Anna általában úgy szokta kezdeni, hogy "mintha érezném kicsit a torkom". Ennyi idő utan már sejthetném, hogy neki nem lesz semmi baja (képtelen igazából, jó alaposan lebetegedni, gyűlölöm érte, nem vitás), én viszont legkésőbb három nap múlva lázasan fetrengek égre emelt kezekkel, hogy "miért én, MIÉRT ÉN??!"
Szedtem mindent szart a TERV beindulása óta, nem is a betegségtől való félelmem miatt, sokkal inkább azért, mert nemhogy nem sikerült idővel felpörögni az edzésekre, de a hetek alatt egyre erőtlenebbnek éreztem magam. Talán nem is lett volna nagyobb baj a torkommal, de a munkahelyi büfében sikerült valami olyan élőlényt kitenyészteni, ami kidöntötte a fél céges állományt, köztük engem, aki végre és éppen elvitte a feleségét Egy Igazi Balett Előadásra, a Margitiszigeti Szabadtérire. Aztán végighányta az első felvonást a vécében.
Na, a kétfrontos háborút nálam sokkal elszántabb emberek is elbukták már, szóval nem szégyen, hogy olyan szinten nullázódtam le pillanatok alatt, hogy öröm volt nézni, ahogy a kiírt edzéstervek közben lassan elérik a tetőpontot. Tényleg, van valami perverz, katasztrófaturistás élvezet abban, ahogy azt figyeled, hogy nyílik totálisan szé az olló a valóságod és az előre eltervezett utad között.
Lett egy két hetes, ordenáré nagy lyukam a Wachaura felkészülés kellős közepén.
A láz, a takony, a hányás és a fosás remekbe szabott kombinációjából kijöttem egy bő hét alatt, az azt követő hétre már jó ideje lefixáltunk egy hetes pihenést - hogy legyen valami jó emlékünk is a nyárról az Olasz Traktor után. Keresve se találhattam volna jobb helyet a lábadozásra, mint a Monarchia szanatóriumközpontját, Opatiját. Pedig amikor kinéztem mindössze annyi volt a cél, hogy közel legyen, ennélfogva olcsóbb és lehetőleg problémamentesebb legyen. Elég komoly anyagi és pszichés bukó volt a sienai karambol.
Opatiját, a legközelebbi tengeri célpontot valahogy eddig mindig lesajnáltam, ugyanazzal a sznob attitűddel, mint ahogy sokan mások is ezt teszik. Pedig, mint kiderült ez egy ostoba gondolatsor. Opatija ugyan a palotáival együtt sem fog trogiri, spliti, vagy dubrovniki sikátorromantikát szállítani - jellege is teljesen más -, de a part ugyanolyan szép, a Ferenc Józsefnek felhúzott Lungomare sétány pedig kihozza belőle a maximumot. Volosko - a sétány Rijekához közelebbi vége - egy zsebretennivaló gyöngyszem a kikötője köré felhúzott az éttermeivel és az azok környékén lebzselő macskáival.
Opatija egyet jelent a hilfigeres, gapos, krokodilos, polos, vagy tököm tudja éppen milyen márkás lenvászonrázással. Hotelek, yachtok, korzó, vonulás fel-alá. A kempingünk Iciciben volt, strandolni viszont az első nap után Lovran fele jártunk. Gyönyörű partszakai vannak, minden harmadik, negyedik kis öböl kijelölt kutyás furdőzőhely, ahol életem legboldogabb, vagy éppen legbizalmatlanabb kutyáit láttam. Lovran városi strandja is agyonveri Iciciét (pl ingyenes vécé, mert NEM intézünk dolgokat a tengerben!), és az ötperces óváros is meglehetősen dekoratív. Amíg mi a teraszról bemenekültünk az étterembe a második nap harmadik viharja elől, addig visongva-röhögve csúsztak hason a gyerekek a főutca ideiglenes vízmosásában. Nem lehet nem megszeretni egy ilyen helyet.
A kempingezés maga a kilométergyűjtés. Minden egyes mozzanat, igény, tennivaló gyaloglással jár. A kiszemelt partszakaszunk kb három kilométerre volt, a voloskoi macskák és a megkedvelt éttermünk hat kilométernyi sétát jelentettek - a lábakba kerülő félmaratonnyi táv minden napra garantált volt.
Kétszer futottam. A hegyekre újfent csak esélyem sem volt, de nem is vonzottak, semennyi erőt nem éreztem magamban. A parti sétány maradt az egyetlen lehetőség - és mind a futó-futók, mind a nyaralás alatti futóromantikába beleszerelmesedők is így gondolták ezt. De nem csak ők, hanem mindenki más is a Lungomarét használja: a kettesben, vagy falkában járó korzózók, a valahova tartók, a strandolva árnyékot keresők, a biciklizők, a hímzett csipkét áruló asszonyok is. Nem igazán jó futópálya, de azért két-három alkalommal együtt lehet élni vele. A látvány elképesztő, sok esetben a tengerbe szakadó sziklák oldalában futsz. A pára persze meggyilkol, a köveken néha megbicsaklik a lábad, viszont gyakran van kút, és ha akarsz akár komolyabb távolságot is össze tudsz gyűjteni a sétányon. Voloskótól a lovrani Főkukacig 12 kilométeren keresztül kanyarog a Lungomare
Immáron újra itthon - majd két órát kellett volna beletennem a cipőmbe a hétvégi hosszún. A feladat adott volt, már csak én kellettem volna hozzá, de közelében nem voltam sem fejben, sem testben. Jövő héten könnyebb feladatok jönnek, remélem azokra már felhozom magam.