Blogot költöztetni azon túl, hogy olyan igazán meghaladottan kétezresévekbeli tevékenyég, rizikós is, hiszen kiváló alkalom arra, hogy lepattanjon a fél banda a látensen már amúgy is unt oldalról.

Ahogy a futásaim a földbe álltak, úgy ez a blog is megfeneklett kicsit, ezen nincs mit szépíteni.  Ez még akkor is így van, ha mindig is sokkal többet írtam, mint futottam. Eltűntek a versenyek, felkészülések, elmaradt az égig vagy ultráig tartó fejlődés, és ami maradt, sok esetben csak némi érzelgős aláfestéssel megmélyített-erőszakolt jogging. Meg cica. Meg baba. Esetleg baba cicával. Sokatok nem erre szerződött, amikor itt maradt olvasni.

A világ legkényelmesebb dolga volt, és most talán még inkább az lenne a blog.hu-ra gépelni. Ugyan egyszer, egy előző (ego)bloggeréletemben megpróbáltam már külön utat járni (akkor a sokadik címlaptól egyrészt el is hittem, hogy sztár vagyok, másrészt az anonimitásom olyan szinten vált semmivé, hogy kénytelen is voltam wordpressre költözni)  Bennem úgy maradt meg, hogy onnan csak a lejtmenet maradt hátra, majd jött a teljes kudarc.. 

Amiből aztán egy-két évvel később főnixként kelt életre a nekem az előzőnél sokkal kedvesebb hely, a Nemmaratonman, mert újra, tényleg nagyon sokadszorra jöttem rá, hogy nálam  a viszonylagos agyfaszmentesség elengedethetetlen feltétele az irás. A korlátozott tehetséggel bíró grafománok egyik legjellegzetessebb tulajdonsága, hogy csak magukról tudnak írni, és magamra tekintve egyetlen egy dolog volt bármennyire is említésre méltó és névvel vállalható 2014-ben: az, hogy elkezdtem futni.

Idővel aztán valami még sokkal jobb történt, Vincze Zsófi kommentelt egyet az első félmaratonomhoz és ez akkora lökést adott, hogy elhittem: márpedig ezen a blogon is lesz élet. És lett is. Jöttetek, én pedig voltam olyan szerencsés, hogy megtanulhattam,  messze a legjobb kontent az, ami a bejegyzések alatt történik. És amikor pedig tőlem független párbeszédek, viták is kialakultak - na kérem, az minden blogger nedves álma.

A világ legkényelmesebb, legbiztonságosabb dolga a blog.hu-ra írni (kivéve Macről és Safariról, annál nagyobb büntetés csak egy 9gag függő jóbarát lehet), szeretem és féltem azt, ami itt van, még ha sem futóként, sem grafománként sem váltottam világot. Mégis önállóra váltok.

Ez itt az új helyem: nemmaratonman.hu

Öt perc szünetekben tákoltam össze, allergiás vagyok a html-re és a php-ra is, a legegyszerűbb sablonba rámoltam össze azt a három dolgot, amire ennyi idő alatt képes voltam. Elég hosszú időbe került így is, szóval innen a legutolsó poszt külön lett átmásolva (az azt megelőzőek még egyben lettek exportálva-importálva), az ehhez tartozó kommenteket már nem akartam áthamisítani, szóval azok maradnak itt.

Írni biztos fogok, ha idebent tele lesz a drive, valamennyit ki kell raknom belőle. Drog és szelep egyszerre. Futni sokkal több szenvedéssel jár, és ha kicsit enyhül a minden más szorítása, komolyan el kell gondolkoznom, hogy hogyan tovább.

Mit szeretnék? Visszakapni azt, amire képes voltam, távban, időben, abból pedig kicsit továbblépni. Egy feszesebb apatestet, na meg azt, hogy akinek még kedve van, jöjjön velem. Odaát találkozunk.

