Nehéz ez a tél.

Csak az írásokból tudom felidézni a tavalyit, emlékezni már nem emlékszem már igazán, olyan, mintha egy másik évszázadban lett volna, annyi minden történt azóta.

De ez a tél nehéz. Amúgy is nehezebb kimenni a rossz időbe, de úgy fenntartani az edzések automatizmusát, hogy fájdalomból, kényszerpihenőbe, késznyszerpihenőből betegségbe bukdácsolok, hogy újra a pályán csoszogva sem vagyok több, mint 70%-os, különösen megterhelő.

Megterhelő. A térdem vagy küszöb felett, vagy küszöb alatt, de állandóan hátráltat, a testem egy hónap alatt mindent elfelejtett, amit a futásról megtanult, újra a kezdővonalon állok, a hat harmincas kilométerekhez 150-es bpm társul.

Nehéz úgy futni, hogy a elillant, elpárolgott belőle a lényeg, az öröm, a felszabadulás, a lelazulás. A futás a megoldandó feladatok közé lépett, meg kell oldanom a térdkérdést. Aggódom, figyelek, töprengek, taktikázom, másképp lépek, állandóan ott van velem. A futás is stresszel.

De azért kimegyek, egyelőre arányosan tartom a 2015-ös célt, benne van 61 kilométer a hónapban. Nem, nem igazán a tavaly csúcsosodott fuss annyi kilométert, ahányadik évet írunk (azért nagy szerencsénk van ezzel az időszámítással) miatt tettem meg célnak a 2015 kilométert. Nem, nekem a tömeg virtuálisan is sok. Két futócsoportban vagyok benne a Facebookon, az Egyedül futokba én jelentkeztem, ha már tényleg állandóan egyedül vagyok kint, illetve Dani beletett a 2015-ösbe. Ez a két esemény nagyjából egyszerre történt, és az első hetem azzal telt, hogy próbáltam valahogy túlélni a sokkot.

A világomba egyszerre tört be többszáz félőrült, mind össze-vissza nyargalászott, vaktában fényképezett, és helyesírásmentesen posztolt.

Egy hét lesés, gyanakodva szemmel tartás után megszoktam őket, végülis pontosan ugyanazt csinálják amit én, és egyénekere, sztorikra lebontva mindegyik szeretnivaló, és mindenképpen becsülendő.

Tény, hogy a futás az egyetemes szociál- és mémzaj része lett az elmúlt években. Azzal, hogy én is joggingolok (valaki, csak egyvalaki mondjon már egy értelmes szinonímát a futásra, hogy ne ismételjem állandóan magamat), még inkább úgy érzem, hogy minden és mindenki a futásról szól, ez természetes. Azzal, hogy grafománként belekezdtem a túlsokadik futóblogba, pedig egyenesen növelem a zajt, de nem bánom. Nem bánom a túl sok embert a Facebook falamon, nem bánom, hogy mindenhol, mindig ez vesz körbe, és főképp nem bánom, hogy ebben élem ki az írásos szófosáskényszerem. Igazából még csak mérlegelni való sincs mindebben, nincs negatív oldala, mindössze csak a zsigeri távolságtartásom és cinizmusom tart vissza a nagy, boldog, tömeges futónirvánában való feloldódástól. Néha azért kommentelek.

De nem, nem ezért vállaltam be a 2015-öt, hanem egyszerűen azért, mert kapóra jött, mert tavaly 1500-at futottam, mert előrelépés, mert megcsinálható, és, igen, azért mert látom, hogy "ő" is csinálja, és ha "ő" meg tudja, akkor én is. ("ő" = egy éve futottam az első kilométeremet és az első évben letudott kétmillió km után idén is úgy gondoltam, hogy csatlakozom a 2015-ös csoporthoz, és/vagy látszólag nullkilométeres, szalonnájkiba öltözött, fényévzabáló földönkívüli)

Szorongva indult a vasárnap is. Sikerült elengednem edzés nélkül a szombati 14 fokot Pakson, nagyjából tisztában is voltam, mi vár rám, és meg is érdemeltem a vasárnapi időjárást.

Reggeli, kávé - pedig már megfogadtam, hogy futás előtt nem iszok többet, de most nem akartam ezen idegeskedni. Nekem kell a kávé reggel, pont. Pontosan egy liter folyadékot töltöttem a zsák tömlőjébe. Kiváncsi voltam, mennyi fog elfogyni. Eleget idegesített engem már, hogy miért nem fogadják meg az emberek az én tanácsaimat, ahhoz, hogy eljussak addig, hogy én miért ne fogadnám, próbálnám ki más tanácsait? Kilométenként, 10 percenként három korty.Hát most abba ki hal bele? Mondtam volna előtte, hogy az sok ivás, annyi ivás nincs is, de annak ellenére, hogy igazából nem voltam szomjas, nem is kívántam a hideg vizet, simán megvoltam minden rezgésnél a három agyhorpasztós korttyal. Nem fájt, sőt, lehet, hogy ezért maradtam teljesen egyben a végére, annyira, hogy még szelfizni is maradt erőm (a futószelfit gyakorolni kell, mert fontos, mindenki nyomja, külön sportág), és még csak az sem jött be, amiől féltem: nem kellett kicsomagolnom magam valahol az útszélen az öt fokos, hideg esőben.

