Ha egy legjellemzőbb momentumot kellene kiragadnom a Hányszor elmúlt már, de újra vár a balatoni nyár 3-ból, akkor ez lenne az, amikor Dani leparkoltatott a sínek melletti utca árokszélére. Ott oldottunk meg mindent, ki villantott, ki törölközővel takarta magát, alufoliából haraptuk az otthoni szendvicset és alapvetően pont úgy néztünk ki, mint rendszerváltás után az első magyarok, úton Jezolóba, az osztrák autópálya pihenőben, amikor kamion mögé guggoltak, mert drágállták, hogy schillingért kell szarni.

Dani még nagyjából a boxert húzta le magáról, amikor én rájöttem, hogy annyira nem készültem, hogy még körmöt sem vágtam, de hálistennek nálam volt a MOL kuponos, svájci mestermű a kiváló ollójával.

Nem készültem. Úgy egyáltalán. Ebben az évben is volt bőven lyuk, még ősz elején is azt mondogattam, hogy majd futok gyorsan, amikor meggyógyulok, és egy csomó ideig eltartott megint, mire kiűztem a fejemből ezt a betegségtudatot, és eleve a nevezést is nemrégen adtam le, mert én igazából ebben az évben csak a maratont tartottam valamire, olyat akartam futni, ha nem versenyen, akkor magamban.

Az persze lehet, hogy valahol rendben van, hogy  harmadszorra már nem úgy áll neki az ember, mint elsőre, mert elsőre az év csúcspontja volt. Hosszú hónapokat készültem, ezzel álmodtam, nézegettem a nevezésemet, és torkot szorító, majdnem gyomrot űrító, hirtelen elgyengítő, égig emelő katarzist éltem meg a végén, 1 óra 57-58 perckor. Én tegnap is borzasztóan meghajtottam magam, de lélekben nem volt fele akkora harc sem, még a legszarabb percekben is pontosan láttam a végét, ismertem az utat, és koncentráltan számoltam. Két éve nem önmagam futottam a második 10 kilométert, ugyanaz az a földről elemelkedett második én húzta be a második felét tökrogyasztó eksztázisban, mint aki a Spar-váltón leváltott engem rögtön az első kilométeren.

Most 25 perccel a verseny előtt vágtam körmöt az út szélén. Dani is lassított, neki ez teljesen a cimbikről szólt, nem igazán volt ez számára feladat, leállt mindenkivel mindenhol és az utolsó 10 percen belül jutottam el egyáltalán vécére, a ruhatárhoz már erősen irányítanom kellett, hogy még éppen időben beérjünk a sorba. Kellett legalább egy perc, hogy ráálljak, koncentráljak, mert azért én csak-csak dolgozni jöttem.

Magamnak sem tudtam válaszolni arra a kérdésre, hogy mennyivel menjek, mi a stratégia, mi lesz a vége, mert nem mértem fel magam. Tavaly is már lesz, ami lesz alapon jöttem, de legalább a reális két órát be tudtam mondani. Ehhez képest most annyit tudtam, hogy vágynék PB-t javítani, mert tudom, hogy tudok futni öt húszasokat, de nem érdemlem meg, mert azt viszont nem tudom, hogy mennyit tudok ilyenből futni. Ráadásul a másik végén rögtön ott volt a két évvel ezelőtti öt harmincötös pace, amitől nagyon féltem, hogy hülyeségekre ragadtat, féltem, hogy annyira közel van, hogy nagyot akarok gurítani, hogy jóval lejjebb menjek.

Két év alatt nem javultam sokat, és ez tényleg egy plusz felismerés, amit hozzáadhatok a közelmúlt felisméreseihez: nem tudom elspórólni a gyorsítást, muszáj vagyok beleállni.