Vagy egy órán keresztül zuhogott az eső, olyan erővel, hogy centikre pattantak vissza a cseppek a kinti asztal lapjáról. Ennek megfelelően a hófehér Adidas Supernova Glide-ot veszem fel. Több mint egy évet, de akár kettőt is állt szűzfehéren a szekrényben, és még mindig ott lenne, ha nem lepett volna meg az új Saucony Triumphom azzal, hogy életemben először hitelt kelljen adnom egy olyan a véleménynek, miszerint egy aszfaltos futócipő csúszkál nedves felületen: "Traction is good – till the time you hit wet pavements. The crystal rubber isn’t as traction-friendly as blown rubber, so it is best that you limit your outings with the Triumph ISO 5 when it’s raining outside."

Hét kilométer, vagy tíz kilométer, mintha ez egész életem múlna a kérdésen, egész napomba belelopta magát ez a feszültség, hogy tíz kilométert kellene futni, mert azzal huszonhat kilométer lenne a heti táv, és így hetek után újra közelebb jutnék ahhoz, hogy meglegyen az ezer kilométer év végére. Milliószor megfogadtam magamnak, hogy nem nyomom agyon magam ilyesféle értelmetlen hülyeséggel, hiszen annyira kurvára mindegy, hogy nyolcszázhetven vagy kilencszáznyolcvankilenc vagy pont ezer kilométer lesz az év végén, egyikből sem futok se egynegyvenötös félmaratont, se négy óra alatti maratont, nem ebből lépek tovább, és mégis, nem tudom elkerülni, hogy beledugjam a statisztikahurokba azt a hülye fejemet.

Ez nem is futás. Ez jogging. Jogging a faszomat, az életemért küzdök heti három órában. És akkor még jönnek ezzel a joggingal.

Hét kilométer vagy tíz kilométer, hét kilométer vagy tíz, és nem valami igazán hosszú táv vége felé, nem akkor, amikor arról kell dönteni, hogy mikor és milyen tempóra gyorsítok egy verseny végén, hogy bírom-e vajon, nem. Amikor még el sem indultam, már ez nyomaszt, hogy lehet-e ma tíz kilométer, és ha lehet, akkor bírom-e. Könnyebb lenne a hét. Kellene a tíz. 

Iszonyú órák telnek el, millió a dolog napközben, a 30 fok is pusztítja az elhatározást, aztán megjön az eső, de még fürdetni, tisztába rakni, öltöztetni, etetni kell, mire megkérdezem, hogy egy óra belefér-e, ugyan eláll a zápor, de Annától csak végtelen fáradtságot kapok csak válaszként. Ha elvan, belefér, ha nyűgös lesz, sok. Rajtam áll, hova teszem a választ. 

Odalent végre fürgén indul a láb, nem is tudom, mióta nem éreztem, hogy valamennyire is menne a sport. Már le sem mertem írni, hogy egy ideje bal talpamban húzódik, görcsöl a talpi ín, Megfogadtam a saját mantrám: bármi is lesz a következő, hollisztikusan fogom nézni: minden fájdalom ugyanaz a probléma, hiába comb, piriformis, derék, vagy lábfej, ugyanaz a probléma lesz, csak vándorol, máshol jelez. Nyújtás, nyújtás napközben, lopott vagy üres percekben, zuhanyzás előtt, után rélépek lábujjal a fülke peremére, leeresztem hátul a sarkam a földig és előredőlök, nyúlik a talp. Labdahenger, henger a vádlinak, újra nyújtom a lábakat. Talán egy hónapba,vagy többe is került, mire eljutottam addig, hogy most ott sincs baj.

Azt hittem hűvösebb lesz, jó-jó, de nem az igazi, nyugalmat áraszt a sötét és a húsz fok, de nem élénkít a hűvös. Aztán rájövök, amint kiérek a bicikliút fölé hajoló fákhoz: szinte köd van, akkora pára, varázsgömbökként világítanak az útszéli lámpák.

Lábbal rúgja be az ajtót fejemben a gondolat, hogy ezt így majd nem is bírom sokáig ezek szerint, és máris mázsás kövek húzzák a vádlit, a tüdőt, a vállat, és innentől meg is van az agyfeladat erre a futásra, szépen elvannak egymással, gondolatnak érzett gondolat támad testnek érzett gondolatot. 