Felhámozok magamra mindent, aztán nekiindulok. Aztán megállok. Elfelejtettem bevákuumozni a lopótököt, egy egész tenger zötyköklődik hátul, a kisagyamban. Levesz, kihámoz, kiszív, közben fázik és gondolatban káromkodik, visszatesz.

Újra nekiindulok.

Az első párszáz méter lefele visz, a lakótelep dombjáról gátmagasságig csorgok, bár a Duna még azért jóval arrébb veszi be a paksi kanyart. A kerékpár útig kocogok le. Ekkora már nyilvánvaló, hogy a 145-ös max szívérték 6:40+os tempókat kívánna meg ezúttal is, és én újra azon vacillálok az első pár kilométeren, hogy hagyjam a fenébe a lassú szívdobogást, mert majd újra beáll a szervezetem, vagy erőltessem a valóban lassú, hosszú, hévégi futást, ahogy azt egy edző is erőltetné.Szokás szerint nem döntök, legalábbis tudatosan nem. Futok, annyira lassan, amennyire még kényelmes. Hat húsz lenne az, de a bringaút emelkedői még ezt sem engedik. Meg aztán túl is öltöztem, bár a póló felett csak a végig zipzáros, decathlonos felsőm van. Igaz, az téli, szűkszabású, belül bolyhos cucc, de csak egy réteg, a pólóval együtt kettő. Ennek ellenére szakad rólam a víz. Egyszerűen formán kívül vagyok. Hat harmincakat megyek. Egy éve örültem ennek, most csak egy szerény csoszogás. Legalább szemszögben fejlődtem. 

Lassan elhagyom az Erőmű északi bejáróját lassan túljutok a déli leágazáson is, a bringaút átvisz a másik oldalra. Itt hatalmas, magasfeszültségű vezetékek sercegnek felettem a magasban. Eszembe jut a Mátrix, a Gépek Városa, fingom nincs, volt-e neve, de szerényebb, valóságosabb mértékben ez pont olyan. Mint valami  önnön erejétől bukdácsoló, groteszk, gigantikus erek, nyúlnak el lépésről-lépésre, támasztéktól-támasztékra a semmibe. Utálatos érzés alattuk átmenni. Folyamatosan nézem, hogy interferenciát okoz-e a pulzusmérőmnek ez a (természetesen nem) radioaktív, gonosz elektromosság, de az meg se rebben. 

Jön Csámpa, elfutok a végéig, és eddig visz a déli út. Visszafordulok. Egyből jéghideggé fújja a ruhában raktározott izzadtságot a szembeszél. Nem is bírom sokáig, lefejtem magamról a zsákot, előhalászom a karácsonyra kapott, tschibós, láthatósági futódzsekimet, a sapkámat, és ahogy beléjük vackolok egyből kényelmes és jó lesz minden, az éppen nekikezdő eső sem zavar. Ez így is marad a végéig. 

Komótosan telik az idő, lövök pár érdektelen képet, és minden kilométernél iszok pár kortyot.  Újra a város szélénél vagyok, és nekiállok átfutni az ellenkező végéig. Úgy számolom, hogy valahol az Erzsébet Hotelnél kell felfordulnom balra, újra a dombnak, hogy valahol két óránál legyek újra  Annáéknál.

Az Erzsébet Hotel előtt azért már számolom a másodpercekbe fajuló, soha nem múló perceket, de inkább unalomból, semmint a fáradtság miatt. Egyetlen kisebb megingásom volt, talán pont a dombon felfelé, de ott hálistennek újra érdekesebb lett az egyébként esősen, hétvégiesen, álmosan unalmas, semmitmondó kisváros: Paksnak tulajdonképpen csak egyetlen szebb része van, a pincesor.

Fel. le, fel, le ázok, már kilométerek óta cuppog a víz a zoknimban. Vártam, hogy kikezdi a bőröm, de nem történik meg, úgy néz ki, ahhoz még jóval többet kellene menni. De nem megyek, eltévesztem a fordulót, megint a Mély úton kötök ki, ami semmi más, csak emelkedő, és sárrá dagasztott homok. Iszonyatosan lihegek, nézem az órám, 161 bpm, a tudőmnek már itt annyi, és sehol nem vagyok a 180-hoz, de akárhogy is, ez már gyakorlatilag a vége: még ezer méter a lakótelepre érve, és leállítom az órám. 

Körülbelül kétszáz méterem lehet még a házig, van időm rájönni, hogy gyakorlatilag semmi bajom, és, hogy élveztem. Visszakaptam valamit az amúgy nem létező paradicsomi múltból, múlt évről, amikor nem volt semmi bajom.