nemmaratonman

Csomagolásügyi kérdések

2018. július 06. - téglánakgyors

Nagyüzemben megy a nyári uborkaszezon (kovászos, mindig a kovászos). Míg mások az év első szezonját agyonversenyezték, hogy aztán meg nyáron agyonversenyzés mellett még agyon is triatlonozzák magukat, addig én összesen két eseményen szopattam magam összesen: egyszer a távolsággal, egyszer a szinttel - és hát magamat túl nem vállalás után sem csinálok semmi látványosat.

Hogy idén valamennyire kerek legyen a kép, a második szezonban az időre fogok utazni. A nem túlzásba vitt tavaszi szereplés és a még meg nem történt őszi fellépések között alapvetően csak a felkészülés zajlik. Illetve mostanában inkább a csak az annak hívott tologatás, halogatás mert ezer féle ok és dolog miatt valami harminc kilométerrel kevesebb jött össze júniusban, mint amennyinek illett volna.

Szóval uborkaszezon.

Lehet, hogy több verseny kellene. Nem mintha ez lenne az üdvözítő út, de amennyire engem motiválni tud egy-egy ilyen tömeges hórukk, ahhoz képest az évi négy darab rajtszám begyűjtése jelentős mértékű alulvállalásnak érződik. Ezen majd elgondolkozom.

A lényeg, hogy addig is írni kell valamiről, amíg történik valami említésre méltó dolog, elő kell kotorni valami kisszínest, valami konzervanyagot. Kérem szépen, mindent az olvasókért! Ha futásról van szó, én sok mindenhez jobban értek, mint a futás, de ami a legjobban megy, az a vásárlás. Régen volt már téma a zsebfetisizmus például. Pedig él és virul - mostanában könnyebb dolga van, mert úgy néz ki, hogy a gyártók lassan rájöttek, hogy a kétezertízes évek vége felé már nem flipnokiával fut az ember, hanem valószínűleg valami indukciós palacsintasütő van nála. Zsebek tehát jöttek, láttak, és mélyülnek.

Van már egy csomó hacukám, ijesztően régóta nem vettem semmit, sőt, rászoktam arra, hogy elhordjam a kínosan márkátlan versenypólókat is. Már nem dörzsölnek annyira mint régen. Vagy a mellbimbómom lett vastagabb a bőr, vagy a férficsöcsöm lett kisebb. Én a másodikra szavazok, ha bárki kérdezné.

Nem selejteztem le az ezer kilométert elért Nike Vomero 9-esemet sem, mert már az lett volna a harmadik-negyedik cipő, amit azzal a gyanúval adtam volna tovább egy ruhalerakóba, hogy igazából semmi baja még. Még mindig nagyon féltem a térdem, de öt év után már csak nem halok le egyből egy ilyen kísérlet miatt, és a cipő is egyben van alul-felül egyaránt.

Egyedül a Ronhill TEREPfutógatyákból szereztem be egy végső leárazáskor egy backup szekciót még tavaly év vége felé. Azok a zsebek, ha látnátok, apám, hatalmasak! Pornózsebek.

Igazából megvan mindenem, összesen két területen érzem, hogy korrekcióra szorulna a gardróbom.

 

A Nagy Péniszkérdés. (A kérdés a nagy, bár kinek mi.)

 

A decathlonos alsógatyáim elég régiek, kettő már elhunyt hasgumi kinyúlásban, van még valami három darab talán. Plusz van egy szintén decathlonos, belső fecskés TEREPfutó, lobogós rövidgatyám. Na ezek így együtt okoznak fejtörést, a belső combkidörzsölés időről-időre problémát okoz. A belső fecskés kisgatyót kénytelen voltam letenni, mert már oda jutottam vele, hogy 10 km után is sziszegve érek haza. És valahogy a dekás boxereknek is rövid a száruk, mert hajlamosak felgyűrődni. Ez inkább csak télen okoz gondot, mert a hosszúgatyáknál valamiért rosszul tűröm, ha túl passzentos a cucc. Ha meg nem feszül, akkor mozog. Ha mozog, akkor hidegben még inkább dörzsöl.

Hosszabb szárú alsók kellenének annál, mint amit a magyar futós populáció mogyorósabb felének 98%-a hord. És nem hinnétek, de ez meglepően nehéz feladat. Ha van, többe kerül mint a futónadrágom. De nagyon többe. Amúgy meg nincs. És nem csak itthon nincs, hanem úgy sok helyen nincs, külföldi webshopokban, német boltokban sincs, mintha csupa elsődleges nemi jelleg nélküli, másodlagos nemi jelleggel megáldott eunuch futkározna a villágban.

Zokni? Van! Bokazokni, vastag zokni, nyári zokni, láthatatlan zokni futás után egyből valahová egy aperolspritzre kiülőknek, kompressziós zokni látens pincéreknek, semmi nem probléma. Eltenni a brét valahova? Na de kérem, pénisszel mi nem foglalkozunk. Mondhatnám, hogy semmi gond, zsebre teszem, van elég (zseb), de egyelőre mégis szeretem a helyén tartani. Az viszont nyűgös dolog.

Ha egészen a részletekbe akarunk menni, természetesen beszélni kell a VO2max értékekről és az optikáról, mert tesztoszteronfalván nincs fontosabb dolog a pöcsméregetésnél és a polirozásnál. Fogalmam sincs, hogy okozott-e már gondot valakinek a méret, mert amúgy a dolgok odalent szeretik magukat összecsomagolni futás közben - én meg amúgy is a zsebeimmel kompenzálok - de lefogadom, hogy a borotválás témakörbe már biztosan belecsúsztak páran. Amerikai Pite 3 vagy Ne szórakozz Zohannal? Melyik a jobb megoldás? A szőr véd, vagy a szőr dörzsöl?

Oké, le lehet vakszolni a combokat és a diszkógömböt is, volt dörzsi, nincs dörzsi, de minden egyes nyomorult alkalommal nincs kedvem ezzel szórakozni.

A végső megoldás a hosszabb szárú feszkós boxer, amit ugyan be tudnék szerezni csillagászati áron itthon is, de amíg egy alsó 1500 forint, vagy szettben még olcsóbb a Dekában, nem fogok 6-8000 pénzeket költeni egy darab szipiszupi boxerre. Marad a világ végi webshopokból való rendelés, de még nem találtam meg az igazit.
Volt most egy 20%-os akció a Nike-nál, és be is tettem a kosárba egy két darabos szettet 35 euróért, de hiába kuponoztam mint az őrült, sehogy nem akart olcsóbb lenni. Hagytam a fenébe, vettem egy rövid, Flex nevű, lobogós futónadrágot, van egy figyelemre méltóan hosszú szárú belső alsónadrágja.

 

flex.JPG

flex3.JPG

flex2.JPG

flex4.JPG

  

Van ennél rövidebben lobogós is, csak nem mertem bevállalni, nem tudtam, hogy vannak-e elég nagy zsebei? Ennek írták, hogy vannak, és nagyon elégedett is vagyok velük. A telefon ráadásul, ha nagyon akarom, elfér a hátsó cipzáros zsebben is, sőt van neki egy belső zsebe is, ami tök jó lesz zsepiknek pl. Természetesen ez a hossz simán felgyűrődik a combom közé futás közben, de annyira picsafüst vékony cucc, és annyira jó a beépített boxer, hogy ebből semmit nem érzek. Approved! Már csak örökké kell tartania.

 

A Nagy Vékonydzsekikérdés

 

Az esőkabát, mint olyan, régóta a felszerelésem Achilles-sarka. Nincs igazából szükségem rá, mint ahogy egy veszettül jó fejlámpára sem, viszont évente kétszer marhára kellene. De két alkalom miatt még én is meggondolom, hogy vásároljak-e? Eddig nem tettem, és igazából most is máshonnan közelítettem meg a problémát. Inkább csak kiváncsian várom, hogy esőtől mennyire véd az új poncsóm, semmint hogy marha nagy elvárásaim legyenek vele kapcsolatban. Amiért megvettem a Nike Shield Convertible dzsekit, az az elpakolhatóság. Ez manapság nem nagy cucc, bárki legyárt egy hajszálfing vastagságú kis dzsekit, ami alatt minden probléma nélkül üzemi hőfokra lehet melegedni szar és/vagy szeles idő esetén is. Ha meg nem kell, mert jobb lett az idő, akkor önmagába be lehet gyűrni, azt jól van.