Egyelőre haladok tovább, a bicikliúton még nincs baj, csak a csigák, megint rengeteg csiga van, egyre sem akarok rátaposni. Máskor, néha-néha még meg is állok elpakolni egyet-kettőt, de most nem lehet, amint tudok, eggyel beljebb kanyarodok a Szerémiről. Karcag utca. Szeretni szoktam, de most csak az akáctrutyin szánkózok. És tócsák, tócsák mindenütt, nem kerülök, a legkisebb bukkanót sem tudnám elviselni, megölne, valami ösvény kell az utcában, ahol el tudok szökni minden elől, ami szorít és akadályt gördít elém.

Mezőskövesd utca, mindig rohadt nehéz, nem tudom, miért, mindig csak úgy, de úgy kanyarodik felfelé az utca, emelkedik a rohadék, bármit is mond a térkép. Szívja a lábam az emelkedőnek látszó gondolat.

A Vasvirág sort most végig világítja a nedves aszfalt, egészen meg van billenve, annyira ferde, hogy érzem, hogy csúszik a lábam, centikkel hamarabb fog talajt a bal,  teljesen féloldalas vagyok, hát bekanyarodom a gyors kilométeres trackemre, a Verbéna utcába. Most nem gyors, csak túlélhető.

A hatodiknál megesz a minden, Sasad Kelendföldre átcsúszott, első platója, az Etele Pláza túrásai, a lelkében örökké zajos és zaklatott  tér a vonatokkal, metróval, buszokkal, villamossal. Ami máshol Moszkva, az Kelenföldre valahogy nem illik, itt kérem csak laknak, és lakni akarnak, a sarokról örökké rá akar borulni a lakótelepes lassúság a mesterségesen idehozott zajra. Szétzilál a tér és mégis, valahogy szeretem, ő visz át Sasad sohanincsvége, lassú, vasárnapi sétáihoz, fel, egészen az első hegy aljáig. 

De nem arra megyek, az a táv most túl van mindenen, elérhetetlen, amúgy is meg kell néznem meddig lehetek még kint, megállok. Előszedem a telefonom és hazalesek az IP kamera szemével. Krumpli a játszószőnyegen hever az létezéssel való, vélhetően rövid ideig tartó teljes egyetértésben, de ennyi most elég. Tudok még időt lopni, szerencsém van, nyugalmas óra. 

Nagyobb karéjt szegek, a  lefelé zuhanó a Bartók elején most ugyan nem zuhanok, de azért  ahogy mindig, most is átvisz  a Hamzsabégi sétányra. Félig víz alatt van a járda, nincs hova kerülnöm, átfutok mindegyik tavon, és a már mindegy minden érzésével megérkezik végre az elengedés. A kútnál iszom egy kicsit, aztán rátolok egy sprintet az utolsó kilométerre. Egy órát ígértem, ebből már nem lesz tíz, de akkor legyen egy gyors kilencedik. Kerülgetem az akácbékanyálat a Fehérvárin, szeretem a sugárút-széles járdáit. Kilenc. Nem hét. Kilenc. Lehetne tíz. Szabad tízet? Csak még egy kicsit. Újra megnézem a telefont, a babám még mindig fekszik a szőnyegen, és én engedélyt adok magamnak a kerekítésre, tovább lopom az időt. Belehúzni már nem húzok, végem van így is, aztán ötszáznál még is akarni kezdem, be tudom hozni hat alá, be tudom hat alá hozni az egészet, és megint ugyanott vagyok, az egész életem múlik pár hiúságmásodpercen, és én rohanok, rohanok, hogy beérjek a tét nélküli léc alá.

Meglett a huszonhat kilométer a hétre. Pár éve ennyi volt egy vasárnapi menet. Idebent ugyanakkor nincs semmi különbség, egész világok vannak a elfolyó nappalok, elfáradt esték, túl melegek, túl késők, túl esők, utcaszéles tócsák és centi vastag trutyik, kamikáze csigák, ferde utcák közé beszorult, résnyi övsényeken is. Valahol mindenképp elfutok.