Kurva hamar a rajt alatt voltam, és két dolog érkezett meg rögtön az elején. Az egyik, hogy oké, szokás szerint az öt tizekből öt húszak lesznek, ezt nem is erőltettem tovább egy métert sem. A másik, hogy a kapkodás miatt olyat hibáztam a Nike Vomeroval, amit SOHA nem szoktam amúgy ezzel a cipővel. Túl erősen kötöttem meg, és szorította a rüsztömet, merevedett a sípcsontom. Nem említettem Daninak, tudtam, hogy el fog múlni legkésőbb a hatodik-hetedik kilométerre, így jártam.

Idén sokkal kevesebb falevél volt az utcákon, és nem mintha köze lenne hozzá, hiszen októberben volt eleget hideg, de eddig minden évben egyre melegebb időben futok Siófokon. Tizensok fok november huszadikán. Szeretem a tavaszt és iszonyú jól éreztem magam a tökéletesnél két fokkal melegebb időben, de na.

Dani kísért. Ezt nem tudom, mikor találta ki, eleve egy nappal előtte szólt, hogy akkor kocsival is mehetnénk együtt, beszállna. Őszintén szólva nem tudom, hogy vagyok ezzel a nem egyedül futok témával, de az elmúlt években eljutottam odáig, hogy fel tudom adni a magamról szóló elképzeléseimet, mert rengeteg alkalommal kiderült, hogy azon túl, amit én gondolok magamról, vagy ahogy én gondolok magamról, sokkal jobb és még annál is jobb dolgok várnak.

Dani mindenkit, de értsd kibaszottul mindenkit ismer, köszön, pacsizik, odafut máshoz, üvölt négy méterrel hátrébb, teljesen csúcsra pörgeti magát és ráadásul hozzánk csatlakozik az egyik futónagykövet ismerőse, akivel az összes nagyzolós futós témát körbekergetik KÉTSZER. Csodálatos pillanatok ezek, amikor két alfa hím összebarizik és megbeszélik, hogy ők elég fasza csávók, és igazából tényleg szórakoztat, mert abszolút nem magamra figyelek. Érdekelnek, megfigyelem őket. Még az sem zavar igazán, amikor jönnek a negyede már megvan, meg innen már csak egy spint táv dumák, sőt az sem, amikor egy-egy frissítésnél konkrétan megáll a csávó, majd szinte csoszogó-kocogó mozgással lazán utolér minket és újra elkezdenek normális légzés mellett beszélgetni. Magamra figyelek, néha egy-egy félpoénnal hozzájárulok a csapatdinamikához, de tudom, hogy egyre inkább magamba fogok szállni, nem is akarom ebben megzavarni magamat. Valahol futunk egy ideig már négyen is, de aztán valahol 15 környékén a srác megrázza magát, és olyan lazán, ahogy jött, úgy ott is hagy minket a picsába.

Tizenhárom-tizenöt. Mind a három kili öt húsz alatt van, de aztán valahol itt jön a NAGY Szabdalás, vagy nyolc kanyart tettek be a második körre, és nem sokkal később már ki is visznek a gyűlöletes parti járólapkockákra, amelyek évről-évre egyre inkább háromdimenziósabbak. Valami két km-t kell odakint elszenvedni és igyekszem ezt méltósággal tenni. Nem megy, mert a parti frissítésnél vagy én, vagy a frissítő srác elbassza a kezembe adást, és kirepül a számból egy komolyabb bazmeg. Mivel nem tudom, hogy neki, vagy magamnak mondtam-e, egyből mondom, neki, hogy bocs, és elveszek egy másik poharat visszanyúlva. Látom, hogy idegesen kapkod, bárcsak lenne annyi időm, hogy változtassak a majdani emlékein, hogy mennyire jó, amit csinál.

Árpi taktikusan még a földút előtt pacsizik mindenkivel, mert három gödörrel arrébb tuti, hogy meglincselnék, én lehet, hogy konkrétan a fejére ugranék. Rászaladunk a dűlőre, és pont itt, az aknamezőn érjük be a Suhanj lányt és a kísérőjét. Mindenki szanaszéjjel spriccel, annyira igyekszünk vigyázni rájuk, hogy egymásra futunk, alig tudunk elmenni valahol. Az a legkevesebb, hogy száraz partot érve, annyit mond a Guide a lánynak, hogy jó, mehetünk, és egy pillanat alatt állva hagynak öt negyvennél.

