A Mika márkájú, analóg ébresztőórát fél hétre állítottam be némi ráhagyással, de már hatkor szemgolyómmal játszott, úgyhogy az időben keléssel viszonylag kevés problémám volt, főleg, hogy két doromb és egy fülnyalás között elég hamar bedarálásra kerül a nagy lábujjam, valamint a könyököm is. Az ágy másik végéből kukira ugrás ezúttal kimaradt, mert mégsem olimpiára készülünk, aznap csak reggeliadással egybekötött hónapos retek kergetős , valamint hosszútávfutásos volt a műsor. Ebből szokás szerint én kaptam a szarabb részt, az adást és a futást. A reggeli és a retek csak a kiváltságosoknak jár.
A lejutással sem volt gond, ezúttal a Balatonra utazás egyszerűbb módját választottam, az M7-esen mentem, úgy, hogy volt matricám. Így viszonylag sokkal gyorsabb, mint matrica nélkül, mert nem kell megijedned a kilencvenedik kilométerkőnél, miközben az ásványvizes kupakot csavarod a kedvenc számodat keresve a telefonon.
Dani Földvárnál hívott, hogy hol vagyok. Amikor mondtam, hogy Földvárnál, akkor azt mondta, hogy nagyon laza vagyok, és én ennek igen örültem. Ezt ő viszonylag ritkán mondja, mert általában nem ér rá felhívni, mert negyed órás késében van és úgy fut át a startkapun, hogy még pulzusmérőt csatolja magára. Ez most is megtörtént, annak ellenére, hogy már akkor Fonyódon volt, amikor engem felhívott, de én akkor is örültem, hogy inkább engem hívott készülés helyett, ő egy igazi jó barát. Bennem meg sem fordul, hogy csak az új cipőjét akarta volna kipróbálni, mert én is egy igazi jó barát vagyok. Ráadásul laza is vagyok.
Fonyódon, a vasútállomásnál először egy Parkolni Tilos nevű privát parkolóban parkoltam le, mint mindenki más abban az öt percben, de aztán mérlegelve a tilosbanparkolásértmegbüntetéses karmám igen kifejlett, és magas hatékonysággal működő állapotát, inkább átáltam a bakterházhoz egy nem ismert közlekedési tábla és a Kia Ceed közé. A tábla nem, a Kia Ceed teljes populációja azonban kifejezetten lelkesen segített beállni, hiába a hét év garancia. A koreaiak sem gondolhatnak mindenre.
A bakterháznál gyorsan előadtam a kétszeres Golden Globe-díjas némafilmet, amelynek csúcspontja kétségtelenül a békaláb roggyantós terpeszben gatya alá nyomott vazelin célterületen való, lézerpontosságú szétterítése. A versenyközpontban szokás szerint mindenkivel találkoztam a mobilpiszoárnál, amely minden bizonnyal a huazonegyedik század legfontosabb találmánya. Azért elég ritkán lát az ember egy műanyag szökőkútra emlékeztető plasztik szobrot, amely súlypontját és talapzatát egy hektoliter rendelőintézetbeli mérésre alkalmas tisztaságú, reggeli vizelet adja. Egy ilyen iparművészeti alkotás mindig vonza a nemek közti konfliktusokban nem érdekelt, műértő közönséget, úgyhogy jelentős mértékben el voltam foglalva azzal, hogy rossz ütemérzékkel váltott kézfogással rázzak és tartsak, és tartsak és rázzak, de végül sikertült mindenkit üdvözölnöm és magamnak is bemutatkoznom.
Leadtam a csomagot, úgy, hogy sikerült megtörnöm táskám a rajtszámra, valamint a dugókára ható, jupiternyi gravitációját. Beálltam a sor végére, ami azzal járt, hogy negyed órát néztem egy gangbanges fétisfilmet egy bizarr segédeszközzel, és ez alatt a kelleténél öttel több Péter Attilla poént hallgattam végig, de nem baj, mert már nem emlékszem rájuk, neki meg mégiscsak születésnapja volt. Aztán én is a futás papja elé vonultam, bedugtam, áldoztam, és utamra engedett.
Aztán futottunk, és innen negyven kilométeren keresztül tulajdonképpen nem történt más, minthogy nem láttam a Balatont, ha láttam is, nem volt szép, fújt a szél, beborult az ég, kisütött a nap, és minden egyes állomás után megfogadtam, hogy a következő ponton leveszem a széldzsekimet, majd fújt a szél, és beborult az ég. Ez történt. A pulzusom elég hamar megnőtt, nem kellett rá már vigyázni, úgyhogy minden figyelmem a Capri pizzéria angyalaira tudtam fordítani, bár nem nagyon kellett erőlködni, hiszen akárhányszor lehagytam egyet, jött a következő, friss angyal. És én már csak a kurva pizzát kívántam, a bufallo mozarellásat, a szardellásat, meg a rukkolásat, meg a szarvasgombásat, meg a spenótos riccotásat. De csak futottunk és futottunk, és sehol nem volt pizza, csak margarinos kenyér. Felismertem, engem a vendéglátásban nem lehet átbaszni.