Tizenegy kilométert kellene még valamikor összeszednem, hogy meglegyen a száz júliusban.

Futás után zsibbadtan ereszkedem az estébe, minden jutalom ilyenkor, csak még óvatosabb, még csendesebb, mint eddig. Abigél mindent felülír.

Amióta futok, más jelei vannak a nyárnak. Szedertől ragad a cipőm talpa, lampionok várnak a Dunaparty Megállónál, kútról kútra futok, számolom, hogy odaérek-e még játszótérhez zárás előtt, újraizzadok a zuhany után.

Kiülünk a macskával a teraszra, aztán jóval később elalszik a lakás körülöttem:  a lányom, Anna; már csak a macska játsza le velem csak az energiáit, aztán elnyúlik egy fele akkora helyen mint ő maga.

Ő az igazi Otthon, amit valószínűleg senki nem ért meg soha, de lakásból, együtt élő párból ő mélyített, ő írt újra, ő rágott, ő szőrözött otthonná mindent ebben a tetőtérben.

Ahogy Horvárországban nekem az a végtelen hosszú sziklás tengerpart nem csak a  "horvátot" jelenti, hanem azt az elfeledni lehetetlen katarzist huszonéveim végén, amikor először láttam igazi tengerpartot önmagam teremtette szabadságomban, ahogy Budapest sem csak Pestet, a kétmilliós vízfej közhelyét jelenti, hanem a turistaszemmel megunni soha nem tudott  végre eléggé nagy, sokszínű, izgalmas, sokarcú várost, úgy Mika, a szibériai macska is sokkal több hipoallergén, törzskönyvezett önmagánál.

Én, aki azt tanulta, úgy élt és azzal küzd, hogy soha nem gondolt tovább önmagánál, hirtelen megértette az elcsépelt, közhelyes Kisherceg üzenetét. Nem tudva semmit, menhelyekről, macskasorsokról mit sem sejtve, egyszer csak Felelős lettem. 

Hirtelen, a semmiből, tudatlanul, csak Annának jót akarva lettem az, annak minden hajnali kelésével, problémájával, monotonitásával, fáradozásával, aggódásával, unalmával, haragjával, lelkiismeretfurdalásával. A rajtam minduntalan tülnövő szeretetével, ragaszkodásával, meghatottságával, kitartásával. Talán ez a legfontosabb, hogy nem múlik el, nem két hétre, egy hónapra egy időszakra szól, nincs benne szünet, és rólad, egyedül csak rólad szól. Senki semmit nem csinál meg helyetted. Ha nem vagy benne, ha nem csinálod, ott marad valaki, aki egyedül csak tőled függ, és neki te vagy legtermészetesebb alapvetés. Ha te nem vagy, neki senki sincs. Ő ezt a másik oldalon elképzelni sem tudja. Te minden hajnali öt órakkor eljátszol a gondolattal. Aztán felkelsz valahogy.

Nélküle lányom sem lenne.

És azzal, ahogy bedobozolja magát, elnyugszik a csendesen szöszölő lakás, mozdulatlanná lassul a legyőzni soha nem tudott rendetlenség, megáll minden nemderékszög, történetet mesél minden véletlen tárgy minden esetleges helyen és köztük, az asztal szélén, itt vagyok én, rögtön véget érés boldogságával viselve a fáradt létezés irtózatos, de most jól eső dunyháját, és hagyom még pár percig zsibbadni bennem a 10 kilométer boldogságát, a véget ért, a megtettem, a rajta ülök, a bennem van elégedettségét, és csak húzom, húzom a pillanatot. 

Szülőnek lenni biztos nem azt jelenti, hogy két tökéletesen olvasott és semmit nem tudó, mit sem sejtő pár empírikus alapon emberkísérletet folytat egy egyhónapos, iszonyú cuki és végtelenül fárasztó csomaggal. Valami elképesztő szerencsénk van, a jobbik szoftvert adták, de még így is sokkolóan intenzív és szünetmentes az a valami, amit csinálunk. 

