Unalom. Ez az egyik nagy gyilkos a futásban. Elég nehéz önmagában is ez az egész, pont olyan, mint a hatos kelés, de ha még az unalom is bejátszik, az tuti megöli a kilométereket.

A másik nagy baj az, hogy a távolsággal egyre inkább szűkülnek a lehetőségek. Öt kilométert bárhol lehet futni, ezerfelé indulhat az ember, de ahogy nő a táv, az ember egyre több mindenbe ütközik bele. Például egy folyóba, dombba, több dombba, utakba, forgalomba, akármibe. És egyre inkább ugyanarra fut az ember, mert nem igazán tud, vagy szeret másfele. Az ember nyilván egyelőre csak én vagyok, és nekem, itt, Kelenföldön a legnagyobb gondot a forgalom, meg a dombok jelentik. Befelé futni nem szeretek, és eddig nem is tettem, csak egyszer. Éjszaka mondjuk simán elindulnék az egyetemek felé, a rakpartokon menőzni, de máskor nincs értelme - tényleg szmogfóbiás vagyok.

Ha kifelé, vagy ha csak a környéken körbe-körbe rohangálok akkor pedig az Etele út, a Tétényi, és minden kígyók legnagyobbika, az Egér úttá, meg M7-té váló Andor utca tesz általában keresztbe. A kifelé vezető Szerémi út mellett van egy igen szimpatikus bringaút, amin addig futhat az ember, ameddig csak akar. Levisz a Dunához, elmegy veled mit tudom én meddig, akár az M0-ig is. A gond itt is a forgalom lehet, de hétvégéken, este nincs vele semmi baj.. A probléma az, hogy egy idő után Budafok dombjai kurva közel jönnek a vízhez, meg úgy általában is, mindenhol ott lesznek. Ha a bringaúton vagy és vízszintben akarsz maradni, akkor mehetsz ugyanazon az úton vissza, ahogy érkeztél. Ha nem a bringaúton vagy, hanem beljebb, a kertes házak kis utcáin - és áthámoztad magad az Andor úton, meg a többi többsávoson - akkor a vasúti töltésig mehetsz (Szerelmey Miklós, Vasvirág sor, igen frankó nevű utcák, komolyan, azon túl már PéterHEGY van, a Péterhegyen túl meg a budafoki Sziklás-hegység.

A szintemelkedéssel semmi baj nincsen, egyszerűen csak nem mindig illenek bele a tervekbe, néha meg a faszomnak van kedve mászni.

Az én nézőpontomból ilyen szofisztikáltan néz ki a dél-budai futóterület. A pirosak a nagy utak, ami mindig stresszfaktort jelentenek, a barnáról el nem hinnétek, de dombot, a zöld pedig legelőt, ott lehet nyargalni.

A lényeg mindebből az, hogy bár szerintem abszolút nem a legrosszabb környék Dél-Buda, főleg, ha futásról van szó, - sőt elfogultan ugyan, de ettől függetlenül egy sokat próbált albérletista objektivitásával kijelenthetem, hogy Dél-Buda minden tekintetben az egyik legjobb hely Budapesten -, de azért meg lehet unni. Meg lehet unni a kényszerből kacskaringózást a kis utcákon (hogy meglegyen a kilométered), meg lehet unni, hogy mindig piros lámpához érkezem az Andor utcánál, meg lehet unni a félig-meddig kényszerből mindig ugyanarra kanyarodó, hosszú futásokat.

Ha dolgom van feljebb, akkor Margitsziget, régi ismerős. Szeretek felmenni Normafára, Makkosmáriára de hát ugye az sem annyira vízszintes terep. Csepel valahogy soha nem jött szóba eddig, mert Csepel Mordoron belül is Mordor, és utoljára egy csepeli cégtől rúgtak ki igen alattomos módon, szóval Csepel halmozottan hátrányos helyzetű egy kerület. 

Viszont itt van szemben, még inkább a város szélén van, még több természetközeliséget adhat, mint pl. a tizenegy meg a huszonkettő. Ezt főleg úgy mondom, hogy ránéztem a térképre, meg elolvastam ezt. Ezen kívül még van pár nyom a neten, ami mind a csepeli Kis-Duna partot emlegeti, de összességében egyik sem túl informatív, ha arról van szó, hogy pontosan hogy, meg hol, meddig, és mennyit lehet futni. Mert ha a térképen nézem, eléggé bizonytalan a dolog, igaz, a műholdas verzió sokat segít, annak elhiszem, hogy tulajdonképpen végig a part mellett lehet haladni.