De nincs jól. Mert hova az anyám kínjába teszem? Egy tenyérnyi gombócot még én sem teszek zsebre. (A leárazottan vett, nejlonszatyor vastagságú (kisboltos zsemlés, nem a H&M-es munkahelyre levest is bevivős), decathlonos zséldzsekimet imádom, de mindig ez a bajom vele, hogy utálom kézben vinni, ha úgy alakul. Pedig még egy belebújós hurokkal a kezemre is tudnám erősíteni.)
Nekem ez egy létező probléma, mert utálok fázni, és könnyebben indulok el némileg túlöltözve. Az utóbbi években egy csomó ilyen határon ugráló napom volt, hogy sem fél, sem több óra után sem tudtam, hogy most kell-e dzseki, vagy nem kell? És néha kell, néha meg nem. És ha nincs nálam zsák, akkor ez szar ügy.

Láttam már olyan megoldásokat, hogy a dzsekit el lehet csomizni és egy pánttal a derékre lehet fűzni, és ez pont annyival jobb, mintha az ujjainál fogva magamra csomóznám, hogy ezt a csomózást, ha lehet baromira elkerülöm. Amikor láttam, nem vettem meg, mert fiatal voltam és kellett a pénz. Most, hogy már öreg vagyok és rentábilis, valamint a leakciózott pipákra is volt még további 20% off, nem gondolkoztam tovább és megvettem a végre  nem - még a némileg pislogásra késztető 330-as árfolyamon sem - több mint harmincezer forintba kerülő csodát.

 

convertible1.JPG

convertible2.JPG

convertible3.JPG

 

Van neki két nagy zsebe elöl, hátul egy, ahova amúgy be lehet fordítani, és még van egy belső bújtatója is. DE! még úgy is van egy zseb kívül, ha összecsomagolom, és magamra csatolom. Egy vízhatatlan buszjegy belefér. Boldog vagyok.

Már csak örökké kell, hogy tartson.

Spectrum Blue Bob és Bobnak ijesztő képességei

Napra pontosan egy hónap kellett, de Bob újra közöttünk van. Egy hónap kellett, de legalább kövér ludat kaptam, mert tőlem csak a zsákot kérték, viszont a Salomon (?) nem szarozott a részletekkel és a kicsomival, úgy, ahogy van, elküldte az egész szettet. Tehát van két Salomon kulacsom, egy életmentő fóliám és egy termotasakom pluszban, ami nájsz. Főleg a kulacs, ami a márkafelirat miatt tíz ropis ajándék. Ezt most nem adom el signature verzióban, szerintem ezt el tudom használni.

A Fenix 3-mat elvitték fél óra alatt, szintén nem Nemmaratonman signature verzióban, mert Westend előtt noname felállásban történt a seft. Nem túl jól sikerült a bemutatkozásom, mert késtem is, nem is szinkronizált le a másik telóval, de remélem marhára fog az ajándéknak örülni az, akinek vitték. 

És, csak, hogy tudjátok, Bob színt váltott.

 

unnamed.gif

 

UPDATE 2018.06.28: 

Rrroka kérdésére válaszul két igen fontos táplálékkiegészítővel demonstrálnám Bob elölhovamegyakaja képességeit.

A Kobe steak árban kapható Moments termékcsalád Sorry, I missed you, Trust me, Chill out, Friends Forever, stb eledelei gondosan összeválogatott alapanyagokra épülő termékpalettát képviselnek, mindent tartalmaznak, ami a mindennapi koránkelésekhez, majd a hirtelen, és mélyreható, huszonegyórás, hosszútávú döglésekhez kell, de ugyanúgy segítenek, hogy a maximum teljesítmény elérésében a hosszúságukban akár két percet is elérő, intenzív ébrenlétek esetében is (öt-hat ismétlésig, anaerob küszöb környékén).

A Felix új fejlesztésű, könnyen nyitható, alutasakos termékei összetételükben is forradalmasítják alvásképességi sportok során szükséges táplálékbevitelt. Ellenállhatatlan nedveseledelek, amelyekre inni sem szükséges, sőt a csúcsteljesítmény eléréséhez még a szilárd tápláléktartalom elfogyasztása sem feltétlenül fontos minden esetben, hiszen már maga a lé is megfelelő arányban tartalmazza az eszenciális Omega-6 zsírsavakat, a kiegyensúlyozott ásványi anyagokat, illetve vitaminokat.

A Moments a bajnokok igazi tápláléka, míg másfelől Felix az igazi bajnokok eledele.

Bobot komoly feladat elé állítottuk, vajon képes-e a zsák majd egy heti takarmány tárolására? A teszthez szükséges táplálékkiegészítőket, fő- ám kevésbé lelkes szponzorunk, Mikavári Szőrösfülű, a tizenegyedik kerület Bajuszkapitánya bocsátotta rendelkezésünkre. Előre elmondom, hogy (nem csak) a teszt sikeressége folytán Bobbal nincsenek jó viszonyban (ebből is hatalmas sértődés volt), mert egy heti élelem elnyelése komoly riadalmat okozott főszponzorunk szervezetében. (De Bobot amúgy sem lehet kaparni, belebújni, sem ráfeküdni, pedig igen vonzó szaga van sokszor - de hát Bob kurva drága volt, nincs tapi, nincs szagi) Szerencsére, végül, mint egy igazi, társadalmi felelősségének tudatában lévő vezető, végül is hamar megenyhült az ételeket rossz helyen tároló beosztottja irányában.

 

imb-b8n2pz.GIF

Kalandok Garmin (és Salomon) módban 2.

avagy az olasz meló

Elkezdtem egy regiment posztot már arról, hogy nekem most egy ideje mennyire rossz, és, hogy ezek a dolgok, nyírják, reszelik, dörzsölik lefele az életerőmet, motivációmat, és, hogy általában is olyan de nagyon jaj. Főleg azért kezdtem el ezeket az írásokat, mert azt hittem, hogy nagyjából az alján vagyok, és már látom a végét. De amikor a taktikusan jó előre hozott nyaralásunknak is elhozta a nem várt véget egy traktor Sienától nem messze, én meg ott álltam az angolmentes, olasz vidéken, egy jobboldalilag tekintélyes mértékben lezúzott Toyotával, ahelyett, hogy másodszor is felvertem volna futócipőm zajával a hajnali, toszkán őzeket és nyulakat, meg ahelyett, hogy újra futottam volna Cinque Terre tengerparti sétányain és alagútjaiban, akkor megérteni véltem, hogy a szarvihar addig tart, ameddig ő akar, és nem addig, amíg én azt elképzelem.

 

img_8913.jpg

 

A nagyjából egymillió forint nullára írását, meg az egyéb, nem futásreleváns, vagy itt, etikai megfontolások miatt nem megemlítendő nyavalyákat elegánsan félretolom. Elmesélem azt, ami ide tartozik, gondolom amúgy is mindenkinek megvannak a saját történetei, amikor mindenféle fos, külső tényezők miatt nagyjából eljut, vagy el tudott volna jutni oda, hogy már igazán a futásba sem lehet menekülni, mert gyakorlatilag élni sincs kedve.

"A futás mindig ott van", "a futásba mindig el lehet menekülni" mantrák nem minden típusú embernél működnek. Én elég sokáig áltattam magam azzal, hogy nálam igen frankón pörög az, hogy kifutom magamból az ideget, írtam is erről sokat. De nem is kell mindig az ideg, ennyire nem rossz a helyzet, elég csak gondolkoznom, beszélgetnem, újra élnem, rakosgatnom, feldolgoznom. Ez még mindig jól megy, de az utóbbi időkben arra kellett rájönnöm, hogy sokkal jobban esik örömből futni, úgy, hogy kerek és egész vagyok, mint úgy, hogy  hangyázik a fejem a sok agyfasztól. Jobb békésebben utaznom magamban, amíg visznek a lábaim.