Iszonyú mérges vagyok, nem is az időveszteség miatt, hanem mert szétszedte a combom a katonai kiképzés. Semmi mást nem érzek 17 után, csak zsibbadást és az aggasztó jobb-láb-combtő-elől-oldal című fájdalmamat. Hogy a picsába lesz ebből még valami. Rádadásul a partról kifordulva egyből érkezik a következő frissítés, még egy szelet a ritmusból.

Nagyon nehezen állok vissza a tempóba, egy pillanatra meg is szédül bennem a kitartás, jó lesz ez öt negyvennel is. (Mindegyik km jobb volt mint 5:40, azt hiszem itt látszik a legjobban, hogy mennyire megszűnt minden periféria, már az órámra sem figyeltem igazán.) A kurva anyádat, az lesz jó, és nagyon figyelve a mozgásomra, felhozom magam, öt huszonkettőre.

Egyfolytában ott van előttem egy néni, Dani már kilométerekkel ezelőtt rámutatott és megmondta, hogy ott megy a pébéd. A néni, azt hiszem, túl van a hatvanon.

Ezúttal hálás vagyok a hosszú egyenesekért a végén, nem kell figyelni semmire, csak magammal kell küzdenem. Kalapáccsal ütöm be vagy tízszer a figyelmeztetést, hogy nehogy elszámoljam magam, hogy mennyi van még vissza, mert ha megint tévedek és három helyett még négy van vissza, azt nem éli túl ez a félmaraton, az biztos, mert akkor hagyom abba gecibe. Táblával tartom fel magamnak, hogy TUDOD, HOGY LÁTOD A VÉGÉT, ez nem végtelen, nem nyúlik, ezt beviszed. Iszonyúan koncentrálnom kell, hogy ezt bent tartsam a tudatomban. Dani teljesen másképp látja, tudja, hogy fáj, mondtam neki, és gondolom látja is rajtam. Olyanokat mondd, hogy meglehet még, ha nem lassulok, meg meglehet még az ötvenhat. Nincs erőm megmondani neki, hogy van erőm. Látom a végét. Dani egyfolytában hátra néz, próbál szélárnyékot adni, arany szíve, fogalma nincs, hogy mit tudna segíteni, de tényleg nem tudok beszélni vele, egymagam vagyok magamba zárva, ez már biztos, hogy úgy megy, hogy lábbal-kézzel kitámasztom magam belülről, és nyomom magam, ez csak belülről fog menni.

A huszadikat megint nem sikerül behozni 5:30 alá, valahol mégis túl sokat gondolkoztam azon, hogy nehogy ne koncentráljak. Mérgemben észreveszek egy lányt, aki rettenetesen kajlán fut, kifelé csapja fel a sarkait. Egyszer már leelőztük, elég magabiztosan méghozzá. ÓBAZMEG PETI, MEGINT ITT VAGYUNK? MEGINT EGY LÁNYT FOGSZ BEFOGNI, mert csúnyán fut? Hát engem bazmeg ne előzzőn meg ezzel a mozgással, a faszomat.

És otthagyom, otthagyom a nénit is, ez  már a véghajrá, de itt fordulunk rá a tényleges célegyenesre, több, mint egy km, és rettenetesen messze van, tudom, mert a 19-20 között nem telt az idő, nagyon messze van. Megint küzdeni fogsz, megint ugyanaz lesz, mint tavaly, hogy ájulásig kell nyomni, bazmeg, bazmeg, bazmeg, hát ez kibaszott hosszú egyenes, GYŰLÖLÖK SPRINTELNI!!!! És gyorsítok.

És ott van előttem a félmeztelen csávó, az arc, akit soha nem felejtek el. A Zúzmara képein láttam először, és újra ott volt minden emlék egy réges-régi, elég ijesztő nyári éjszakáról. Fáradt voltam a gondolattól, hogy meg kell előznöm, de meg kellett tennem. Nagyon lassan kerültem közelebb, és közben a lány újra elmegy mellettem, és pontosan tudom, hogy ENGEM előz vissza, és most megadom neki a tiszteletet, hagyom menni, főleg, hogy nekem ez a vége.

