Ismeritek azt a végtelen pillanatot, amikor órákon keresztül valami órási szopásban vagy, de tényleg, valami iszonyatos, idegig ható zsigerelésben darálnak le kétszer, háromszor, tízszer, és már nem számolod a veszteségeidet, csak az számít, hogy valahogy kikerülj a hirigből? És már magad sem hiszel benne, de egyszer csak mégis vége lesz.

Legyen ez a Muzsla trail.

És akkor elmész pizzázni Pásztóra, kiveszel egy jéghideg sört a hűtőből, arra készülsz, hogy perceken belül egekig csap majd az önjutalmazás, és ekkor - nem előbb és nem később - pontosan ekkor, amikor nem csak esendő, gyenge és sebezhető vagy, de már a mentális pajzsaidat is leeresztetted, készül az étel, iszod az első kortyokat a hideg sörödből, ekkor szúr beléd az univerzum a bordáid között, ferdén, fel, egyenesen a szívedbe: 

A 16 éves pultoslány, ártatlanul, jószándéktól vezérelve, látván, hogy két idősebb faszi tért be hozzá, bepörgeti a '96-os retrolemezt, Magyarország egyetlen megmaradt mp3-as cédéjét. És a Hip Hop Boyz elkezdi énekelni, hogy "Hétvégén felmegyünk a hegyekbe"...

Ha a trail nem öl meg, a fiatal, pásztói pultoslányok megteszik.

--

Kilfish szó szerint azzal adta el ezt a versenyt egy hónapja, hogy -idézem -, "tök jó verseny lesz, hacsak nem tol ki velünk nagyon az időjárás, az útvonal is inkább folyamatos hullámvasút, nincsenek benne olyan meredek szakaszok mint az UTH útvonalán". Ezzel meg is kapta a blog szuperfőgonoszának életfogytig tartó szerepét, szerintem ezt a csúsztatást egyszerűen nem lehet felülkínálni.

A villain tehát adott, főhősünk ártatlan, de főleg gyanútlan, és szupermentes. Még nem sejti, hogy puszta statisztikákba konkrét gyilkosságokat lehet elrejteni, hiszen a tapasztalatlan, és naivitásában lelkes szemének

a 27 km / szintemelkedés: 1130 m D+ / szintidő: 5 óra (Muzsla) papíron nem sokban különbözik

a 31 km / szintemelkedés 895 m / szintidő futva 5 órától (Szénás Kör),

a 29 km / szintemelkedés 708 m / szintidő 5 órától (Bodri Trail), vagy

a 42 km / szintemelkedés 1000 m /  szintidő 7 órától (Sunset eTrail).

Később, mint a képekből látható, természetesen kiderült, hogy főhősünk főleg azért mindenmentes, mert eddig rendezett japánkertekben futott, amiket ő a Himalájának gondolt.

Ha őszinte akarok lenni - márpedig kénytelen vagyok -, ki kell mondanom, hogy szupermentes főhősünk nem ártatlan, és gyanútlan is csak azért volt, mert kurvára tájékozatlan.

Nem ismertem a Mátrabérc hírét. Leírtam, kint van. Vállalom. Pár éve még le mertem írni itt a blogon azt is, hogy nem ismerem Csanyát, ez az időszak nyilvánvalóan elmúlt, de el kell ismernem, hogy amíg nagyon sokat tudok arról, hogy mit hol kell vásárolni,  addig a felületes olvasgatáson, lájkolgatáson kívül szinte semmi ismeretem nincs a sport ezen, ilyen mértéktelen aljasságokra képes ágáról.

Amikor kiválasztottam a Muzslát, az nem volt több, mint egy alkalmas időpont és egy olyan táv, amelyre azt mondtam, hogy azon biztos végig tudok menni. Amikor neveztem, a Mátrabérc, a Muzsla nem volt más, mint egy ismerős, már többször hallott, olvasott név, nem tudtam sem a történelméről, sem a kultuszáról, sem arról, hogy van kultúrtrail és van gonosztrail. Kérdés, hogy ha utánaolvasok és kiderül számomra, hogy Magyarországon ez A Terepverseny, (szándékosan nem mást, hanem a Kiazmus blogot linkeltem be, össze is gyűjti a sok tudnivalót, okulnivaló is van benne vastagon, az élmény is hasonló - csak nagyban -, és olvasni is élvezetes) megijedtem-e volna annyira, hogy elálljak a nevezéstől még a kisebbik a betétfutamra is? Valószínűleg nem, hiszen a pont a hype, a népszerűség, a jól hangzó, divatos hívószavak voltak az okai annak is, hogy elsők közt legyek, akik neveztek az UTH Szentendre Trail 54 kilométeres távjára. Csak most, vasárnap derült ki, hogy fogalmam sem volt, hogy akkor mi a fenét is csináltam. Erről később, máskor, ezen még rágódom. Van miért.

