Árpádtól visszaszedni a pénzt fedőnevű, grandiózus, valószínűleg évtizedekig tartó projektem keretében ingyen neveztettem magam a céggel a hirhedt K&H-s happeningre. Sajnos, a karma közbeszólt, és belerántott egy eredendően ártatlan áldozatot, és teljesen tehetetlenül csak remélni tudom, hogy vizsla meg fog gyógyulni. A törött lámpabúrát leszarom, de igen, megértettem az üzenetet, és csak arra kérem ezt a kurva univerzumot, hogy hadd ne kelljen többé másokat bántanom. Jaj, bassza meg, ezt nagyon-nagyon-nagyon nem kellett volna.

Azt tehát, hogy beneveztetem magam már kb egy hónapja eldöntöttem - itt dolgozom az 56-osok terénél, egy épületben az NN-nel, akik ma is a futást promózták. és közvetve itt  a környéken, a Liget mellett minden a futásról szól nekem.

Elég erősen kitartom a magamtól elvárt antiszociális védőernyőt, nem csatlakoztam a nemrégen megszervezett, céges futóklubhoz, és bár belementem volna, de végül csapatban sem indultam el, csak egyéniben.

Azt viszont tök jó volt látni, ahogy a munkahelyemet is eléri a láz. Először futóklub, edzések, aztán jött a K&H, amire hatan rá is ugrottak a csapatomból. Iszonyú lelkesek voltak, és ugyan még nem lehet ezt ilyenkor száz százalékra megmondani, de lehet, hogy pár ember tartósan elkapja a fertőzést.

Azt megállni, hogy az ember ilyenkor ne szerepeljen lokális hősként - Peti maratont is fut, te tényleg egyedül fosz indulni?, Peti, mit javasolsz -, azt szerintem nem lehet, szóval egy-két kötelező szerénykedés után, beleálltam, nem tehettem mást.

Arra az egyre azért odafigyeltem, hogy legalább céges szinten jó időt fussak, ha már szuperhős köpenyben jártam be két hétig az irodába. Mondjuk aggódtam, hogy lehet, visszaüt majd a nagyképűség, talán mégis készülni kellene valamilyen formában, kellene fellelni magamban valamiféle alázatot, de az az igazság, hogy egyszerűen nem volt kedvem készülni. És próbáltam helyet találni magamban annak a gondolatnak, hogy úgy érzem, nem kell készülnöm egy városligetes félmaratonra, mert ott úgyis szar a pálya ahhoz, hogy nagyot akarjak. És ha nem akarok most PB-t futni, akkor viszont jó leszek, úgy ahogy vagyok, mert kivételesen nem estem össze az Éves Nagy Versenyem után. A helyet, ahová betettem ezt, felcímkéztem azzal, hogy önbizalom, és nem foglalkoztam vele többet, bár valahol tudtam, hogy nincs mese, arcom lett, rossz helyen mérem meg magam, nem a munkahelyen kellene kiafaszagyerekezni, hanem a privátban kacsingatni az egy ötven irányába.

Azt, hogy jóval többet futok melegben, sem a K&H miatt kezdtem el, hanem mert egyszerűen nincs kedvem kikerülni a nyarat, nem akarok szűk sávban közlekedni, hogy majd csak este kilenc után indulok el, lófaszt. Meglepetésre jóval húsz fok felett is tudok hatos pace alatt futni kevesebb mint 150-es szívveréssel. Olyan sokáig kísértek (évekig, önhibámból, nyilván) a hatos ezrek, hogy nekem egyelőre egy el nem múló fanfáros tűzijáték a tudat, hogy egy laza, standard hétköznapi egy órát öt valahányas kilométerekkel kocogok le kényelmesen. Hogy erre melegben is képes vagyok, egyenesen eufóriát okoz.

Mr. Nagykövet magától értetődő módon ott volt, biztos levezetni jött a kesztelyi féltáv után. Ez kb úgy hangzik részéről, hogy akkor fut velem. Így azért helyre kerül az ember. Hogy azért biztos egy lapon legyünk, bemondtam becsületből az 1:57-et, hogy nekem legyen benne meló is a sok nagyképűsködés után.

A második körtől, sőt talán már az elsőben is sokkolóan meleg volt az 5:30-as tempóhoz, éreztem, hogy nem lesz gond a melóval és az önbüntetéssel. Azelőtt még azonban főleg ott volt, hogy kibaszott szűk volt a pálya ennyi emberhez. Rettenetesen sokat kellett kigyorsítani, utat találni, belassítani, felgyorsítani, kioldalazni. A BSI, ha már a Ligetbe szervezi ezt a versenyt, megadom, megpróbálta kihúzni az egyeneseket, kihagyták a legrosszabb utakat, de a Ligettel nem lehet csodát tenni, erre a versenyre, ekkora tömegre nem alkalmas helyszín és pont.

Dani szépen tette a dolgát, levezetett, tehát jött velem, aggódott, hogy lassulunk, mert nagyon alacsony a pulzusa, és minden huszadik másodpercen rákiabált valamelyik ismerősére, előrement, lemaradt, hogy beszélgessen valakivel, szóval ugyanaz a koreográfia, mint amit megszoktunk Siófokon.

A második körben már szépen elkezdett húzni, és ez így is ment a huszadik kilométerig, amikor szokás szerint meguntam saját magamat meg az egész szenvedéses szarakodást, és elindultam a célba.