A motiváció teljes elvesztését jobbnak látom elkerülni, ahhoz nem is tudom, minek kellene történni. Nem is akarom megtudni. Elég azt megélni, hogy néha vagyok annyira kinyírva, megrágva és kiköpve, hogy igen - nem indultam el futni. 130 kilométerem lett májusban. Ha visszagondolok arra, hogy a legutolsó, hajnali 9 km alatt mit éltem meg Olaszországban - mondjuk még azelőtt, hogy meglepett a reggeli kakiinger -, akkor azt kell, hogy mondjam, ez legalább fantasztikus 130 km volt.

 

img_8796.jpg

img_8807.jpg

img_8773.jpg

img_8799.jpg

img_8778.jpg
img_8809.jpg

img_8813.jpg

 

Szóval mi rántotta ki a szőnyeget? Hát mondjuk

 

A Garmin Fenix 3 halála...

 

Mintha a szíjában lett volna az ereje, mint egy kicsi Sámson, olyan volt ez az óra. Alapvetően meglepő, hogy milyen későn vettem észre, hogy kb két percre vagyok attól, hogy leessen kezemről a Fenix, mert szerettem nézegetni, forgatni. Sok ilyen érzelmes szart írok, szóval gondolom nem meglepő, hogy tárgyakhoz is hozzá tudok nőni, és nekem a Fenix minden mikrokarca arról mesélt, hogy mennyi időt töltöttünk együtt. Gollam tényleg szeretni ő drágaságát.

Soha egy percig nem kérdőjeleztem meg a megbízhatóságát, pontosan tudtam minden hülyeségét, tudtam, hogy kalkulál alagútban, hol fog gyors, vagy lassú kilométert mérni,  tudtam meddig bírja szuflával, vakon elnavigáltam rajta akármelyik esti futásomon, soha egyetlen percig nem hagyott cserben - pontosan két éven keresztül nem.

Komolyan, mintha a szíjában lett volna az ereje, mert ahogy leesett a bújtató és gyakorlatilag az egész pántot már csak pár milliméter anyag tartotta, egyszer csak megbolondult az óra.

Igazából az új szoftver lehetett a baja, mostanában a Huawei - bluetooth - sportóra fronton küzdenek a Garminnál, ezért kaptunk egy új verziót. Tök mindegy. Az óra akksija egyszer csak Titanic módjára elkezdett merülni,  de olyannyira megállíthatatlanul, hogy még kikapcsolt állapotban is képes volt akár teljesen nullára száradni órákon belül, teljesen mindegy volt neki, mit csinálok vele.

Ezt igen rossz néven vettem, mert bármikor mentem futni, úszni, Danit kísérni, figyelnem kellett rá, hogy biztosan maxra legyen töltve. Megszoktam, hogy civilben is a Fenixet hordom, de ez a szokás értelmetlenné vált.

A hirhedt Garmin Support Center újból rászolgált a hírnevére, mire kaptam egy, egyetlen egy értelmes választ, addigra már rég átmentem korai Android üzemmódba és túl voltam számos szoft és keményebb reseten, szoftver újrarakáson és downgrade-elésen, valamint mindezek még számosabb kombinációin.

A downgrade, egy régebbi szoftver felrakása különösen izgalmas volt. Az egyes szoftververziók meg a szükséges leírások elérhetők az internet egyes sikátorainak sötét bugyraiban, ahova soha nem süt be a nap és csak ritkán és félve lép az ember.

Ki tudja miért, ezeknek a verzióknak az első hatvan byte-ja redundáns, szóval törölni kell. A pórnép (én) azt hinné, hogy elég notepadben az első hatvan karaktert törölni - nagyjából azért észrevehető, hogy mi ismétlődik, bocsánat redundál, hiába van klingonul írva. De lófaszt. Nem ment. Szóval, én, a kettes számrendszer rabszolgája megnyitottam egy hexaviewert, ami annyira bonyolult dolog, hogy el sem tudom magyarázni, hogy mi az, de higgyétek el, hogy egy szörnyűséges, világpusztításkompatibilis lézer IT fegyver, csak az arra felkészültek kattintsanak a linkre. Na, itt kellett törölni az első hatvan bájtot. Bitet. Nem. Bájtot. Valamit, ami sokkal kisebb mint a giga, az iphone-om például meg sem érezte volna. Annak harminckettője is van gigából.

A szoftververzió viszont megérezte a kártékony összetevő eltávolítását, mert miután elneveztem a file-t GUPDATE.GRN-nek és becsempésztem az órám mapparendszerébe, a kis buta azt hitte, hogy kapott valamit újat és szorgalmasan elkezdte telepíteni, hát majd megzabáltam.

Hamarosan büszkén kiírta, hogy neki most 8.70-es firmware-je van (ez remélem ugyanaz mint a szoftver, mert szinonímaként akarom használni a szóismétlések elkerülése végett, nehogy én magam redundáljak). 

Igen büszke voltam magamra, és reménnyel eltelve vártam két percig, amely két percben a világ újra kerek és egész és tökéletes volt.

... 99%...98%...

Nos, nem tartott sokáig.

A Garmin Support Centernek május nyolcadikán írtam először, és huszonkettedikén lett vége - hát végülis majdnem a világnak is. Pontosan két hét alatt vagy négyszer kaptam előre megírt sablonválaszt anélkül, hogy bármit is elolvastak volna abból, amit írtam nekik, nem egyszer betűre ugyanazt a szöveget. Amikor végre eljutottunk odáig, hogy 78.68 fontért kapok egy cserekészüléket, még akkor is elírányítottak a Navi-Gate Kft-hez, mert látták, hogy magyar postai címet adok meg. A Navi-Gate pont úgy, ahogy apósom órájának garanciáztatásakor is, jófej módon válaszolt, hogy nekik semmi közük sajnos az ügyhöz, és kérték a Support Centert, hogy segítsenek nekem.

Hinnétek vagy sem, erre még mindig ki tudták küldeni, hogy bizony akkor nekem replacement lesz, ami 78.68 fontba fog kerülni és adjam meg a postai címem.

Ekkor nyúltam nem magamhoz, de majdnem, de aztán mégis inkább a chathez. Hogy miért nem korábban tettem ezt, azt nem tudom, főleg, hogy Charlotte öt perc alatt elintézte nekem, hogy kapjak egy linket ahol meg kellett adnom a bankkártyám adatait, amelynek kitöltése után kaptam egy RMA számot, ami a Garmin Support Centernél egyenlő a mennybemenetellel.

A cseréről kiderült, hogy REFURBISHED óráról van szó, ami annyit jelent, hogy valószínűleg egy olyan szerencsétlen mint én visszaküldte az óráját, amit renováltak, kipucoltak, kicserélték benne, amit kell, felpolirozták, tettek rá új dísztárcsát, visszatekerték a kilométert és két hétig újszagú wunderbaum légfrissítőbe hempergették.

Magyarul mégiscsak létezik az, hogy a Garmin belenyúl az órákba. A cég eléggé hírhedt arról, hogy nem javít, nem cserél alkatrészt, de még csak akkumulátort sem. Az emberi civilizáció éppen lehúzza a saját bolygóját a vécén, mikroműanyagokba és kilométerszéles szemétszigetekbe fulladunk, de a Garmin, az egyik legjelentősebb outdoor és egyéb cég nem cserél akkumulátort, nem javít, csak egy év garanciát ad. Aztán mitadisten, kiderül, hogy amikor úgy jön ki a lépés, mégis csak javít, és összerak egy órát - harmincezer forintért.

Garmin, Garmin, mihez kezdjek veled? Ez a cég olyan technikai ökoszisztémát ad, amit a Suunto egyelőre nem tud nyújtani - amit baromira sajnálok, mert véleményem szerint talán jobban igyekezne, ha pl a Polar nem lenne háromszor lekörözve. Ha a Suuntonak is lenne olyan plusz szolgáltatása, mint mondjuk a Garmin-féle Running Dynamics. (De jönnek fel Apple-ék, Xiaomiék, és mindenkiék, mint a talajvíz a mélygarázsunkban, talán ez ösztönözni fogja őket.)