Hogy baj van, az rögtön az ötödik kilométer után világos lett. Túl sok futást már addig sem tartalmazott a történet, de a Rédei-Nagy-patakon való átgázolás utáni emelkedő bevitte az első szuperhegyinindzsa pörgő-forgót, egyenesen az arcomba. Az életemért kapaszkodtam felfele a hegyoldalon, és pillanatok alatt elfelejtettem, hogy pár perccel azelőtt véletlenül bokáig belecsúsztam a patakba. Mire felértem a tetőre, készen is voltam aznapra a futással.

Megnéztem az órámon a szintrajzot: az első, legkisebb csúcson voltunk túl, meg egy kis meredekebb tollvonáson. És még jött két sokkal nagyobb hupli a pályarajzon. Ekkor már értettem, hogy itt nem lesznek megkönnyebbülésszakaszok, futható lejtők, sikerpillanatok. Egy másik ligába tévedtem, aminek a létezéséről addig a pillanatig nem is tudtam.

De korán volt még, lekapcsoltam az agyam automatára, leszűkült a tér és a világ az előttem, mögöttem lévő kisebb csoportokra, tartottam a lépést. Néha láttam magunkat, mint emberfalkát, ahogy évezredekkel korábban, szótlanul, sorban, kocogva üldözzük a prédát. Rásegítettek a vízióra az életemben először megjelenő, sokaknál kézben tartott nordic walking botok. Aztán az alfa, valahol elől ritmust váltott, gyalogolni kezdtünk, hosszan-hosszan, kilométereken át, felfelé. Nem futottunk. 

 7,3 kilométert a Smashrun szerint is csak gyalogoltam, de a mellette lévő két oszlop sem tartalmaz futótempót..

Múltak a kilométerek, és nem futottunk. Nem tudom, hogy képes lettem volna-e rá. Még mindig a Bodri-Trail katalógusából kerestem azokat az enyhe, robotolható emelkedőket, amiket ott, a mínusz két fokban, azon a kultúrtrail pályán kocogva hódítottam meg.

Az elején bele-belefutottam itt is, elszakadtam egy nagyobb bolytól, kialakítottam magamnak a helyezésem, ami jó ideig kitartott, de aztán beleragadtam a nemfutásba. Se előttem, se mögöttem nem indult meg senki, és ez addig tartott, amíg el is fáradtam, és kedvem sem volt nekiállni újra kocogni. 

Ez valahol a tizenegyedik kilométerig tarthatott, de csak a térképről nézem, nagyon hamar kikoptak belőlem a Muzsla emlékei, alig-alig van meg egy-egy pillanat:

 - Kiderült, hogy nem tudok gyorsan gyalogolni felfelé. Vagy négy embert jegyeztem meg, akikkel nagyon sokáig játszottuk a csigafutamot. Megelőztem őket, aztán meg ők húztak el mellettem újra és újra felfelé. Bele-belekocogtam mögöttük, hogy tartsam a széthúzódó falka tempóját. A sarkukban megálltam, vártam a lejtőt. Az egyikükből ellenség lett. Túlöltözött, hosszú fekete nadrágra vett rá még egy rövid nadrágot. Nem tudom, hogy bírta, de butaság volt. De bírta. Valami Nike Lunarfaszomtudjami lehetett rajta, semmi trail cipő. A legolcsóbb, decathlonos minihátizsák feszült a hátán, valami másfél literes pet palackban vitt benne folyadékot, de sokszor csak félvállra csapta és úgy GYALOGOLT. A srác gyakorlatilag nem végzett futómozgást. Teljesítménytúrázott. És nem tudtam lehagyni! Ott volt az emelkedőkön előttem, ott volt a lejtőkön mögöttem, és én rogyadozva, olvadt térddel, remegő vádlival, és égő combbal botorkálva kocogtam körülötte, mint egy fáradt légy, amíg ő kirándult. Gyűlöltem, akárhányszor megláttam, gyűlöltem őt, miközben magamat gyűlöltem, mert nem tudtam erőt venni magamon, hogy végre elinduljak, hogy valamit csináljak ebből a versenyből.