A második héten elfelejtettem Aldiból hazamenet, hogy ki vár otthon. Gondtalanul, könnyen, füttyögve sétáltam haza, és csak az ajtót nyitva esett le, hogy apa vagyok. 

Nem vagyunk szülők, felfedezők vagyunk, minden egyes lépéssel nappal, órával, tapasztalattal egy-egy csempe válik láthatóvá az addig ismeretlen terepen, pont úgy, mint a számítógépes játékokban. Minden egyes győzelem egy ünnep. Minden vereség egy végtelenség. Minden végletes. És győzelemről vesztett csatákra, percről percre élünk. És mégis, el tudok menni futni.

A három napos kórházzal együtt volt 120 kilométeres a májusom, amit egyszerűen nem is tudok elhinni, és akkora étvágyam van, hogy REGGEL kinézek az ablakon két cumisüveg sterilizálása között, a kávémat szorongatva, és MENNÉK. Persze könnyű úgy kivánni valamit, hogy közben tudod, esélyed sincs rá. Kívánni, akarni, beszélni, írni könnyű. Futni nem az. Elindulni nem az. 92 kilósan nem az. Hullámzó bálna vagyok, egy tonna gravitáció szorít a földhöz legenyhébb kelenföldi platón is, és 

minden

egyes

kibaszott 

lábemelésért 

meg

kell 

küzdeni.

Óriási kiáltások, nyögések szakadnak ki belőlem, néha emberek rezzenek össze mellettem, ijedten néznek hátra, hogy ki ez a fujtató, üvöltő szörnyeteg, aki a hátuk mögött közelít. És milliomodszorra kezd újra emlékezni a testem. Újra emlékszik az agyam is, újra jönnek a rutinok,  millió, végig sem gondolt szálon dolgozik újra a szürkeállomány. A futás mindent el- és lenyomó, ezer tonnás vasalóterhe alatt cikázik az ébren álmodás, és az emlékektől, gondolatmenetektől önkéntelenül ismert arcokat keresek a szembejövő emberek között, mindenkire azt hiszem, hogy valaki más, mindenki hasonlít valakire, mindenkiről és mindenről eszembe jut valami, és így ugrik szinapsiról szinapsisra, ingerről ingerre a pihenni soha nem tudó agyam takarítógépe. 

A BEAC környékén járok, ahol mindenki mindig fess és gyors. Egy agyonvarrt, vékony srác vár valakire a bejáratnál. Még véletlenül sem Garmin pánt villan a trikó alól, fogalmam sincs, micsoda, talán a Wahoo kék csíkjai üzenik, hogy ez itt kérem nem tömegsport és önkéntelenül körbenézek, és tényleg: jobbról, az út túloldaláról érkezik a legújabb híres, az eddig legtovább nem híres futóember, Szabó Gábor, aki nekem azóta valaki, hogy megnézte a lábtartásomat a Spuriban ezelőtt két élettel. (Azt mondta, nagyon bokából futok, és valamennyire befelé dől  a lábam.) Láttam őket futni a Konkoly-Thegén, Normafán, több tucat alkalommal kaptam el az Infopark környékén őt és a csapatot, és mégis, mennyire működik a reklámérték: teljesen más a helyzet a tavalyi Spartathlon után, én is másképp viselkedem, ahogy meglátom, szebben tartom magam a következő 100 méteren.

A Duna mellett futok. Kopott és sivár az albertfalvi gát, és soha nem szűnök meg csodálkozni, hogy miért csak egy kiülős hely van közel és távol? A Dunapartyt még akkor szerettem igazán, amikor nem volt ennyire ismert és nagyobb volt a lángos. Nem volt még egy darab kisüzemi sör sem a piacon, de itt, a világ végén bajor búzasört, cseh barnát és belga meggyest ihattál. Évekkel rá megszületett a Vasmacska Terasz,  jó másfél, két kilométerrel lejjebb, és mert megszületett, felfedeztem a sokkal izgalmasabb és valószínűleg sokkal régebb óta üzelemelő szomszédját, a Kompházat.