A Fenix 3 tehát pontosan két év után visszautazott Angliába, és újabb kínkeserves várakozás után végre a héten megkaptam a kvázi-új órámat. 

Mivel elég sokára derült ki, hogy a Garmin valamennyire meg tud és hajlandó is menteni, addigra kínomban lecsaptam egy Hervises, akcós, kuponos Fenix 5-re, MAGYAR garanciával. Ezzel a rendeléssel sem történt semmi jó ideig, késett, beragadt, majd végül három telefonos próbálkozás után tegnap ő is megérkezett. Mindössze egy hónap teljes idegvesztés után van nem egy, hanem két vatta új órám. Ha valakinek kell hatvanért egy új lelkű Fenix 3, pulzuspánt nélkül, Nemmaratonman signature verzióban, három hónap Garmin UK (csak a chat) garival, ne fojtsa magába.

 

img-8916.JPG

2.JPG

1.JPG

img-8968.JPG

A híres MAGYAR nyelvű használati utasítás. Többezer forintba kerül megvenni, ha valaki nem itthoni boltból rendelt, és nem vágja a külföldit.

img-8966.JPG

Rolex, Breitling, Luivitton, minden van, eredeti!

 

Az első este, amikor csak a telefonos Stravaval, óra és pánt nélkül mentem ki, azt vettem észre, hogy évek óta nem éreztem ilyen meztelennek magam, annyira bátor voltam! Ugyan át kellett állítani a telefon nyelvét angolra, mert kétszer bírtam végighallgatni, hogy fonetikusan bemondja a csaj, hogy p-o-ss-o-i-n-g, r-e-ss-u-m-i-n-g, l-á-ss-t k-i-l-ó-m-é-t-e-r f-i-v m-i-n-u-t-e-ss t-h-i-r-t-i-f-i-v- ss-e-cc-o-n-d-ss. Egy idő után a kilométer bemondást is kiírtottam, mert a zene utána nem hangosodott vissza az iphone-on, utána csak Angela Bofill I Do Love You, bajszospornósan, lassúszaxizva induló zenéje, meg a California Soul maradt. Nem is volt rossz futás.

 

A csecsnélküliség

 

Lila Bob is visszament a Nyúlcipőhőz. Ahogy már a tesztposztban is írtam, a cipzár a gyenge pontja ennek a cuccnak, és odáig jutottam a leggyakrabban használt baloldali zsebbel, hogy többször akad, mint, hogy normálisan be tudom húzni. Nem akartam súlyosbítani a helyzetet, még a fél év lejárta előtt visszavittem a boltba, mert egy teljes áron ötvenötezer forintos cuccon - bár egy huszonkettőezer forintos zsáknál se - ne kelljen már azon feszengenem ennyi idő után, hogy be tudom-e zárni normálisan a telefonom a zsebébe?

A boltban telefonos segítségkérés után jegyzőkönyvet vettek fel, hogy majd meg lesz mutatva "a Salomonos csávónak", és majd a cég eldönti, hogy bukom, vagy nem bukom. Kínos lenne bukni, főleg azt nézve, hogy Nagy Tünde 14 óra alatt ért be az Aoinkínja zsákjával a Salomon szponzorálta UTH-n. Lenne hova kaparni és igyekezni a franciáknak. Kiváncsi leszek az idei infografikára.

 A zsákkal egyelőre még nincs semmi, bár a jegyzőkönyvön szereplő "nagyjából két hét" már lejárt, de nem volt se idegem, se időm ezzel foglalkozni. A kocsit hordtam karosszériáshoz, bontókat hívtam, hogy melyik irány érné meg jobban. Aztán úgy alakult, hogy új autót nézünk, és végül is a mai napra révbe érni látszik az idegrendszerem a millió hercehurca után. Lesz kocsi - mintegy két évvel korábban, mint ahogy azt szántuk volna, van két órám, és mivel a szeptemberi Wachaura maratonra készülök, talán egy ideig megleszek zsák nélkül.

UPDATE 2018.06.19. 13:10 - egy perce hívtak a Nyúlcipőbolt körúti boltjából, hogy jó hír van, Lila Bob ki lesz cserélve. Persze ez is pár napba kerül, mert nincs náluk, de nem volt egyszerű történet ez sem, így hát valóban örülök.

Nagyon szépen megköszöntem, még egyszer elnézést kértek, amire minden igyekezetemmel is annyit tudtam mondani, hogy mind a ketten tanultunk belőle. (De kedvesen mondtam, nem faszparaszt üzemmódban!!)

Május 22-én adtam le Bobot. Minden más miatt jó nagy időt hagytam a boltnak, hogy valami történjen, ez volt az első hibám, mert ha nem nyomod, semmi nem fog történni. Örökérvényű tanulság.

Múlt hét szerdán telefonáltam először. Állítólag nagyon nyögvenyelősen haladt az ügy a Salomonnal, ők kértek be még pluszban fényképet a mellényről - nem tudom, mi tart sokáig egy fénykép elkészítésében. Kontaktálni fognak a főnökkel, elnézést és pár nap türelmet kértek.

Tegnap, hétfőn telefonáltam újra, akkor azt mondták, hogy a boltvezető még nem tudott beszélni a főnökkel. Ekkor borítottam, hogy az nekem nem hihető, hogy ez majd egy hét alatt nem sikerül, és én igazán nem akarok fogyasztóvédelmi... blablabla. Visszahívnak. Jó, hívjanak.

Visszahívtak. A Főnök szabin volt, a Salomontól is szabin voltak, de most mindenki előkerült hirtelen és holnapra meg lesz az elbírálás.

Most pedig Bob újjászületik. Gyűlölöm, hogy ez kell hozzá, hogy minden egyes lépést kényszeríteni kell,  fenyegetőzni kell, harcolni kell. Annyira szégyelltem anyumat gyerekkoromban, amikor a boltokban veszekedett. Veszekedett a pénztárosokkal, az eladókkal, a KERMI-vel, visszavittük a savanyú tejet, az avas mákot, az előre lékelhetetlen, ízetlen dinnyét, az első mosásra kinyúlt iskolaköpenyt és a kétszer használt edzőcipőt.

Azóta eltelt 30 év, felnőttem, elkényeztetett budai fiú lettem, kanyarban sincs már a városszéli lakótelep, nincs már meg az ABC, nincs már meg a cipőbolt a főutcán sem. Viszont már értem Anyát (pedig neki a  túlélésről szólt ez az egész, és csak másodsorban az elvről), mert ezek a végtelenül demotiváló harcok megmaradtak - és mint a Garmin esetében látjuk, hozzáállásban ez kijezetten nem orszásspecifikus. 

 

--

A nyár Wachau előtt

 

Gergőt jól megfenyegettem itt a blogon, hogy majd esetleg benevezek náluk egy újabb tervre. És végül meg is tettem. Semmi kedvem nem volt az elmúlt időszak után saját kútfőből okosnak lennem. Semmi másra nem vágyom, csak, hogy valami végre külön  harcok nélkül is működjön. 16 hetes tervekkel lehet náluk találkozni, és az egyik utolsó nagy idegességem pont ez volt, hogy most álljak neki óra nélkül, vagy ne álljak neki, vagy állítsam őket helyzet elé, hogy nekem nincs 16 hetem. Bár elképzelni nem tudom, hogy, de lehet náluk nem pulzuskontrollos tervezést is kérni - a tesztfutás miatt kellett valamiféle döntést hoznom. Végül persze őket terheltem be a nyűgömmel, és Ági a nyígkapcsolati felelős munkatárs baromira odatette magát, mert egy félkészen elküldött emailből is frankón vágta, hogy mit akarok, és betették nekem úgy a programot, hogy szeptember 23-án érjen véget szeptember 30. helyett. Működik egy szolgáltatás, elképesztő, de komolyan. Elindult a buli. Olivérben és Gergőben az a csodálatos, hogy akkor is írnak és küldenek napi három emailt fejenkét, amikor Oli UK-ben, Gergő pedig Dániában van, egyszerűen fáradhatatlanok.