A félmeztelent sem sikerül befogni, annyi mikrofeladás volt minden tizedik lépésben, annyiszor kérdeztem meg, hogy miért kell nekem erősebbnek lennem, hogy nem tudtam megugrani magam.

Aztán már jóval az utolsó száz méteren belül, vagy nem tudom, mikor, egyszer csak hajlandó leszek, ez a legnagyobb hülyeség, igaza van Simonyinak, és mégis, és mégis, AKKOR IS. A megelőzés gondolata eggyé válik a felismeréssel, hogy ötvenöt alatt érek be, és ezt nagyon be akarom biztosítani, nem neccre hozni, és sprintelek, mint egy amatőr, mert az vagyok, aki vagyok, és egy óra ötvenégy harminchat alatt egy óra ötvennégy harminchat másodpercig volt jelen mindaz, amiért csinálom, hogy máshol legyek, mint aki, vagyok, úgy hogy közben igazán énmagam legyek, úgy mint máskor szinte soha, de persze kurvára nem kapok levegőt, és ennyire talán még soha nem csesztem magam ennyire szét önként. Szinte tényleg rosszul vagyok néhány percig, ráadásul egyszerre robban belém minden fájdalom, és innen két órán keresztül azt kérdezem magamtól, hogy ha egyszer futottam, miért a vállam fáj ennyire nagyon ??

Rettenetesen gyorsan felbontom az Ottakringer nullás radlert, és ez menti meg az életem, de le kell raknom az egyébként szánalmas befutózacsival együtt a földre, mert nem tudom tartani. Fogalmam sincs, hogy mit kellene csinálnom, lefeküdni azért nem akarok a földre, viszont az agyam helyén is takony van, kellene egy zsebkendő, de Dani már cimborázik, és tudom, hogy most csak így nem lehet eltűnni. Még az órámat sem néztem meg. Végre találkozom személyesen Rrrókával, de szét van robbanva a fejem, a fele poénkodásra is alig tudok mondani valamit, nagyon lassan jövök vissza az életbe.

Innen már csak a lassulás van, ismerősözéshez assisztálok, kezet fogok, pár szót mondok, keressük a kocsit, a két ember, akiből sose lesz tájfutó, mert elvesznek az aszfalton is.

Hazafele nem indexelek, és ha lehetne nem is kanyarodnék, mert annyira fáj a vállam, de már tudok rajta röhögni. Amin nem tudok, az az, hogy látom, hogy két év alatt három-négy perc javítás, úgy, hogy fizikailag most meglehetősen kifutottam magam...szóval nagyon sok minden benne maradt ebben a két évben, amit én, és csak én hagytam benne. Ezt elrakom magamnak, aztán átülök az örömbe, mert azt hiszem, hogy most nem sérülök le, és azért mégiscsak közelebb kerültem az ötvenhez, mint a két órához és a PB az PB, azért van, hogy örüljünk neki ezen a szét tavaszi napon.

Ez az üzenet hamarabb megjött, mint ahogy az órát megnéztem. Ez azért tényleg elég menő

Erre az  évre már csak 10 mp maradt a negatív splitre. Mondjuk két évvel ezelőtt azt sem tudtam, hogy mi az. 

UPDATE: csak, hogy bármennyi közünk legyen a történelmi hűséghez, el kell mesélnem, hogy  Dani rájött, hogy a hölgy (néni) előttem ért be, 1:54:06-tal. és 1952-ben született. Pedig őt is megelőztem, de úgy néz ki, ezen  szinten már elég komoly hajrák mennek. Ilyenkor mindig arra gondolok, azon kívül, hogy ez valami hihetetlen, hogy amennyiben szerencsés vagyok, rengeteg jó futós év van még előttem, egy édesanyámnyi időm.