Tavaly rendbeszedték a budafoki part elejét, és a BudaPart után lett egy DunaFok szabadidőparkunk is egy büfével. Rengeteg minden változott Dél-Budán, amíg nem jártam az utcáit.

Hálás vagyok. Kibaszottul, végtelenül hálás vagyok és egy gyengébb pillanatomban biztos, hogy sírni tudnék, hogy újra futhatok, és nem is érdekel igazán, hogy csak heti harminc, hogy a tíz a sok, tíz a teteje, hálás vagyok, hogy a Dunánál lehetek, hogy nem a hetedik kerben lakunk, zsibongok, hogy újra járhatom Szentimreváros és a Kosztolányi környékének erdős, félhomályos utcáit. Biztos, hogy felvágnám az ereimet, ha egy ilyen sötét utcában kellene laknom, örök sárga villany mellett, de imádok végigkocogni rajtuk, fel a Villányihoz, túl azon, éppencsak, hogy belekostólni a Gellért oldalába, és végigzúgni a síkegyenes Ménesi úton villamos, az Arborétum és a Kosztolányi felett, rácsodálkozni a Szeretetotthon tornyára.

Tök mindegy mit, hol, mennyit, milyen lassan. Kurvára nem érdekel. Kint vagyok végre, és vettem két cipőt meg egy pólót, és két sildes sapkát, mert végre beismertem, hogy csak a Salomon tudja, hogy kicsi a fejem. 

All time

2020 time

Az újrakezdésben az a legjobb, hogy nem feladat, hanem öröm. Nem KELL elérnem időt, távot, sebességet, és könnyen jön a sikerélmény - ez mind elképzelhetetlenül jól fekszik nekem, nagyon is tetszik a nem is annyira sunnyogó, eredendő lustaságomnak. Ezeknek az ismeretlen nélküli egyenleteknek, öt-hat-hét kilométereknek legszívesebben minden nap nekiállnék, hogy kiélvezzem, mennyire könnyű megoldani őket - és még csak nem is szégyellném magam az olcsón jött sikerélmény maradéktalan kiélvezése miatt. 

Múlt héten ötödjére mentem volna ki vasárnap, és jól jelzi azt a valóságot tudomásul nem vevő automatizmusomat, hogy eszembe sem jutott, hogy lehet, nem jutok ki.

Anna az első három órát kivárta, és csak reggel nyolc fele keltett fel, hogy minden jel szerint ez nem gyakorlat. 10 órával később Abigélt felvették a kórházba. Ugyan a doktornőnk jól láthatóan futásból érkezett meg a vezényletre, én kénytelen voltam letenni az aznapi edzésről - de csak a koronaprotokoll miatt!!! Amúgy mentem volna!

A Róbertben voltunk, velük maradhattam három napig, ami meglehetősen szigorú szobafogságot jelentett egy meglepően kompakt "családi" szobában, szignifikáns mennyiségű alvásmegvonással. 

Egy új status quo kialakításánál az első és a legfontosabb teendő, hogy te diktálj fejezd ki, hogy neked mi a fontos, hogy az a valami egyből bekerüljön a kalapba. Ne a teljes csomaggal kezdj, mert ez egy új kalap, hordásra fog csak engedni, akkor majd belefér az ubé is. Így egyelőre csak fél órára kéredzkedtem el a Spice Girlstől. Abigél hanyag eleganciával intett, hogy mehetek, sokkal fontosabb dolgai voltak, mint egy dagadt, hülye, aki futni akar, amikor ehetne is. 

A három nap lábtétlenség határozottan jót tett, sokkal jobb tempóban, sokkal nyugodtabb pulzussal kerültem meg az hazai ötös pályámat, mint az újrahajrázás óta bármikor. Fürdetésre hazaértem.

A Thule pedig még fél évig gurulásra és defektre készen vár a szekrényben.