellé Anna terhestornájának köszönhetően betettem a gerincjógát is. Nagy lelkesedéssel látogatja a Kelenfa című, tőlünk pár saroknyira található, extrém módon családbarát központot, ahol szerda esténként (és máskor is) gerincjógát tartanak derékfájósoknak. Megelőlegezett apaként vettem a bátorságot, és bejelentkeztem én is. A jógát már régóta duruzsolták a fülembe, de így, hogy a bruttó, "valahova el kell menni, át kell öltözni, utána újra át kell öltözni, haza kell jutni" rész 10 percre redukálódott, sokkal nagyobb kedvvel is sétáltam át a szomszédba téliesített alsónadrágban és papucsban, hogy aztán egy órával később vigyorogva és bélbolyhaimig remegve csoszogjak hazafelé. Pontosan azt találtam meg, ami nekem kellett. 

Háromszor voltam azóta, folytattam a hengerezést és nyújtást és már KÉTSZER!!!! meg tudtam futni a háztáji öt kilométeremet mindenféle kényszermegállás nélkül. Se derékgörcs, se vádliig sugárzó fájdalom, semmi sántulás, pedig ott van még a baj, pontosan oda tudok terhelni labdával a fenekem felső részén, ahol megjön a szisszenős és tátogós képeket vágós szaróinger.

Ma van a yours truly első napja, éveken keresztül 25 kilométereket futottam ezen a napon, ma pedig a fájdalommentes  ötnek is örülni fogok - remélhetőleg. Nem konkrétan az az ív, amit elképzeltem volna magamnak, de a lényeg az öröm. 

Jövök, ha lesz mit írnom, és remélem, hogy lesz. Bár nem látszik, de azon vagyok.

Szevasztok! 

Van nekem ez a kötődésem a Smashrunhoz, ahol mitadisten meg is szoktam évenként venni a Pro tagságot, mert imádom szarni a pénzt a futásba.

Ahogy lenni szokott, ha év végén rendelem meg, adnak mellé egy másik egy éves Pro előfizetést, és azt olyannak tudom adni, aki még sosesoha nem volt Smashrun Pro tag. Érdekel valakit egy ilyen, ajiba, karira?

A Smashrun egy színes-szagos, csakis futásra alkalmazható statisztikai, vagy milyen oldal, ahova szépen fel lehet akár automatikusan tölteni az edzéseket és cserébe baromi jó és jól kinéző kimutatásokat, összegzéseket kapsz magadról egészen addig, hogy például az egyes futások térképét is csomó szegmensre képes bontani. De itt van a bemutató minderről.

Nem tudok erről - még mindig nem merem leírni, hogy róla - nem férfiként írni. Megítélni sem tudom, hogy mennyi az, amit látok, érzek a küzdelemből, várásból, hány méter az a maratonból, ultrából, amit végigkísérek, végigülök a várótermekben, odabent, a második széken, a hokedlin az ultrahang mellett, előtte térdelve, esténként hasába szúrva.

A futásból first world problem lesz egy pillanat alatt, sokadrangú önzőség, szükséglet, teher, minden elvárásnak megfelelni nem tudó szelepaktus. Oda tolom, teszem, halasztom, ahova éppen tudom, öt kilométerekre, ebéd helyetti Városligetekre, csak ne legyek fáradt, legyek fitt, kipihent, egészséges, optimista, laza, és tettrekész, amikor, ahol és ahányszor és akárhogyan is próbálkozunk. Két nappal előtte, két nappal utána, kétnaponta, naponta, naponta többször napokon át, bizonytalanságban, félelemből és szorongásból ismételve, netről és orvostól tanulva, mégsem látva és nem tudva semmit, nem kipihenten, nem optimistán, nem lazán, ki tudja, hogy egészségesen-e, szerelmet, intimitást ölbe kapva a muszáj elől.

Több mint három év alatt, de főleg az utolsó évben többet tanultam magamról, magunkról, mint a kilenc évünk alatt összesen. Igazán most lettünk sokkal többé mint két ember egymás mellett, és három inszemináció - reggel, most, azonnal, időre be kell érni, van-e dugó, reggel, most, azonnal, időre be kell érni, van-e dugó, reggel, most, azonnal, időre be kell érni, van-e dugó, - után az első lombikot követő idegölő hetek kimondani sem mert, reménnyé váló pillanatai megengedték, hogy innen lépjünk tovább az aknamezőn.

Laborok, genetikai ultrahang, ijedtség, kromoszómavizsgálat. A megkönnyebbülések és újrahajrázó félelmek között lassan felsejlik, hogy ennek a hullámsvasútnak lehet már soha nem is lesz vége, hogy pont úgy lesz eztán mint idén, mint most, hogy mindennapszövet lyukaiban, a mindenmás mindennél fontosabb dolgok között és után megengedem magamnak néhány percre, hogy

futóbabakocsikat nézegessek.