- A napnak kitett szakaszokon ijesztő meleg fogadott minket, de szerencsére leginkább a ránk boruló erdő alatt haladtunk. Nem éreztem, hogy a meleg miatt lenne bajom, a talaj sokkal nagyobb  ellenség volt. Ennek ellenére kiült a só minden holmimon, leégett a nyakam és a karom is. Lehet, hogy kellene már sótabletta erre távra is? Lehet, hogy azért készülök el ennyire végletesen, mert teljes tévedésben vagyok arról, hogy mit és mennyit kellene bevinnem ebbe a puhatestbe?

- Meredek, nyílt, köves, kavicsos, sóderes lejtőn szakadunk alá egy domboldalban, alig-alig tudok felnézni az előttünk megnyílt hegységre, pedig a sászöld minden árnyalatában zsonganak a fiatal levelű erdőhalmok szemben, a völgy túloldalán. Aztán újra ránk zárnak a fák. Megyünk tovább.

 - A levelek között foltokban süt be a nap, apró mozaikokban villódzik a fény-árnyék játék, és nem tudom, hogy mit látok. Avart, követ? Iszonyúan félek, de keskeny ösvényen kanyargunk, sokszor lejt is, tolni kell, tolni akarom a társakkal, tartani akarom a lépést, nincs is igazán hol elengedni a mögöttem jövőket. Nem értem, hogy tudnak ennyire gyorsak lenni, bennem lépéseket aprózna a félelem, ha hagynám. Rettenetesen koncentrálok, hogy ne essek el, és, hogy értsem is, amit látok a lábam előtt. 

- Mélyen, meredeken haladunk lefelé, valaki elképesztő sebességgel ront lefele, éppen félre tudok állni. Egy nő az, megköszöni, de nagyjából azzal a lendülettel ki is tér az ösvényről, a nagy fűben fut, majd még arrébb tart. Lehet, hogy nagyon űzte a muszáj, azt végül is meg tudom érteni, de miért kellett ehhez kamikáze akcióban veszélyeztetni magát és másokat?

Elfelejtem, mert egy másik lányt ülni látunk, telefonál. Baj van, nincs baj? Csak telefonál. Nem vagyok benne biztos, hogy nem volt baj, de mögöttem nagyon mondták, hogy csak telefonál. Talán ő kiabálta utánunk, amikor rákérdeztek mások. Nem fogtam fel, hogy mi történik.

- Már a házak tetejénél ereszkedünk le, mire felfogom, hogy Mátrakeresztes jön. Teljesen csak az adott méterekben létezem. Vagy magamra figyelek felfelé, vagy az útra lefelé, nincs pihenés a kényszerpercek között, tolnak, húznak a pillanatvállalások, a tempót tartani akarás, nem a magam ritmusát járom. Úgy soha nem érnék be, nem jutnék el semeddig itt.

Ugyanezt élem meg a frissítő pontnál, egy lány kikapja a kulacsaimat a zsákból, mit adjon bele? És már teszi is vissza őket, jézusom. Gyorsan eszem egy banánt, ugyanaz a lány adja a levágott pet palackban az izót, de addigra legalább elő tudom halászni a softpoharam, csináljuk már rendesen. Külön rá kell néznem az arcára, szinte tudatos utasításba adom magamnak, hogy nézzem meg, egyáltalán ki foglalkozik velem, hogy tudjam később, legyen egyáltalán kit visszaidéznem, annyira csak kapkodom a fejem a nagy sietségben. Elképesztő a kiszolgálás, velem van a baj, nem uralom a pillanatot, semmit sem uralok, csak hagyom, hogy megtörténjen velem mindez. Rángat, tol, húz, szétráz, dobál ez a 27 kilométer, én nem ilyen lovakhoz vagyok szokva, egy csoda, hogy megmaradok rajta akárhogy is.

Én megállni, pihenni, összeszedni akartam magamat, egy magamra eszmélős, rendberakós, nagyot szusszanós, pillanatálljt akartam Mátrakeresztesen, de már készen is vagyok, és nincs más hátra, mint elindulni. A főnöksrác nagyon kiabál, pörgeti a frissítő csapatot, minket is, hogy mindenki egyen, igyon, mert igen: a nagy emelkedő jön, megyünk fel a Muzslára! 

Nekem már kurvára mindegy. Ugyanúgy nem futunk, mint ahogy eddig nem futottunk, de már sietni sem tudok. Fent, a Muzslán, az utolsó leggonoszabb kapaszkodó előtt van még egy vízállomás, ketten várnak. Az egyikük két napközis kancsót tart a kezében és álmos hangon hozzám fordul, amíg a társa vizet tölt a poharamba. "Ne haragudj, megkérdezhetem, hogy mennyit futsz hetente?"

