Az alkoholnak meg nekem, ahogy az nem egy esetben lenni szokott, közös történetünk van, és ahogy az szintén lenni szokott, az még csak nem is velem kezdődött, hanem édesapámmal, aki annak ellenére, hogy nemzeti szinten is előkelő mennyiséget tudott egy nap alatt inputolni, életében egyszer láttam csak ingatag lábakon - a tesóm esküvőjén. Viszont 2007-ben kaptam egy telefont Anyától, amiből nem értettem és nem akartam érteni semmit és vissza kellett hívnom tesómat, hogy Apa meghalt?
Itt persze egy csomó, szokás szerint ezen a blogon nem megfejtendő és egy valaha volt másikon elég részletesen szétcincált, belső kapcsolati háló következne, hogy melyik szál rángat micsodát, de hogy célegyenesbe érkezzünk (értitek a futásra való célzást, szinte öntudatlanul jött), elég annyit mondanom, hogy alkoholizmusra való hajlam - hogy genetikailag vagy szociális berögződéssel, tököm se tudja, és nem is érdekel - alig egy-két lépéssel utánam fordul be a sarkon, bárhova tartok.
A futásra ösztönző motivációmat már sokszor és sokféleképpen - de soha nem végérvényesen jól - megírtam: testsúly, meditáció, démonok. Ez utolsó, Tennessee Williamstól származó jelzőben (nesze neked Simonyi Balázs, itt egy szépirodalmi hivatkozás!) piáról való leszakadás is benne van.
Hogy mi az abszolút értelemben vett sok pia, arra azt tudom mondani, hogy folyamatosan jönnek szembe emberek, akik többet, rendszeresebben, és azt jobban bírják.
Esetemben a piának leginkább a válogatott faszságok elkövetésében van hatalmas szerepe és jó lenne megszabadulni a minden este felnyitok valamit rituálétól is. Ami először egy sör, vagy egy-két pohár bor, aztán x egységényi idő múlva egy sör meg még valami, vagy egy üveg bor is akár. És persze az esti, idegi nyugtatás alatt megéhezik az ember...
Ez az egész úgy jött most ide, hogy tegnap, kedden felmentem Csillebércre futni. A 11. ker közepéről az Irhás árok egészen egyszerűen és gyorsan megközelíthető, onnan pedig már csak kapaszkodni kell.
Azért mentem fel, mert Acélarcéllal van egy bizonyos idő óta agyonhallgatott közös tervünk, nevezetesen benevezni a Nomád, Baradla Underground Trail című drámájára, méghozzá a 16 km-es távra. A 16 nem valami sok, a 34 viszont aszfalton is kihívás, főleg most. Vannak még egyéb tervezett, és szintén agyonhallgatott kirándulásink is amúgy, pl egy Velencei-tó kerülés. Az is tök jó lenne, hogy visszahozzam magam a futóéletbe.
De a lényeg, hogy miért pont kedden mentem fel? Azért, mert vasárnap még este nyolckor is annyira vállalhatlanul és mocskos módon rosszul voltam egy szombati buli után, hogy tulajdonképpen már akkor biztos voltam, hogy hétfőn sem lesz belőlem ember. És mit ad isten, hétfőn még mindig fájt a belem, alig bírtam ki a munkaidőt. Ráadásul kijött rajtam valami elementáris erejű fáradtság is. Harmadnap, persze, hogy az.
És amikor végre kint és fent voltam, gondoltam, hogy majd csinálok valami zsófis selfie-t magamról meg a hegyekről. Aztán ahogy puhán rengett alattam a testem, meg ahogy rájöttem, hogy a térdemen van egy jelentékeny seb, azt hinné mindenki, hogy elnyaltam, mert előre húzott a holtsúly.
Pedig nem, csak annyira be voltam baszva, hogy valami kurva nagyot estem, amikor megpróbáltam elérni az éjszakait...
Szóval odakint voltam, és azon túl, hogy először éreztem jól magam szombat óta, meg azon túl, hogy leszegett fejjel néztem a pöffeteg csigatestet alattam, ahogy küzd az emelkedőkkel, meg az ösvénnyel, tudtam, hogy döntést kell hoznom.
Nem kétséges, hogy a meló, meg az egész multis életvitel, a hajtás, a helytállásra való folytonos törekvés erőlködés, a folytonos frusztráció, hogy nem erre születtem, nem ezt akarnám igazából, stb, tehát úgy maga az Élet (ahogy azt az önmagukban csalódott "fölnőttek" [Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg] hívni szokták ezt a jelenséget) iszonyatos feszültségeket gerjeszt, amiket mindig szelepeltetni kell, hogy a józan eszem megmaradjon.
Az, hogy ezeket a piás szeánszokat egyre ritkítom, ugyanakkor, hogy esténként egyre jön fel a mennyiség, semennyire nem megoldás. Így csak rosszabb lesz minden, ez egy folyamatos bukás. A ritkuló alkalmak egyre nagyobb kockázati tényezővel bírnak, mert egyre inkább megborulok, hiszen egyszerre akarok mindent kiadni magamból. Az emelkedő esti mennyiség pedig szépen lassan, de azért ketyeg. Ez épp olyan, mint a lassú, évek alatti hízás.
Egyszerűen abba kell hagynom, az agyamat kell átállítanom. A stressz az évek alatt nem lett több, de ezt régebben azért kevesebb piával is sikerült megoldani. Ráadásul így SOHA nem fogok 80 kiló alá menni, maga a futás - legalábbis ez a mennyiség - édeskevés.
Tehát itt nyögök, szuszakolok a 300 méteres teljes szinttel, és ugyan a 10 km-t simán kibírom, de bármilyen emelkedő szinte azonnal kinyír. Amúgy, ha kutya lennék, lógó nyelvvel, lihegve vigyorognék, annyira élvezem az erdőt. Azt sem nézem, melyik ösvényről, melyik jelzésről hova megyek, végül csak a Fenixemre hagyatkozva találok vissza oda, ahol a kocsit hagytam.
És közben döntök. 1: Vasárnap vissza fogok jönni. 2: Az hétszentség, hogy egy darab sört nem veszek a héten, se egy üveg bort, semmit. 3: meg fogok ismerkedni a Garmin Basecamp-pel, mert még otthon is eltévedek az utcákon, itt meg egyszerűen FOGGALMAM NINCS hol a picsában vagyok. Ezt egyébként rendkívül élvezem.