Én igazából akkor tapasztaltam meg, hogy a Balaton legalább akkora, amekkora hős én vagyok, amikor elmentem borért.

A borért menés az egyetemes emberi történelem során ritkán jelentett olyan tettet, amiért heroizálni kellene bárkit is, ám a sors ezúttal úgy hozta, nem csak Spártába kellett elfutni teljes menetfelszerelésben valami triviális hírrel (győztünk), hanem kilométert tekintve - legalábbis a rövidített legenda szerint nézve a távot -, vissza is kellett menni a válasszal (jól van, nagyon örülünk),  és ráadásul a harcos annyira elfáradt mindezek után, hogy a fegyverhordózónak kellett elmenni a fogadóba.

Három faluval arrébb. Bringával.

Otthagytam Danit felnyílt, lebökött lélekkel haldokolni a badacsonyörsi megállóban, mondtam neki, kb három km, negyed óra múlva bőven itt vagyok. A következő állomás volt Badacsonytomaj, ahol rájöttem, hogy onnan indultam neki a Maratonfürednek, és semmi köze ahhoz a helyhez, ahol a soron a népet itatják a kétszáz forintos fehér rettenetekkel azon a címen, hogy badacsonyi bor az. Továbbtekertem tiszta erőből, a bennem lévő már 100 km meg se karcolta a testemet. Azonban a lánc itt azonnali hatállyal leesett, és annyira beszorult, hogy csak a lidlis futófelsőmet keresztbe vetve sikerült kiszabadítani és újra a fogaskerékre raknom.

Izzadás, káromkodás, idővesztés, bor meg sehol. Hát ilyen nincs. Itt vagyok ez alatt a kurva hegy alatt már egy órája és nem adnak bort, hát eltűnt az összes pince, én mondom! Tuti a Varga a hibás, a Szeremleyvel együtt mindenkit elzáratott, még jó, hogy a pincéből kijutott mindenki élve! Vagy nem tudom, mi van.

Tovább tekerek, még mindig tekerek, és egyszer csak ott van a jól ismert vasúti átjáró, és hallom már, hogy valaki kurva hangosan metálozik, és tényleg! A badacsonyi központban már fesztivál van, műértő közönség, igényes zene, kitűnő széklábak, na meg az elmaradhatatlan, elnyűhetetlen fabodék, amelyekből ugyanakkora öröm adni a kézműves sajtot, mint a szilveszteri ujjledurrantót, vagy mint jelen esetben a badacsonyi borokat. Örömmel cangázom vissza, a kerékpártáskában huncutul dülöngél a rozé és a borosüvegbe töltött szóda. Csók a végtelenül segítőkész eladó lánynak, nem lehetett egyszerű feldolgozni a látványomat (izzadság, só, olaj és némi maradék margarin a szemöldökön), és mégis olyan zökkenőmentes kreativitással töltött meg nekem egy kiürült borosüveget szódával a Kinnagangon rozé mellé, hogy azóta sem tudom elhinni a balatoni pincérhiány újkeletű legendáját.

Badacsonyörsön fejeztük be, itt  Danit még legurítottam a Vargától, hogy ötszáz méter múlva újra, akkor már végérvényesen kimondja, hogy NEM. Minden Suttogó tudja, mikor mondja azt a lova, hogy eddig, és nem tovább nem (itt már áttértünk egy másik párhuzamra, tessék követni). És ez most nem csúfolás, vagy kifigurázás, komolyan beszélek, főleg azért, mert ez egy nagy dilemmám, sőt, a Kísérőknek szerintem ez egy dilemma, hogy meddig tart, ameddig pozitívan tud hatni az eseményekre, és mi az a pont, amikor már túlfeszíti, neadjisten belehatja a lovat valamibe, aminek sántulás, vagy akár még rosszabb lesz a vége. A ló jó párhuzam, mert (nem csak) náluk egyfajta döntés az, hogy akkor ő ott most leül és meghal.

... Azután egyre többet botlott és roggyant a ló. Végül megállt, és egész testében remegett. Ronny leszállt a nyeregből. Gondolta: ha vezeti Proudot, később talán ismét felülhet rá, de a ló csak állt, remegett, és kapálni próbált erőtlenül. Aztán döngve az oldalára zuhant, nyihogott, vergődött és már csak a patái rezegtek. Komiszul bánt a lóval, és most mégis érezte, hogy hozzá tartozott ez az állat. Proud füléhez szorította a revolverét, és elsütötte. A keselyűk alacsonyabban szálltak... Tántorogva, bukdácsolva ment tovább.*

És Dani leült. Persze megállás nélkül sorolta a szarságait, hogy miért nem megy tovább, és mi fáj, amiből maximum annyit értettem, hogy eljött az a pont, amikor végre ő is ember lett, beleakadt (futó)életében először valamibe, ami nagyobb nála. Ráismerni erre a lovas pontra, akkor ismertem rá, amikor azt kérdezte, hogy mikor és honnan megy vonat? Hogy jutunk haza? Akkor értettem meg, hogy nem dobog benne a nincs mit vesztenem, nem éhes. Hanem mérlegel. Ez volt a repedés a falon. Nem tudom, hogy lehet UB-t csinálni, nem látok túl 42 km-en, de azzal tisztában voltam, hogy úgy biztos nem lehet, hogy azt nézzük, mikor és honnan van vonat, meg menekülés, meg hazaút. Ő persze ezt eldöntötte, ő érezte akkor már egy jó ideje, de én akkor értettem meg, hogy a testet még valahogy tudnám taszajgatni, de a lelkét már nem.

A Kísérők Bibliája most nem kerül megírásra, helyette a Kísérő Balladáját tudom felajánlani, véres ruhákkal (Nike UB póló, kb 50-60 km után, ejnye), meg némi fakó lóval, csak, hogy megmaradjunk az állatos metaforáknál. Nem azért, mert Dani kiszállt és nem gyűjtöttem elegendő tapasztalatot és anyagot, hogy megírjam, vagy merthogy ezzel nem illene viccelni, mert én vallom azt, hogy mindennel lehet, és leggyakrabban érdemes is, már csak önreflexióként, vagy tükörtartásként is. Hanem, mert az én barátom olyan nemesen és emberien nem ért be, hogy bizony majdnem elvette minden kedvem a kifigurázástól, köszörüléstől, meg még szinte az ironizálástól is. Azt mondom, maradjunk egy sima sztorizásnál, olyat szívesen írok.

Az egyik legnehezebb feladat lehet a felspanolódást kezelni. Nem túl sok versenyen vettem részt, azért mondom így, meg azért, mert a belém épített távolságtartás-szabályozó miatt alapvetően képtelen vagyok hosszútávon, alkohol nélkül másokkal együtt örömködni, meg felfokozott állapotban lenni. Bevallani sem szeretem, hogy izgulok, várok valamit, stb. Az események előtt többé kevésbé higgadtnak és átgondoltnak szeretem magam látni, maximum az öltözés, pakolás közben a kezeim közül kibukó kapkodás, remegés árulja el, hogy azért na. Én (egyelőre) tudok aludni a megelőző éjszakán, elengedem, vagy éppen kontroll alatt tartom a dolgokat egészen a szarásig bezárólag. Ebben a tekintetben némileg deviáns lehetek, mindegy, tény az, hogy a legtöbb ember, így Dani sem ilyen. Ő előtte is, utána is szeret másokkal átélni, egyáltalán ráizgulni. Akár alkohol nélkül is. Talán ezért nem aludt egy kurva percet sem, és talán ezért omlott össze bélügyileg, majd később fejben is.

Én persze nem állítom, hogy sok mindent tudnék róla e tekintetben, vagy bármi közöm lenne az ultrafutáshoz, hogy kinyilatkoztatásokat tegyek. Nem tudom, hogy az okok közül, melyik volt a tojás, és melyik a tyúk az állatorvosi ló, és, hogy pontosan hol és mikor kezdődött el, hogy ő nem fog beérni. Talán ahogy mondja, már előtte, mert azt mondja 1400 km nem elég, fontosabb lett a ház, fontosabb lett a család. Én azt mondom, ez így rendben van, végtére is azt a gyereket is össze kell pakolni valahogy, és az sem árt, ha van hova rendesen hazavinni, ha mindene össze lett szerelve, meg le lett papírozva. Hogy az ember fókuszt veszt, terelődik, az a valóságnak egy jellemző sajátossága. Lehet, hogy több, vagy minőségibb edzés kellett volna, ki tudja. Civil, polgári nézőpontból 1400 km öt hónap alatt is kurva sok olyan idő, amit az embert nem otthon tölt, főleg nála, mert ő sok minden egyebet is művel amikor éppen nem fut.

De ezekről nekem nem is dolgom írni, ő már megtette, maradjunk annál, hogy én milyen faszán cangáztam.