 

img_8971.jpg

img_8972.jpg

 

Gyorsan futottam egy tesztfutás előtti futást - még óra nélkül, telefonnal meg Stravaval. Meleg is volt, le is szartam pár hétig az egészet, mégis kihoztam egy lassabb indítással is 5:38-as 5 km-t. Másnap a UPS kihozta a Fenix 3-mat, én életemben először öt perces tempón (éppenhogy) belül lefutottam az öt km-t, majd otthon összeomlottam és megittam vagy három citromos sört. Az éppen nyaraló Olivér és Gergő  pedig valahogy csak összeült a grafikonjaim felett és együtt kiszámolták nekem a zónáimat - Végül is Dánia már Shakespeare korában sem volt messze Angliától. 

 

img_8973.jpg

 

Az elkövetkezendő hónapokban 151-es pulzus környékén fogom lebegtetni a nyelvemet Dél-Buda közúti és játszóteres kútjai között, adott esertben mindkét csuklómon egy-egy Garmin Fenix órával, hogy végre valami menőséget is érezzek.

"Ha hányás, hasmenés jön, felírom, hogy mikor jön!"

Dani, az UB, a Bujdi, meg én

img-8636.jpgFeltámadni csak misztikusan lehet. Kell, hogy legyen benne egy jókora adag csodafaktor, másképpen nem is lehetséges, hiszen maguk a számok is felfoghatatlanok, az egész történetről ordít, hogy óbazmeg. És csak kevesen jutnak be a kapun, a legtöbben nem, el sem indulnak. De az elindulók is. Szenvednek, sírnak, fájnak, sérülnek, és  végül elbuknak.

Mert feltámadás nélkül nem lehet beérni. Olvasom ezeket a csodákat, hogy megrázzák magukat. Túllendülnek. Átbuknak. Azon gondolkozom, hogy mi a faszom lehet ez, ez a feltámadás? Főleg akkor gondolkozom ezen, amikor Danira nézek, hogy végülis, mit lehet tenni egy majd 90 kilós, a világ összes akarat(osság)ával rendelkező, izzadó, koszos, büdös holtsúllyal? Kétszer buktunk el, mindkétszer teljesen másképp, és máshol. A másodiknál szerintem be is érhettünk volna talán.

Idén minden más volt, minden jobban alakult, jobb volt az idő, jobb volt reggel hétkor elindulni, mert hamarabb este lett, de a majdnem megérkező füredi vihar is felettünk hagyta a felhőjét több órára.

 

img_e8486.JPG

img_e8489.JPG

img_e8497.JPG

img_e8504.JPG

img_e8506.JPG

img_e8517.JPG

 

Dani is jobb volt, tapasztaltabb, okosabb, jobb embereket követett, jó döntéseket hozott. Talán a Skechers Ultra R2 cipő is jobb volt, mint a tavalyi Vomero, bár a hólyagok Dani anyaszomorító lábfejfelépítése miatt így is megérkeztek, de még azokat is korán lepofoztuk - kellett az is, hogy időben és még jókor kapjon jótanácsot. Az is jó volt, hogy Bujdi meghozta a Bujdi-faktort az egyenletbe.

Ki ez a Bujdi?  Bujdi egy gátlástalan, tévedésből szabadjára engedett szószörnyeteg, nem tudom hol szedte össze Dani. (A gimiben, mint azóta ez kiderült, a fehérvári Teleki Blanka gimi komoly arcokat termel ki magából, ezt azért el kell ismerni.) Ez nem jelent semmit, Dani száz pluszos névlistával zsonglőrködik minden egyes találkozásunkkor, kurvára kellene mellé egy hobbiból önszopató ki-kicsoda különkiadás. Bujdi az a fazon a könyvben, aki hirtelen számomra is valósággá vált, de még ez előtt, 130 kilósan úgy döntött, hogy orvosa tanácsára életben akar maradni. Most valamiért, amikor számomra valósággá vált, mégis meg akart halni Daniért, vagy Danival, ki tudja. Visszafizetség, vagy hála, felnézés, példakép? Mindenesetre van egy kép, ahol Dani félmeztelen, és szandálnélküli, aszfaltjáró fitneszjézusként kíséri be Bujdit talán élete első teljes távú ironman távján, miután ő maga már beért, lelazított és elvesztette az összes cipőjét. Tele vagyunk kibaszott hősőkkel kérem szépen, és mindenki szereti a másikat. Marvelhősök, izzadságszaguk pusztító és egymás közti falakat omlaszt.

 

28828591_10156226016447220_3512377427430687009_o.jpg

 

Dani a Római úton kezdett el fújtatni, néha akkorát nyögni, hogy Badacsony verte vissza a visszhangot. Mondom neki, hogy ez nem jó. Mondja ha ennyit fut, akkor ez van. Gondolom, akkor bazmeg megint elkezdődött.

Most értettem meg mekkora nyomást jelent az esély a győzelemre. Rengeteg jó lapot kaptunk, az időt, a meg nem érkezett vihar felhőjét, az eddigi évek tapasztalatait, a Bujdit Máriafürdőtől, mindent, de a lapokhoz kéz kell, ember kell, aki elbírja az esélyt, és ez borzasztó teher. ETTŐL nem lesz könnyebb. Attól még az ember kell hozzá egyedül, különben nem áll meg ez a nyomorult kártyavár.

És Dani nem bírta.

Reggel hétkor volt a rajt, és csak hosszú órákkal később értettem meg, mi és mekkora jelentősége van ennek, amikor a Vargáékhoz már az eső nap ívén érkeztünk meg. Ahol tavaly a kánikula szívta, gyilkolta, szedte szét az emberemet, ott idén már a hűvösebb szellő kenegette. Hosszú órákat tett meg az estében, még hosszabakat az éjszakában, a reggel hét órai indítás zseniális húzás volt. 

Ettől függetlenül a meleg természetesen megkerülhetetlen, hiába rendezik meg már egy teljes hónappal előbb a versenyt, mint amikor még Simonyi Balázs ért be szintidőn túl, annyira megindulva, hogy elindította a blogját és magát egy teljesen másik úton.

A csak egy kör szokás szerint az egyik legnagyobb csapdájával indult: a kezdéssel. Friss az ember, és ilyenkor legalább annyira hajlamos nem objektív és rossz döntéseket meghozni, mint amikor a saját koordinátarendszerének a sokkal szarabbik negyedében van. 

De Dani okos volt, sőt, ha szóltam, lassított. Délelőtt nem mertem megkérdezni a pulzusát, mert tudtam, hogy még bőven a hatos tempón túl is magas ahhoz képest, amit belőtt magának előtte papíron. A tempó faggatása jobban sült el, béke volt és nyugodt haladás az agyonhallgatás egyezményes, negyvensok kilométeres, demarkációs vonalán.

 

img_e8513.JPG

 

Már nem esem hasra attól a ténytől, hogy az egyéni akkor kezdődik el, ameddig én egyáltalán kocogáson felüli tempót képes vagyok leadni, hogy addig nincs is miről írni. Dani okosan belőtte a cimboráit, Káldi Petit, akinek Spártáig menően jó éve volt tavaly, Lalit, akit én nem ismertem, de szimpatikus figurának tűnt, és állítólag elég jót ment valahol 24 órán. Egyik sem sietett.

Aszófőn próbáltam húzni egy egyenest, hogy innét legyünk észnél. Nincs több futás. És összesen csak egy-két emelkedőt csalt el, amikor frissíteni voltam. És bármit csinált, nézte az órát. És viselte türelemmel. Persze ette a meleg, ette a szint, és sokat nyelt, nyelte a monotonitást, nyelte a frusztrációt, nyelte, hogy viselni kell a meleget, a szintet. És ment előre 

ugyan

azzal

kibaszott

monoton

és végtelen

ca-ca-ca-ca-ca-ca-ca

csoszogós 

tempójával.

Nem mumus már sem Salföld, sem Kékkút, sem Kővágóörs, rövidebbnek tűnik az út a Vargáékig. Tavaly kinőtte a már a gyerekruhát, az aggodalomvonal jó ötven kilométerrel arrébb került.