Tegnap sütött a nap, a depresszióhiány kialakulása pedig oda vezetett, hogy szartam rá, és néminemű tervezés után kocsiba ültem és elhajtottam a csepeli tűzoltósághoz. A lakótelep szélen, a park előtt letettem a kocsit, és megnéztem magamnak a Duna-partot.

Szóval van ez a parti út. Na ez végig megy, jó hosszan, még akkor is, ha nem feltétlenül jelzik:

A következőt kell tudni róla (a tűzoltóságtól dél felé, szigorúan a víz mellett, a parton haladva): tegnap éppen kurva saras volt, itt-ott elég hupákos, és már az első tíz percben éreztem, hogy rengeteg energiát kivesz belőlem, pedig  csak egy sima tízesre akartam volna benevezni. Aztán vhol van egy dekoratív, alig telefújt, kis fahíd. Onnan nem messze egy elég hosszú sétány kezdődik, ilyen fehér sétánykaviccsal, aminek örülsz, mert nem sár, nem föld, és főleg nem hupákos. A strandnál viszont már túl mély a kavicságy és visszafele konkrétan inkább beljebb, a füvön futottam, mert annyira fárasztó volt az úton szenvedni. A sétánynak a kompnál vége van, onnan megint a horgászparadicsom kezdődik (földút, nádas, béke mindhalálig). Az egésznek kb. pont öt km-nél vége van, a parti ösvény felkanyarodik egy parkolóba. Ez az Üdülő sornál történik, onnan szerintem úgy jár az egyszeri futó, mint a panelproli a Balatonnál, hogy csak a kerítésen keresztül látja a vizet. De majd egyszer megnézem, hogy mi van arra pontosan.

Ez most így elsőre lehet, hogy nem jön le túl pozitívan, de igazából az egyik legjobb futóterepről van szó: nem beton, nem aszfalt, és a időnkénti hupákolás ellenére lapos. A környezet városhoz szokott szemmel beszarás. Így február elején, kedd délben is tele volt élőlényekkel, igaz a nap is sütött, négy fok volt: hattyúk, kacsák, nyugdíjasok, kutyák, a nádasban spanglizó, suli utáni kamaszok, plusz a bónusz: egy fő kocogó.

Először csak a fűszagot éreztem, de ugye tovább kellett futnom. Aztán mivel sajnos ez is egy ilyen visszafordulós pálya, retúrban már találkoztam a szemkontaktust feltűnően kerülő hátizsákos fiatalemberrel. A kocogó először szintén kerülte a pillantásomat, de a legvégén, amikor megálltam, ott jött immáron mögöttem, és akkor már csak azért is intettem neki, amire visszaintett, bár látszott rajta, hogy olyan északi agya van, teljesen idegen volt tőle az spontán emberi kontaktus. Mindegy, szerintem észrevette, hogy nem halt bele, legközelebb talán könnyebben biccenget a cicanadrágos kollégáknak

A nyugdíjasok nyugdíjasok voltak, sétáltak és beszélgettek, a kutyák meg szintén kutyák voltak, tehát ha valaki nem szereti őket, akkor inkább hagyja ezt a pályát. Az egyik, nyilván a legpitpullabb, merevre feszült, ahogy egyszer csak feltűntem. Ott jött mögötte a nénije, de ez annyira nem nyugtatott meg, inkább lelassítottam, egy gyalogló, színesbe öltözött ember, mégiscsak kevésbé ingergazdag, mint egy futóbolond. Az visszanézett a gazdira, és miután nem kapott egyértelmű utasítást, úgy döntött, hogy annyira megörül nekem, hogy felugrik kukira (mindig oda ugranak, nem értem), majd játszani kezd velem (nem a kukival). Kicsit futott mellettem a drága idióta, aztán csak visszahívta a néni. Szóval akinek ez sok, nem kutyalover, annak nem lesz jó ez a pálya. Én csak három másodpercet vesztettem (hagyjuk az altesti vonatkozású poénokat), de valakinek ez két év lenne az életéből, tudom.

A lényeg: a szombati egy óra négyes csúcsidőmet, itt, nagyon nem aszfalton, itt-ott sarazva, füvezve, kavicságyazva, kutyázva, ismeretlen terepen majdnem megismételtem. Egy percet vesztettem, de még mindig befértem a januári egy óra hatos időm elé, úgy, hogy az átlagpulzusom egy hajszálnyival ugyan, de jobb volt, mint akkor.

A térdem viszont..hát a fasz tudja. Na mindegy, majd úgyis megírom, mi van, mi lett vele.

Ja, a képek: