Várakozás. A legnehezebb sportág. Emlékszem gyerekkoromban mennyire lehetetlen feladatok elé állítottak a naptárak, a hetek, napok, órák. Várni kellett ajándékra, utazásra, strandra, a szünidő végére ceglédi nagyanyám kertjében - mire újra hazamehetek. Dolgokat kellett tenni addig, túl kellett esni egy csomó elviselhetetlen kerülőúton, a célhoz egyedül az eltelt idővel közelebb vivő muszájokon. És a várakozás mindig csak ismétlődött, én egyre türelmetlenebb voltam, a tét egyre nagyobb lett, a legóból és autópályából szerelem lett, a szerelemből szex lett, a szexből szerelem lett, a szerelemből elhagyás lett, az elmúlásból szerelem lett, és mindig lehetetlenül sokat kellett várni, hónapokat pillanatokért, megnyugvásokért, várni kellett, se busz, se vonat, se autó nem lehetett elég gyors, pedig egyre inkább én irányítottam a lépteimet, és most már olyan régóta teljes életem van, hogy mindent én irányt én irányítok, és rengeteg várakozást megöltem, de hiába lettem életem Héraklésze, még sincs vége, sőt, a várásnak soha nem látott új trükkjei és dimenziói lettek, nagyobbak, kétszeresek, társasak, várakozásban várakozásosak.
Másfél hónapot vártam, mire péntek reggel kilenc óra harminc után kinyílt az ajtó, és a kiszemelt orvos azt mondta, Marcsinkó Péter. Bementem. Nem voltam bent egészen fél órát.
Meztelen lábbal lépkedek. El az ajtóig, vissza. Felülök. Bólintok, képet vágok, szisszegek, amikor nyomásra fáj. Ugyanazt mondja, kivájt lábfej, kifelé billenő lábak, a talp külső éle van terhelés alatt. Ugyanakkor nem kommentálja agyon az én két darabban lévő járulékos csontomat. Azt mondja, lehet, hogy a sérülés után volt egy kis felgyűlt folyadék a peroneus ín környékén, de most, ahol és amikor jelzem a fájdalmat, az egy másik terület. Szerinte ez már a sérülés lecsengő fázisa. A rövid lábbujakat feszítő ínról beszél.
Kenni kell. Közbevetem, hogy kentem én eleget. Nem jó helyen kentem, a lábhátat kellene kenni. Újra mutatja, újra szisszegek, nem vitatkozom. Kenem ott. Masszírozni kellene a dekás halálcsillaglabdával (ami gyakorlatilag ugyanaz a triggerpont-kezelés, amibe a gyógytornász belekezdett, és ami szintén a doki egyik szakterülete) és nyújtani kell, naponta ötször egy percet. Mutatja hogyan.
Szerinte el fog múlni ez négy héten belül, de ha nem, keressem újra, megyünk tovább HILT terápiára, ami valami lézeres nyavalya.
Sokáig írja a papírt, görgeti az egeret a CT felvételeken. Megmutatja neten a kérdéses izmot, magyaráz, hümmög a CT diagnózisomra, ami végül mindössze egy "véleményez" kitélellel kerül be a saját sorai közé. Az a baj, hogy nem látjuk a másik lábát, magyarázza, lehet, hogy ott ugyanezt a különállás lenne felfedezhető. Nincs meggyőzve a töréses történetről. Nem lát katasztrófát.
Viszonylag sok időm van átgondolni, hogy ne menjek ki elégedetleneül, lógva hagyva a rendelőből? Megkapom a doki elérhetőségét, javaslatot tesz a továbbiakra, alternatívát is felvázol. Egyelten dolog maradt csak hátra.
- Doktor úr, a futás...?
Elveszi a tekintetét a képernyőről, rámnéz, és mindenféle teketória nélkül, bólintva azt válaszolja:
- Fusson.