 

img_e8529.JPG

img_e8532.JPG

img_e8535.JPG

img_e8538.JPG

 

Valahol élesen rászolók, hogy ha már meleg kaja van, legalább annyira álljon meg, míg kiszolgálom, mert baromi nehezen tudok elindulni a felmálházott bringával és egy tányér húslevessel a kezemben. Amúgy is azt kérte, hogy masszírozzunk. Eltűrte. Daniban akkora jámborságzsák volt az UB alatt, mintha nem is ismerném ezt az embert. Változunk.

Salföldön kérem, hogy szánjon arra időt, hogy HOSSZAN hűtsük a fejét és az alkarját a kút alatt. Salföld legósfalvas, kirakatportájás településén található a magyarországi kék kutak 90 százaléka. Mindig a Pilishez írják a csakrát, de én ilyen vivid vibrálást, mégis nyugodt szépséget, szinte sehol máshol nem látok, szinte semmi más táj iránt nem érzek olyan vonzalmat, mint e környék iránt. Valaminek lennie kell itt, valami emelkedett megnyugvásnak. Csak Sukoró és Velence északi részén éreztem ilyet eddig, és valami másképpen hasonló, otthonos ismerősséget, jó helyre kerülést a tizenegy kerben, amikor még Annát se ismertem, lakása se volt, csak éppen, hogy az első albérletemet koptattam innen, itthonról pár száz méterre.

Salföldön viszont bezárt a kabalaboltom, se sör, se kávé. Az eddigi években nem zártunk sikerrel, nyugtatom magam, lehet így lesz jó. Nettó hülyeség.

A fújtatás azért elkezdődik, ebből tudom, hogy levontak egy életerőpontot, nem vagyunk már sérthetetlenek. Füred környékén sört vettem kávé helyett és majd megveszek a koffein után. Bárhol látok is lehetőséget, mindenhol hosszú és lassú sor állt, nem akarom ennyi időre magára hagyni, a kabalakocsma meg elesett. Húzom, húzom tovább, és amikor végre feljutunk a szponzorhoz, életem egyik legjobb dupláját iszom meg a nagy majálisos feszt egyik standjánál. 

Dani azt mondta, hogy nem akar lemenni a pincébe, de most már úgy van megoldva, hogy nem igazán találod meg, hogy nem lehet lemenni a marketingkörre. Veszek neki egy forró meggyesrétest, mert elég feszkós attól, hogy nincs meleg kaja a ponton. Nem kéri. Hát megeszem én, és gasztroorgazmusom van tőle. Az ötszáz forintos meggyesrétes annyira beszarás jó, olyan selymes belülről, hogy a kedvenc Szabó Lőrinc versem jut eszembe róla.

 

Robbanások
 

Hasonlattá vált minden, amikor,

repeső hit s vágy, bűnön, szégyenen

győzve megnyiltál, s szökőkút-szivem

számból a szádba ömlött, majd, komor

csöndben, mint aki halált ostromol

s életet akar, tűz-vér-részegen

kapuidat keresve hirtelen

érezte, hogy már befelé hatol,

szived felé, oly hús-barlangon át,

melynek selymét csak jelezte a szád,

őrjítő selymét, selyemcsók-falát:

gondolatunk még egymásért kiáltott –

és robbanások, némák, óriások,

rázták, keverték bennünk a világot.

 

Persze blogot írok fejben, és csak utána jut eszembe, hogy talán egyszerűbb lenne az Amerikai Pitére utalni. Mindig az emelkedettség, meg a nagyot mondani akarás. Mire eddig jutok már Vonyarvashegyet várjuk - szinte sose akar eljönni. 

Dani a Varga-féle melegételes fiaskó után egyre inkább a melegkaja-pontokra feszül rá, Keszthelyt akarja. Nem értem, hogy mit segítene pár falat sótlan menzakaja, de azt értem, hogy valami sarokpont kell. A főtt étel lett az.

Keszthelyen gyűlöli a szokásos bevezető kerülőutatt, de utána legalább hatalmas adag lasagnet adnak, műanyagkanállal. Lassan érem utol a kulacsok megtöltése után, talán még valamit pakolok is, igazából végigkísér  valami állandó nyűg, pakolhatnék, egyre fokozódó, totyogós körülményeskedés. 

 

img_e8568.JPG

 

Ahol utolérem, éppen tanácsot kap. Vízhólyag? Nekem nem is mondta. Jó, hát akkor szúrjuk ki őket. Legyen pólócsere is, mert az is jó érzés, azt mondják.

Irgalmatlan időt elbaszunk valami pados pihenőhelyen, nem jó tűt hoztam, nem tudjuk átfűzni a cérnát rajta. Nekem egyáltalán nem megy, már itt érzéketlenek a kezeim a biciklikormányra való támaszkodás miatt. Daninak egyszer szerencséje van, viszont egynél több hólyagkezdeménnyel rendelkezik. Azokat csak átböki. A Balatonrmáriafürdőre utazó Bujdi bedobta út közben a lábtyűt, de nem tudjuk felhúzni normálisan, valószínűleg annál már dagadtabb a lába. Zoknicsere a zoknicsere után. Vazelin is. Pólócsere. Közben elment mindenki, akit csak számon tartunk és ismerünk. Annyira nem bánom, talán pihent valamennyit a bénázás alatt. Utáljuk a Balaton fordulóját, sötét, és  vállalhatlan állapotban van a bringaút, gyökérgörönygyös, javarészt ösvényszerűen keskeny. Dani hangosan botladozik, engem széjjelráz a kerékpár, közben a kormánykosarat fedem le fél kézzel, nehogy kiszórodjon valami belőle. Szólok, hogy átértünk a déli oldalra és innen Bujdi lesz a melegkaja, Dani őt várja, mint a messiást. 

Egyre többen találnak meg, Dani aranybánya lenne egy hálózatkutatónak, hatalmas területe van, nekem, aki két üzenet után is némára teszi a telefonját, sokkolóan nagy. Bujdi is zaklat messengeren, hogy mi kell, de mondjam nyugodtan, mi kell, hogy lesz, bemegyünk, menjünk be nyugodtan, mindennel készült ő izgul, mi kell?

Amikor végre csatlakozik, olyan mintha túlhúztak volna egy potmétert, mindenféle gátlás nélkül pofázza végig az utat. Nem baj, talán pont ez kell, én amúgy sem tudok kitörni a saját gátlásaimból, hogy kitaláljam, mit is lenne jó mondani, ha kell egyáltalán valamit is mondani. Bujdi nem gondolkozik ilyesmin, és valahol meglehetősen felszabadító ezt figyelni a saját tehetetlenségemből. Átvették tőlem a műsorvezetést. Leengedhetek. Ha bármi kell, odajön hozzám, elveszi, visszahoz, nekem csak jelen kell lennem. Engedem, hogy megtörténjen. Találkozom Rókával, mondom, neki, hogy merülünk, Dani szarul van, de amikor onnan pár száz méterre valóban megtörténik a baj, nagyon megijedek, mert talán azért nem vettem észre, mert nem figyeltem eléggé. Betompultam, befáradtam, csak engedtem, hogy vigyenek.

 

img_e8571.JPG

img_e8586.JPG

63203.jpg 

 

A semmiből érkező atombombaként lep meg, hogy Dani ledobta a láncot. Hiába dobtam be ötletszerűen azelőtt, hogy tavaly itt feküdtél el, itt merevedtél el, nem segített. Az egyik pillanatban egyszer csak megállt és nem ment tovább.

Egy pillanat alatt felébredtem. Bajban voltunk.

Tudtam, hogy ez mentális, mert persze, hogy szarul van, ilyenkor már nem is szabad jól lenni, de az nem lehet véletlen, hogy gyakorlatilag ugyanott esik szét, ahol tavaly megállt. 

Feloghatatlan, de tényleg, kibaszottul rettenetes lehet elviselni a tudást, hogy mennyit kell még menni 155 km után, elbírni azt a terhet, hogy meg tudja haladni a tavalyi halálzónát, de van-e értelme? Mert lehetetlen feloldani azt az egyenletet, hogy már mennyire nyomorult és elhasznált, és, hogy MÉG MINDIG majd 70 kilométert kell  onnan menni. Ennek az egyenletnek nincs megoldása. Másik egyenletet kell keresni, de azt is akarni kell.

Dani áll, aztán ül. Vége van. Bujdi nemrég csatlakozott, 150-nél a csekkponton, és máris vége az egésznek?