Hű, bazmeg, akkor nagyon szarul nézhetek ki, itt valami nagyot kell mondani.

"Ötvenet."

Végül is van, hogy megfutom, sőt, többet, is, bár a tavaszom jellemzően marhára nem erről szólt.

"Az ötven az teljesen jó ehhez a távhoz."

"Hát igen",  válaszolom, "csak ugye..." - és ezzel felintek a szemközti falra, ahol rögtön fel kell mennem egyenest.

"Igen, a dombot nehezen lehet mással pótolni!" Ebben maradunk. 

"Az Isten áldjon meg!", köszön el még tőlem, és nem tudom eldönteni, hogy most minek is voltam az imént részese.

Befogok egy férfit a falon, alig-alig tud haladni. Káromkodik, amikor beérem, hogy bazmeg ez kurva kemény. Annyit tudok neki mondani, hogy azaz!

Felértünk, és itt volt a versenyem vége. Meghaltak a lábaim, innen már a lefelé jött, és azt egyszerűen nem bírták. Az elhagyott boly az emelkedő alján tört felfelé, mire felértem. Utolértek. A kétszer kettes lánycsapat is elment ekkora már mellettem. Négy lány, két-két barátnő. Valahogy közöttük meneteltem a táv nagyobb részében, és arra fogadtam volna, hogy előttük érek be, de ahogy én fogytam, az egyik páros úgy erősödött, a másik páros pedig pusztán nem hanyatlott be annyira mint én. A megszédült férfit sem tudtam tartani, elengedtem.

Egy kirakatfiút néztem ki az elején, akivel bármilyen trail versenyt el lehetne adni. Jóképű, magas, talpa Salomonban, karján karmelegítő, és tetoválás, felsőtestén atléta, fején UTH kendő, borosta, biztosan ülő napszemüveg. Hátizsákján a rendeltetésszerű hurkokba vannak belefűzve a botok, és Rókától tudjuk, hogy oda általában csak dísznek kerülnek fel. Nem is használja, amíg a látómezőmben van, igaz nem is látom, hogy szüksége lenne rá. Van vagy két méter magas az ember, simán kilépi a szükséges távot és tempót a gravitáció ellen is. Talán azért nem indult meg, mert kísért valakit. Valahol itt húznak el mellettem, ő és akit kísért és vigyázott, immáron csúcssebességen botoznak, hogy csak nézek utánuk. Fogalmam sincs, hogy mit csináltak idáig, ha így bele tudnak húzni az utolsó hét kilométeren. Látom az ő technikájukat is, látom a másokét is, ahogy ha nem is gyorsan, de ruganyosan kőről-kőre ugrálva haladnak lefele, szaladós tempóban. Nem tudom lemásolni a mozgást, esélyem sincs. 

Totyogok, rogyadozok, bandukolok tovább lépésről-lépésre lefelé, meggondolva minden mozdulatot. Nincs rutin, nincs erő, nincs önbizalom. Önféltés van és fájdalom. Kétszer néztem meg az átlagtempómat a kör alatt. Valahol a felénél 8:57-nál voltam, ami később már 9:40-re lassult, itt, a végén pedig rémisztő 10-es, 12-es kilométereket szenvedtem meg, pedig azt hittem, azért ha más nem, a gravitáció miatt haladok egy kicsit.

Nem haladtam.

Elképesztő erővel fejelek le egy vastag, belógó ágat, lerepül a sapkám is a fejemről, szétrobban a fejem, üvölteni tudnék ugyanúgy a fájdalomtól is, mint a stressztől. Alám fordul a bokám, még jobban belassítok, hosszú méterek telnek el, mire múlik a fájdalom. Nincs baj. Még egyszer alám fordul, ugyanaz, a jobb, piszkosul káromkodok, megállok egy pillanatra, mert össze kell magam szednem fejben, ebből még sérülés lesz, ha így megy tovább. Viszont muszáj lemennem a célba, másképp nem jutok haza. 

És még csak itt jön a szinte függőleges lefelé, egyre inkább alábukó, köves, sziklás lejtő. Nem, hogy ellaposodna a pálya, ahogy eddig szokott az eddigi tapasztalataim és elvárásaim alapján, hanem a Muzsla még rárak egy lapáttal. Meg sem lepődöm. Ebben a kategóriában bármi jöhet, ebben a történetben én vagyok a lúzer pókerasztalnál, akit kifosztanak, én vagyok a random, sárga egyenruhás a Star Trekben, akit fel lehet áldozni, a fekete színész a horrorfilmben, aki elsőnek hal meg. Olyan területre tévedtem, ahol fizikai felkészültségem alapján semmi keresnivalóm.