Egyetlen dologtól féltem nagyon. Attól, hogy konkrétan nem fogok tudni x km után a nyeregre már ráülni, hogy iszonyatosan szenvedni fogok, és nem fogok tudni a feladatomra figyelni, vagy akár kárára is leszek a futásnak. Mert egy dolog max. 27 km-t bohóckodni, amikor előreláthatólag 220-at kell majd  tekerni. Mert az meg megint egy másik dolog. Kb negyvennél értem a mélypontra, akkor fájt már a csuklóm, éreztem a fenekem, de itt meg is állt a dráma, pontosan ezt éreztem 96-nál is, semmi többet.

Hogy azért mégis legyen némi tanácsadás, a következő dolgokat tudom továbbadni a jövő nemzedékének:

100 kmt lekísérni elég egy hónapig - de akkor sem minden nap -  bringával járni melóba. Már csak azért is, hogy tudd, hogy melyik váltóval, váltasz elől, melyikkel hátul. Vagy hogy realizáld, hogy nincs váltód. 

Nyugodtan vállald el a kisérést aktív külső aranyérrel is, de legyen nálad Bepanthen, hátha kell.

Vigyél kétszer annyi nedves törlőkendőt, mint amit terveztél, mert előfordulhat, hogy többször álltok meg minden bokornál, mint a tapolcai személyvonat. 

(Van képem, de nem teszem fel, csak 10000 like-nál, addig nem, mert egy igaz barát vagyok.)

Vegyél kétszer annyi sört is, ha veszel valahol, mert az lesz a vége, hogy magadnak veszel csak, de azt hiszi rólad a barátod, hogy jófej vagy (mert már nem tud rendesen gondolkozni), és a neki vetted és megissza Salföld előtt három kortyra, mert éppen a fasza is kivan. 

Próbálj rendet tartani. (L-E-H-E-T-E-T-L-E-N) 
Ami nekem gondot okozott: elég sok pót- és cserecuccot vittünk, volt egy csomó majd kelleni fog holmi, meg fogyóeszköz, mint szendvics, meg ilyen shot, olyan gél. Tele volt mindkét oldaltáska (ALDI beszerzés, Bikemate márka, 3000 Ft leárazva, iszonyat jó darab ennyi pénzért), meg a kis kosár is elől. Egy idő után kurvára elvesztettem a fonalat, hogy mi hol, van, össze volt túrva minden. A kosárban egymásra dőltek a kulacsok, a frissítő pultról a vajas kenyeret nem volt hova raknom, hát a kosárban egyensúlyoztam a programfüzetre téve, míg eljutattam az addigra tovább galloppozó Danihoz. A telefonom például még a tok alatt is a hátlapjáig vajas lett. 

Ne tedd bele a sótablettát az ananászlébe.
Az volt a szerencsém, hogy a tűt, cérnát beletettem egy mini kajás dobozba, tudjátok, amilyenbe a reszelt parmezánt viszed be a munkahelyedre a tésztára szórni. (Mire másra használnál egy kis ételhordozós dobozt?!) A frissitő asztaloktól abba rámoltam bele a ropit, aztán mikor már nem volt jó semmi se, de főleg a ropi nem, meg az olíva bogyó sem, akkor ananászt. Ebbe tettem bele az összelopkodott sótablettákat is. Na hát arról a tapasztalati úton végzett kísérleti eredményről számolhatok be, hogy a maga kapszula nincs jóban az ananászlével, eléggé megbontotta az addig meglehetősen homogén felszínt, és élőben nézhettem végig, hogy mihez kezdhet a gyomorsav a tablettával. Nem szép látvány.

A 70-ik kmnél se legyél lusta lekenni magad.
Az a felkiáltás, hogy már háromszor bekented magad aznap, és te úgysem öntesz magadra minden 5. km-nél egy kád vizet, na az nem segít. Mert ez lesz a vége:

Ha Badacsonynál neked is esetleg el kell menni borért, ne legyél rest elkarikázni Badacsony Badacsony nevű vasúti megállójáig, mert ott már javában zajlik az élet, és ha nagyon összevesztetek, akár vissza se kell menned. Én vettem egy Borbély Pinot Noir rozét meg egy szódát, mert anno annál a pincénél kezdtük Dani legénybucsúját, és mert hát egyáltalán nem volt rossz, amit ott ittunk a lugasban.

Ha a futód könnyít magán, véletlenül se takard el, vagy fedezd, hátha nektek is éppen arra robog el a Makai Viki, hogy egy harsány hajrával buzdítsa az egyéb kategóriájú kompetitív sportágban küzdő társadat. 