Megismerkedtem a sós banánnal is, ennek nagyon örültem. A sós banán egy hihetetlen kreáció. Az édes izek kergetőznek szádban a sós felhangokkal, fenomenális! Úgy kell elkészíteni, hogy két főre egy banánt meghámozol, és rusztikusan, nagyjából három centis, félpofa, vagy két nyelés kompatibils darabokra kockázod. Tálalóra teszed és nagyszemű, tengeri sót kínálsz mellé. Ha nincs, megteszi a kisszemű, CBA-s, asztali só is. Elképesztő páros, a só kiegészíti, elmélyíti a banán édeskés ízét, egyszerűen fantasztikus! Mindenki mártogasssa bele a banán végét a sóba. Egy jó házi isot kínálj hozzá!
Filozófiai értéke is van, hosszútávú futások alkalmával kiválóan alkalmas arra, hogy emlékeztesse a futót arra, hogy megint az élet rossz végén áll.
Nagyon megfontoltan haladtam, egyesek azt mondanák, hogy lassan, de nincs igazuk. Mindenesetre húsznál, de harmincnál sem volt semmi bajom az alapvető, ám egyre nyilvánvalóbb gasztronómiai deficiten kívül. Két ember is mellém szegődött és megszólított, és lassan el kellene döntenem, hogy a futás tényleg ennyire unalmas, vagy szimpatikus arcom van, hiába rejtem el szemrevaló szimmetrikusságom szakáll mögé. Lehet, hogy a szempilláim teszik, igen hosszú szempilláim vannak ugyanis. Azokat egyszerűen nem tudom elrejteni.
Az első sráccal talán több mint öt kilit mentünk, akaratlanul is begyorsulva kicsit, de nem bántam, igazából végig jobban esett volna egy gyorsabb mozgás. Sajnos kakilnia kellett, vagy csak azt mondta, és mégsem voltam neki egy idő után szimpi. Nem lehet mindenkinek hosszú szempillája, ezt néhányan nem tudják feldolgozni.
A második sráccal jóval több, mint tíz kilométert mentünk a legvégén, illetve még azelőtt vagy fél óráig jött mögöttem vagy 10 centire. Nem értettem, mert ekkora szélárnyékot tuti nem tudok adni, meg hát aztán a két órás maratonról már alaposan le is voltunk késve. Egyszer aztán mellém ért, és onnan maradt is egészen a szigligeti vár előtti egyik utolsó kilométerig, ahol már nem igazán tudtam szinkronban maradni. Viszont láttam, hogy felvett egy műanyag poharat az utolsó állomáson, majd jó egy kilométer múlva konkrétan a nádasba helyezte, hovatovább baszta, és hát azért ha lett volna még egy plusz életem, azért megkérdeztem, hogy ugyan már ez mi a faszom volt, de nem volt plusz életem. Az unokáimnak meg kell elégedniük azzal, hogy nem bariztam vele már a célban. Ez majdnem olyan, mintha megmentettem volna a Földet. Mindenesetre ez egy újabb rovás azon az oldalon, hogy a futástól egy ember sem lesz kevésbé tuflák, ha alapból is az valamilyen szinten. Ez nekem egy komoly csalódás volt pár éve.
Fel kellett menni a nagyon magasra, és tényleg nem értettem, miért kell ezt erőltetni, így aztán nem is erőltettem, össze is szedtem vagy hat perc hátrányt, meg visszaelőztek csomóan, de én úgy voltam vele, hogy okosan hátramaradok, a várak ostrománál mindig azok halnak meg elsőnek, akik elől vannak, azokat mindig lenyilazzák meg forró kátrányt öntenek rájuk. Ez volt az Egri Csillagokban is, sose felejtem el, örök tanulság minden futóversenyre. Hátul biztonságos.
Aztán végül csak beértem öt óra ötvenegy perc alatt, Dani már a célban várt, ő akasztotta a nyakamba az érmet, pedig tudnia kellett, hogy nincs nálam ott a cipője. Mégiscsak igazi, jó barát.
Nem voltam jobban oda, mint a négy óra öt perces maratonon, és igazából harminc után stabilan adta magát a jelenlevő, háttérbe szorítani nem tudott, monoton, általános lábfájdalom, de nem csináltam semmi hülyeséget - nem is tudtam volna -, így tényleg csak haladni kellett ugyanúgy előre, mint addig. Harmincötnél kocogni ugyanolyan volt, mint negyvenkettőnél, aztán negyvenhétnél, majd ötvennél. A pohárdobálós srác azért segített, kevésbé fásultam bele saját magam lassúságába, fájdalmába, sőt gyorsultunk is néha egy kicsit. Megvárt a pontokon, nem engedett el, nem is értettem, pedig nem voltam egy hűde társaság. Biztos a szempilláim. Ha vele tudtam volna maradni, talán a pohár se repül.
A maratonon egyszerűen csak átmentem, és próbáltam meghatódni magamtól utána minden szűz kilométernél, de társaságban ez nehéz volt, nem ment, csak pár óriási fingásra telt. Az társaságban is mindig megy. Nehéz helyzetekben bizony ragaszkodni kell az alapokhoz, ez a tanácsom, mint ULTRAFUTÓNAK.
Relive 'Morning Run'