Elpattant bennem valami. Gyűlöltem ezt a faszt, hogy elrángat ide minden évben, hogy nekem is meg kell ugranom valamit, mert olyan jó lenne megállni itt, mert akkor haza tudnék menni végre, megúsznám, lenne még magamra időm a hétvégéből, de mégis, már jófej is voltam, olyan egyszerű lenne nem segíteni, nem küzdeni, csak maszatolni itt Dani mellett, hogy adja fel csendesen. Egy szót sem szólhatna senki rám. Kurvára nem tudom amúgy sem, hogy bírom ki még a végéig a bringán, őrülten fáj a seggem, a csuklóm, a jobb térdem hajlító inai, a bal sípcsontom elől, kétszer raktam vissza a tányérra a beszorult láncot a bringán, széjjel vannak baszva az ujjaim, fáj a nyakam, a hátam a póztól, de még mindig nekem kell erősnek lenni és felülemelkedni magamon, mi a picsáért kell engem ebbe a helyzetbe hozni, szóval úgy igazán bassza meg magát, mert annyira de gecire nem vagyok kiváncsi a jajmivanadanivalra, nem kell a hiszti, meg, hogy hol fáj, és, hogy bírja, jajajajaj, hát bazmeg nem, állj fel bazmeg, és séta, kurvára nem érdekel, hát még SOHA NEM TÁMADTÁL FEL ULTRA KÖZBEN, AZT SEM TUDOD MI AZ, menjünk már, SÉTA, nem érdekel, SÉTA!

Van az a pont egy veszekedésben, amikor még a köd mögött vagy, de elkapod a másik arcát azzal a fájdalommal, amikor a függyöny ellenére is tudod már, hogy túl messze mentél, most tényleg bántottad, és ez nem is a másikról szól, te viszont jól kiéltél valami máshonnan hozott gyilkos agybajt. Abban a pillanatban tudod, hogy te vagy a fasz.

Ezt láttam Dani arcán hogy néz fel, és nem érti, valami olyasmit motyogott, hogy, hát de százharmincnál, de valahogy elhalt, lehet, még lehurrogtam valamivel, hogy "séta". Az volt kurva nagy szerencsém, hogy életében először annyira gyenge volt, hogy nem tudtunk összeveszni, valahol fényévnyi mélységre volt az egojától, az alfaságától, a felcsattanásaitól, az összeveszéseinktől. Egyszerűen túlvezéreltem: nyújtotta a kezét, felhúztuk, a talpára állt.

Mire elpakoltam a masszírozó rudat, amivel közben a combját gyúrta, és utánuk fordultam, azt láttam, hogy Bujdi újra áll, és Dani sehol. Hát most megint mi a fasz??! Egy bokorban fosott. Közben folyamatosan mennek el mellettünk az emberek, mindenki látja, hogy mi történik. Ott állunk teljesen meztelenül, nyitottan, nyomorultan, én a nedves törlőkendőt keresem mint egy őrült, mert semmi nem ott van, ahova tettem, semmit nem találok. Aztán meglesz, bár addigra a nagyját kitörölte sima papírzsepivel. Bujdi kérdezi, hogy most ezzel mi lesz? Nézem a hatalmas adag halmot. Fingom nincs, hogy szarnak az emberek egy környezettudatos terepversenyen, de nincs az a pénz, hogy összeszedjem Dani után a zsepiket. Jobb vagyok-e valakinél, aki beledobja a nádasba a műanyagpoharat? 155 km után ott hagyom a kérdést az útszéli bokorban.

A feltámadásban semmi csoda nincs, csak egy adag harag, mert elérjük az alját. Kell hozzá egy döntés, egy csomó emberi érzelem, és esetenként egy jó nagy adag fos. Az újjászületés,mint látjuk, meglehetősen emberi anyagból van gyúrva, nincs benne semmi misztikum - legalábbis az ultrafutásokon.

Nem tudom, hogy érte ezt meg, lehet nem is ért meg semmit Dani, lehet, hogy teljesen másképpen történt meg ez az egész, de tény, hogy innen nála volt a dominancia, valahogy átvette a vezetést, és valami embertelen ideig megtartotta, olyan fegyelmezett és olyan fókuszált volt az utolsó negyven kilométerig, hogy az emberminőségileg egy nagyon komoly szintugrás volt. Az utolsó negyvenben Bujdi hajtotta ki belőle a szart is a tovább erőltetett, véget nem érő ikszáz méter futás, ikszáz méter séta kombinációkkal, de még akkor is olyan aktívan együttműködött, amit nem hinnék el, ha nem láttam volna. 

Tettem be neki zenét telefonról. Jó ötlet volt, újra egyben futott pár kilométert. Talán Bujdit pont ekkor csináltuk ki,  ő sosem futott még egyben ötven kilométernél többet - ahogy én sem -, de most úgy tett meg talán több mint hetvenet, hogy az utolsó  tizenöt kilométerig mindent alápincérkedett Daninak.

Keserves nehezen értük el a százhatvanat, végtelenségig tartott a százhetven. 175 volt a 24 óra. Nem akartam elhinni, hogy megvan, de csak ment előre, valami álomszerű lassúsággal, de ment, és ment, és ment. Száznyolvannál mind a hárman tudtuk, hogy meglesz. Negyvenet nem hagyunk bent.  És hiába érkezett meg a reggel, hiába érkezett meg a forróság

negyvenet,

harmincötöt

harmincat 

nincs

az

a kurvaélet

hogy

bent

hagyjunk.

Valahol kilométerhosszan nyitva hagyták az összes csatornafedelet az útfelújításkor. 

 

img_e8587.JPG

img_e8589.JPG

img_e8594.JPG

 

Felfogjuk a végtelen egyenesek gyilkosságát, de akkora minden pillanat, minden párszáz méter küzdelme, hogy nem  nézünk sokáig a végtelenbe.

Fonyód a Bélatelepi halálzóna után. Boglár, Lelle, Szemes, Szárszó, Földvár. A nyári vonattal is végtelen.

A hajnal már reggelbe váltott, a reggel délelőtté melegedett. Szántódon vettem még egy dupla espressot, meg egy-egy jégkrémet nekik. Tudtam hova kell menni, mert pár hete itt voltunk a kőröshegyi tulipánszedés után. 

 

img_e8598.JPG

img_e8608.JPG

 

Zamárdi, kétszáz kilométer. És ekkor újra végtelenbe húzódik a vége, éget a nap, Dani elfogy, a határon van, de csinálja, nem omlik össze. Jég, jég, jég, Muki bazmeg, végre valami jót is csináltál. Víz, víz, hihetetlen mennyiségű víz, de egyre nagyobb távok vannak a frissítőpontok között, és egyszerűen alig jutunk el a következő állomásig izóval, vízzel, bámilyen folyadékkal. Az állomásokról is külön regényt lehetne írni. Vannak ahol segítenek, nem gond a kulacstöltés sem. Végülis magamnak és Daninak is viszem. Van ahol meg nem mozdulnának, és vannak a helyek, ahol egyenesen rám szólnak. Az egyik állomáson össze is veszek egy nővel, még pont időben jövök el, hogy ne húzzam túl a dolgot. 

Siófók éremszínű partjai soha nem akarnak elfogyni, viszont Dani elkezdi gyűjteni az embereket, mint Rocky Philadephiában. Tada taaaaa, data taaaaa. Mindenki Danival akar futni, sok üzenetre már nem is válaszolok, nem fogadott hívások növekvő számai idegesítenek a telefonon. Nem tudom kezelni a nyüzsgést, pedig folyamatosan a telefont basztatom.

 

img_e8612.JPG

img_e8613.JPG

 

Bujdit nem lehet leállítani, Dani szelíden odaszól, hogy neki picit túl sok ma a poén. Én nem bánom, ez a fajta rezgés, irritáció segít neki nem magára figyelni és Bujdi mindig ott zizeg. És segít, és tol, és mondja, pedig már több tíz kilométerekkel odasúgta, hogy ezt valószínűleg nem fogja bírni, de majd hagyjuk ott, az apja jön érte. Imádkozom, hogy ez ne történjen meg, mert nem akarom újra a teljes felelősséget, és azt sem hiszem, hogy egyedül elég lennék.  Jó ez így nekem. És az emberünk elpusztíthatatlan, csak a legutolsó kilométereken válik plusz egy fővé, de addigra mindig van másik két ember Dani mellett. Kísérik, csivitelnek, mindig történik valami a végtelen nem fogyatkozásban.

Siófókon úgy vágunk át mint egy szombati buliban bebaszott kóborkutya falka vasárnap reggel, át a körforgalmon, kocsikat lassítva, ide-oda szlalomozva a főúton. 

Sóstó.

Világos.

Forróság.

Végtelen a távolság egy-egy ritka állomás között.

Aliga alig-alig érkezik el, zenét játszom, de hatástalan, folyton nő a forgalom, szűkül az út, mi meg hatan is egymás mellett megyünk, nem maradt semmi fegyelem, pedig annyira odafigyeltem addig a bringásokra neheztelő kommentek miatt. 

Egy rendőrautó fékez mellém. LEGALÁBB AZ ÚT EGYIK OLDALÁN MENJENEK CSAK, ARRA KÉRNÉM MAGUKAT!!! Megpróbáljuk, lököm vissza nyeglén, és ha nem én lennék én, ugyanúgy fel akarnám pofozni magam, ahogy azt tizenhat évesen annyiszor megérdemeltem volna.

Káldi Peti feleségével vagy hatvan kilométeren, Haancheeval talán az utolsó húsz alatt kerülünk szinkronba. Valahol ott vannak a srácok, valami létezik magunkon kívül is, valami sorban vagyunk a saját tompaságunkon, a saját minden  és mindenki mást elrejtő valóságunkon túl. Peti megint előhúz valamit a kalapból, gyakorlatilag elhúz mellettünk Siófokon.

Valaki sokkal, de sokkal később azt mondja, menjünk, csak másfél kilométer lehet vissza. Leesik, hogy az én feladatom lenne videót csinálni és lassan elköszönök Danitól, a csapattól. Ő megölel és megköszön mindet. A normál felállásom szerint bőgnék, de ezt egyrészt még Anna sem látta tőlem soha nyíltan, másrészt már annyira fáradt vagyok, hogy nem bőgök. 

Előre tekerek. Többnek tűnik mint másfél kili, de bent vagyok nem túl hosszú idő után. Teljesen ellentmondásosan érzékelek. Felhívom Ferit, aki Enikővel Sóstó óta adja a bandát, hogy most érkeztem meg, csak, hogy tudjanak kalkulálni. Felhívom Kingát, azt mondja, hogy a cél előtt van Lucával, és Dani anyukájával, majd adja a babát, mert vele akar beérni. Bátrak, Dani állapotát tekintve egy uborkát nem adnék a kezébe.

Végre bemondják a nevét, én videózok mint egy véranya ballagáskor, és természetesen ott van a hangsávon a bazmeg, amikor bemennek elém a hivatásosok a képbe. 

Beér, jobb kezében Luca, átveszi a szalagot, az bénán lóg a feltartott bal kezében, nincs két kézzel kitartás. Talán jobb lett volna, ha Kingával egyszerűen bejönnek hárman, ha Luca ott van, Kingának igazán ott lenne a helye, évek elfogadása  és támogatása maradt a háttérben. Majd jövőre, bár Kinga azt kérdezi tőlem, hogy ugye ennek most vége? Nem bíztatom.

 

img_e8614.JPG

img_e8618.JPG

img_e8621.JPG

img_e8623.JPG

 

A média viszont megkapja a magáét, immáron hárman puszilgatják egymást az éremsátor mögött, pont ott ahol pár perccel azelőtt maga az UB, Gilles feküdt az árnyékban. A kamera centikről veszi őket, de szerencsére nem sokáig, miénk a terep. 

Dani lassan eljut az orvosi sátorig, ahol a világ leglassabb és legkimélőbb masszázsát kapja. Bujdi hidegrázást kap a családi pléden ahol a felesége és a kislánya várta. Próbálja rejteni, mert nem lesz elengedve ironmanre, de aztán betakarjuk fóliába, ne szórakozzon már. Teljesen el van éhezve, csak Danira figyelt végig. Legalább elfogy Dani anyujának palacsintája.

 

img_e8630.JPG

img_e8632.JPG

 

Haza akarok menni. Pár percre bemegyek a vízbe, baromi jól esik. Szétválogatom az összes szétizzadt, elhasználódott, mocskos, ragacsos cuccot, mi az enyém, mi a Danié. Káromkodások közt megyek fel a kocsiért, leállok vele a közelbe. Írtó körülményesen beteszem a bringát hátra, még odaadom a kocsiban maradt cuccokat Kingának, elköszönök mindenkitől, és elindulok.

Anna mondta, hogy inkább aludjak ott, vagy legalább Fehérváron, de nem értettem, mit akar, jól voltam, 50 perc az út. Lepsénynél a második mikroalvásnál megértettem, hogy ezt életveszélyesen elbasztam és lehúzott ablakkal, fújtatásokkal, fejrázásásokkal eljutottam a legközelebbi kútig, ahol félreálltam. A fáradtság úgy csapott le rám a klíma ellenére is meleg kocsiban mint egy hátulról közelítő zacskós gyilkos. 

A Red Bull pontosan húsz percig tartott a felszínen, és sokkal intenzívebb és nehezebb küzdelembe került hazaérni, mint amilyen a kísérés volt. Ezt nem szabad többet így.

Na és akkor mennyire vagyok szupersztár? A kísérés nem állítható korrelációba a teljesítéssel a megélésem szerint. A legtöbben kettőnknek gratuláltak, és nem mondom, hogy nem kemény cucc kísérni, figyelni, ott lenni másnak. Kibaszott sok energiába kerül minden egyes szaros mozdulat egy idő után. A kulacstöltés, a kajáról való gondoskodás, a bringaleállítás, a tízmillió le- és felszállás, a keresés, a megoldás, a rögtönzés, a bírás, a fájdalom, a lassúság, és a magaddal való küzdelem. Főleg az, hogy ilyen nincs, hogy ilyen kibaszott sokáig tartson valami. Lekacsáztam biciklin 180 kilométert, legyalogoltam minimum egy maratont azt a kurva kerékpárt tolva és baromi elviselhetlen pillanatnyi fájdalmaim voltak a jobb térd és bal sípcsontos inaimban. Folyton az Algoflexre és a Cataflamra gondoltam a táskámban. Szét volt baszva a seggem, beállt a hátam és a nyakam a bringás póztól, és alig vártam, hogy végre tolhassam a cangát, és amikor toltam, alig vártam, hogy felüljek végre a nyeregbe.

De ez 221 kilométeren keresztül tartó pillanatnyi állapot volt csupán, úgy értem már a célban elmúlt a java része. Amit nem fogtam fel, az a fáradtság volt, úgy ájultam be itthon, mintha lekapcsoltak volna. De ma nem volt sok problémám, nem több, mint egy hosszú futás után. Itt fájt kicsit, ott fájt kicsit, figyelmetlen voltam valamennyire, de ennyi az én történetem. Nem szabadkozom, nem kicsinyítem, nem álszerénykedem. Ez van, ha magamat nézem, az, ahogy tegnap este és ma egész nap vagyok. Ettől függetlenül marhára szupersztár vagyok természetesen.

 

img_e8625.JPG

 

img_e8633.JPG

 

Amit tőle láttam, az igazi elhivatottság, türelem, erő, elviselés, fókusz, nyelés, megoldás, és a testi kínokon, a körlményeken való olyan felülemelkedés volt, ami egy másik szintet jelent - és a legnagyobb baj, hogy ez így leírva semmit nem jelent.

De mellettem történt, ott voltam. Mélységesen, gyönyörűen emberi történet volt.

 

jpeg_kep-f55921c67634-1.jpeg 

 

UPDATE: Qlr idén is csinált egy videót, benne van Dani is, a végét meg rohadtul százaszsepisre pörgette ki ez a huncut gyerek, teljesen meg vagyok hatódva magunktól! (Köszi, Qlr, zseni vagy!)