Amennyiben találkozol egy lófarkas, Sára névre hallgató egyébként megtévesztően aranyos kislányra hasonlító futószörnyeteggel, akkor próbáld meg a futódat mögé eresztve nyúlként használni.  Sára ugyanis immunis a melegre, felettébb jó kedvvel csattog végig a felvidéken át vezető út teljes hosszán és szélességén. Abban rejlik a második számú szuperereje, hogy a halálba beszéli az elé kerülő versenyzőket.

Mindenképpen legyen külső akksid, mert híradósként és unalom ellen is folyton a facebookra fogsz posztolni, fotózol, kommentet olvasol és like-okat számolsz.

Futósként és kísérőként is nagyon fontos megérteni, hogy verseny kezdete "is all for the show". Rögtön a kanyar után egy középhegységet kell megmászni, ahol tök felesleges futni, hacsak nem Maráz Zsuzsának (vagy ahogy olvasom, Vincze Zsófinak) hívnak. Bringásként is mindenki igyekezett erőből feltekerni, majd a szűk úton is hirtelen csupa Lance Armstrong vett körül. Lesték, hogy tudnának előre slisszolni, leszakadni a bolytól, miközben két kilométerrel arrébb, ahogy kiszélesedett az út, percek alatt utolértük a lemmingeket. A mai eszemmel már tök kényelmesen hátramaradnék. Igaz, ez amúgy is megesett velem az első emelkedőn, de utána én is beszálltam a Tour de France tömegbukásait megelőző torlódásos dulakodásokat idéző cangaharcba. Tök felesleges.

Nagyjából ennyi történt. Most már azt is tudjuk, hogy Dani fosva, 40 fokban, szintezve is tud 100 km-t futni. A tavalyi párja 115-nél állt ki vérhólyag miatt. Ha provokatívan azt kérdezném tőlük, hogy egy év alatt mennyit fejlődtek, mert végül is kettejük eredményét összeadva pont kijönne az UB idén is, de külön nem annyira, akkor azt mondanák, hogy mekkora seggfej vagyok, és igazuk lenne. Nekem ez nagyon tanulságos, és sok gondolkozni valót ad. Nem az, hogy seggfej vagyok, hanem megadni a választ arra, hogy mégis miben különbözik ennyire a tavalyi meg az idei év számukra, vajon volt-e esélyük egyik évről a másikra megfutni egyedül a 220-at?  

Elgondolkoztató látni, hogy az enyémnél  sokkal haladóbb szinten is ugyanaz a játék megy. Nincs olyan, hogy egy  idő, egy bizonyos számú km után tutira kifutsz bármennyit. Ott voltam Dani mellett már jó párszor, amikor először majdnem belehalt pamutmelegítőben a félmaratonba - bele is sétált -, látom az Optivitán, amikor pár évre rá elhalad a 21, majd a 42 mellett úgy, hogy meg sem látszik rajta. Ugyanakkor nekem már 30-ig is az egész lényemet bele kell adnom, hogy eljussak. És most ott voltam mellette, ahogy 50-től szépen lassan elvesztette ezt az első, egyéni UB-t. Egy csomót fejődött, képes már okosan versenyezni, már be tudja magát mérni, magához, másokhoz képest, és mégis: ugyanaz a játék, mint, amikor én, vagy te, nagy nehezen eljutunk a 21-hez, még nehezebben a két óra alatti félmaratonhoz, és egy örökkévalóság után a bármilyen maratonhoz. Próba, fogcsikorgatás, feladás, nagy nehezen megfutás.

Hol vannak hozzám képest, Dani iszonyú belefektetéséhez képest is azok az emberek akik elől vannak, legyenek akár genetika, tapasztalat, vagy a megfutott évek miatt elől?  Azt tudom, hogy az én barátomban benne van ez az ember, de magamban hol keressem? Olvastam Bekk Csaba sztoriját, talán a legmegindítóbbat mind közül, és mondanám, hogy akarom ezt én is, és annyira szívesen mondanám azt is, hogy Zsófit most kirakom magamnak a falra, mint ahogy ő is beindult anno Simonyi Balázs szintidőn kívülijétől,  de ha egészen őszinte akarok lenni, akkor a  nyomát sem találom annak magamban, hogy akár csak azt mondjam, öt év múlva én is végigfosom nyomotokban az utat, és, hogy belelépek én is az olvadt aszfaltba.

Ti ezt úgy csináljátok, ahogy senki más, és kurva jó volt ott lenni veletek.

*Rejtő Jenő (Gibson Lavery): Pokol a hegyek között