Régebben szerettem összegezni, de egy ideje nem teszem, leginkább azért, mert az elmúlt évek mind-mind arról szóltak, hogy milyen szarságokat nem láttam előre. Ha összegzek, és felidézek egy időpontot, egy időszakot, akkor rögtön átváltok arra, hogy milyen gyanútlan voltam akkor, ha a rá következő eseményeket nézzük.
Most azonban, hogy totálisan feleslegesen ülök bent a munkahelyen, nekiálltam feltölteni Endomondóról Smashrunra a 2012-es futásaimat. Mind a 91 kilométert. És ahogy rányomtam az Analyze gombra, és megláttam a saját futásmindenségemet, hát teljesen belekönnyeztem a pontokba és görbékbe, hogy minden ott van egyetlenegy, lenyűgözően vizuális ábrán, a tényleg szinte legelső futásomtól kezdve egészen a siófoki eksztázisig. (Tényleg, alig húsz futásom lehet 2012.05.02 előtt. A Kalenji Kiprun 2000 cipőmet 2009-ben, még a harmincadik születésnapom előtt vettem, azzal a felkiáltással, hogy le fogok fogyni. A cipő kb három évet állt a polcon. - És hálaistennek, ezen az ábrán ott van már a decemberi térdbajom és a vesekövem is, felkészítve arra, hogy bármi előfordulhat.)
Persze, azért történtek jó dolgok is, amiket nem láttam előre, például maga, ez ez egész ábra. Aztán a részletei. Ha rábökök 2012. szeptember 20-ra, amikor először futottam tíz kilométert, hogy jól megmutassam Daninak, hogy kell ezt csinálni, akkor még egyikünk sem sejtette, hogy ő nemsokára, november 11-én, pamutmelegítőben 2:22 alatt túléli az első félmaratonját, hogy onnan aztán végleg állva hagyjon a picsába, és következő évben már Nagyatádon küzdjön. Ebben semmi negatívat nem látok, ez egyrészt habitusunkból adódóan törvényszerű, de legalábbis következtethető volt, másrészt ez arról szól, hogy egyikünk sem tudta, akkor még, hogy komolyabban futni fog. Útkeresésben voltunk, és találtunk utat.
Hát basszus, ez vagyok én. De úgy igazán, ez az én utam. A hezitálva, időről-időre mégis inkább bekanapézva, kitartás nélkül, de a folyamatos önbasztatás és önutálat miatt újra és újra nekiálló, alig-alig fejlődő szerencsétlenkedés. Úristen mennyi ideig tartott, mire átfordultam, mire el tudtam érni valamit, amiért végre őszintén vállon tudtam veregetni magam. De azért megtörtént.
Nem tudom, mi lesz, iszonyú defekt, hogy nem látok a jövőbe. Nem kellene többet tudnom, csak egy ígéretet hallanom, hogy többé-kevésbé rendben lesz minden, sem egészségileg, sem lelkileg nem hasalok el, a többit már beletenném magamtól. Addig már eljutottam, és azt hiszem ez a lényeg. A tanult, tizenévekig tartó, kényelmes, formátlan, puha, örökös tunyaságból eljutni oda, hogy megyek, teszek, futok, és nem állok meg. És ezt sem láttam előre. Hát ebbe tényleg bele kell könnyezni.