Még 5 km. 10 perc. 4 km. 10 perc. 3 km. Ha ez így megy tovább, az még fél óra. Ezt valahogy be kellene fejezni végre. Haladni kellene. Ha haladnék, legalább az a nyomorult 4:30 meglenne. 

Látom a térképen, hogy hamarosan odaérek, ahol a track eleje és vége ugyanazon az útvonalon halad. Pont ezért, amikor meglátom magam előtt a patakot, azt hiszem, hogy ez ugyanaz a gázló, ahol először beleléptem a mederbe. A patak mögött emelkedő van, és hát azon én egyáltalán nem akarok felmenni, és különben is, a track azt mutatja, hogy jobbra kellene fordulnom. 

Lehet, hogy már korábban el kellett volna térnem jobbra?

Csapdába estem a szurdokban. Nincs kiút. Nem akarok visszamenni, ellenőrizni, hogy eltévedtem-e, mert brutális emelkedő várna rám, ott ahol leereszkedtem, és nem akarok előre menni sem, mert az előttem trónoló domboldal sem gyaluval készült. Az ágakon libegő szalagok sem segítenek, hiszen, lehet, hogy a pálya elejét jelzik és nem a beérkező útvonalat. Át sem tudom gondolni, hogy van-e logikai hiba a gondolatmenetemben, fel sem tűnik, hogy ez az emelkedő NEM lehet AZ a picsakemény hegyoldal, rögtön, az első csúcs után, nem jut eszembe, hogy annak még le is fényképeztem az első pár méterét. A patakot nézem, de amellett nem vezethet az út, azt látom. Próbálom visszaidézni a lefele ereszkedést, hogy lehetséges-e, hogy benéztem az irányváltást, de csak a növekvő, hideg pánikot, az ijedtséget érzem magamban nőni, és csak arra tudok gondolni, hogy mennek és mennek a percek, és senki nem jön, és...

ÁLLJ.

Összeszedem magam. Belenagyítok az órámon lévő térképbe, hátha bele tudok annyira, hogy segítsen, és igen, végre egyértelműen látszik, hogy nem pont a kereszteződésnél vagyok, van addig még pár méter vissza. Előre, felfelé kell mennem, a szalagos domboldalon.

Felérek, látom, hogy jobbra visz az út, megnyugszom. Sík. Vízszintes. Kocogni kezdek, fejezzük be már végre ezt a szart.

Szurdokpüspöki szélén is még iszonyúan fájnak a földút hatalmas göröngyei, bicsaklanak a lábaim, lábujjhegyen egyensúlyozom a vályúk szélén. Még a faluban is földút visz, aztán egy betonozott árokszél, végre egy rossz minőségű aszfalt, végre bent vagyok. Kiabálnak veszettül, hogy 300 méter. Egy, már autóba ülő futó azt mondja 150 méter. Meglátom Kilfisht a sarkon, beszélget valakivel, odakajabálom neki, hogy ez rohadtul futhatatlan volt. Jóval később, beszélgetésünk közben kiderül, hogy neki nem, csak nekem: egy és negyed órát várt rám a célban, beérkezett alig több, mint három óra alatt.

Megkapom a nullás, gyümölcsizű sört, torokorgazmusom van tőle, annyira hideg és finom. Leadom a csuklószorítós chipet - ilyet sem láttam még -, megkapom a BEFUTÓCSOMAGOT, és életem első FINISHER cuccát, a csősálat, ami ugyan nem póló és nincs is rajta, hogy FINISHER, de mint Kilfish arra rámutatott, legalább ott virít a Mátrabérc felirat is a Muzsla mellett. Ha jól hajtogatjuk, iszonyú menők lehetünk vele.

Nincs már meleg víz, cseppekben juttatom magamra az iskola saras-vizes öltözőjében a maradékot, azzal súrolom le testemről a sót. Kilfishnek jobb zuhany jut, ez az a sztori, ahol a gonoszok nyernek. Ez a Birodalom visszavág. 

Annyira saras minden, hogy felakasztom a Kispista táskámat, pont úgy, ahogy azt írtam az előző posztban, hogy soha nem lesz használva.

Lassan, beszélgetve elsétálunk a kocsiig, és mert a gonoszok is lehetnek úriemberek, hivatalos leszek egy pizzára, Pásztón, a fuvarért cserébe. A többi pedig már történelem. Illetve Hip Hop Boyz.