Vele viszonylag könnyen ment, legalábbis sok kétségem nem volt, hogy beérek-e 1:57-tel, tudtam, hogy bírni fogom. A három kör tudata sem a nehezékhez ment, inkább biztonságot adott, beláthatóságot. Az egy-egy kört ugyan kurva soknak éreztem, de ez főleg a Liget teljes széltében ide-oda megfutattás meg a retkes fordítók miatt lehetett. Hát azt nem hiszed el, mennyi ilyen szart be lehet tenni hét kilométerben, és állandóan balra fordultunk. Nem is tetszett a lábamnak.

Van néha olyanom, mintha elaludnám a bal forgómat, vagy mintha elnyomná valami azt, nem tudom. Ilyenkor napközben egészen olyan érzésem van a combomban, mintha izomlázam lenne, pedig aztán a közelében nem vagyok. Ez vett elő a verseny előtt is, és ugyan próbáltam kimasszírozni, kihengerezni, és reggelre el is múlt, de tudtam, hogy 21 km rohanás alatt boritékolhatóan meg fog megint baszni. És hát végig arra az oldara terheltünk, és meg is jött, mint UPC számlám hónap végén, mikor máskor. Egészen végighúzott a fájás, fájt a térdem, aztán a seggem, majd a végén konkretizálta magát oldalt, a forgómban. Tudtam, hogy iszonyú értékeim lehetnek jobb-bal egyensúlyban, de nem érdekelt, ezzel már bemegyek akkor is, ezt már hazaviszem mint a városnézős pisit.

A lelkem egyetlen egy dologtól nehezedett el valamennyire, és az az iszonyú melegben való kitartó tempózás volt. Végig 160 felett volt a puzusom, ami oké, nem a világvége egy félmaratonon, de ezt a kombinációt egyáltalán nem szoktam meg. Itt azért jobb lett volna okosabban frissíteni, gyorsan égettem a cuccot, éreztem is, Dani is figyelmeztett, de az elejét, közepét már elbuktam, megtettem hát, amit tudtam a második felében, vagy inkább az utolsó egyharmadban.

Lett egy 5:54-es km is, bizony úgy ahogy voltam, elwellneszeztem az egyik állomásnál és kényelmesen hagytam pörögni a másodperceket, mielőtt jólvanbasszameg-elindultam volna, mert muszáj volt fújnom egyet.

A nyulam beszámlázta a veszteségeket, jól van, 1:58, az is jó!

Na ezzel felkúrtam magam, a következő 5:28 lett, aztán kurvanyáztam egyet és meginditítottam a rohamot, nem meglepetés, főleg egy lány miatt.

Szóval a verseny elején, merthogy végig iszonyú nagy kerülgetésben voltam vele, és ahhoz képest, hogy ez kb a második félmaratonja neki, olyan stabilan ment, és úgy húzta be magának az első sub két órát, ahogy annak én a közelébe nem voltam anoo a sajátomnál. (Megnéztem fácsén, igen,tudom, hogy nagyon freaky meg stalker, de komolyan kiváncsi voltam, hát most na.) Három év után futottam négy perccel jobbat mint ő most. Ennyit a nőkről. Nőket for president.

Tehát húsznál nyilván, hogy előttem volt megint, gondolom nem segített a frissítőállomásnál napozás. Itt viszont iszonyúan elegem lett magamból, és azt mondtam, hogy bazmeg (mondjuk mindig ezt mondom, bár az előbb nem ezt írtam), legalább az egyötvenhét legyen már egyötvenhét.

Elmondanám, hogy majdnem belehaltam, főleg, amikor megláttam, hogy még mennyire messze vagyok:  elémkerült az utolsó előtti egyenes. Úbazmeg EZT IS MÉG végig kell tolni??!!! 182-esen estem be a vonalon, ami nekem akkora csúcs, amekorra még sose volt, látszik is, ahogy megugrik a tű a legvégén.

És hát végig kellett, sőt, még éreztem azon a szákjbakúrt macskakövön, a célegyenesben, hogy még rá kell pakolni, meg hát azon inkább repülni érdemes, mert akkora lukak vannak a kövek között, hogy azon futni nem lehet. És repültem. És még így is elbasztam hét másodperccel a BSI számítást, 1:57:07 lett, azannyáját.

Nagyon fájt utána a bal forgóm, sántítottam, nyögtem, minden baj volt. Sőt, még tegnapelőtt is éreztem, izomlázam is volt még mindig, de miután Facebookon láttam, hogy a munkatárs lányok is újra futnak a váltó után, kénytelen voltam kimenni egy recoveryre legalább - természetesen. Mit ad isten, közben minden helyre jött, csak az az elementáris erejű fáradtság nem múlt el, de abban ez a hét is mélyen benne van. Tegnap már egy gyorsabb tizest akartam, de annak hat km után vége lett, túl sokat markoltam, éreztem, ahogy előbújik minden baj a lábamban. Inkább hazasétáltam, nekem nem kell a feszkó. Hétvégére minden jó lesz.

A céges fotózás és fürdés után (az első közösen, a második szólóban történt) visszamentem megkeresni a maratonváltóban induló enyéimet, de az első már elindult, a többiek pedig szétszéledtek. Így inkább azt mértem fel, hogy itt, ezen a rendezvényen mutatta meg magát igazán, milyen rendezőszörnyeteg a BSI. Váltózónák, sátrak, baromi nagy tömeg, és befutnak és váltanak, és bemondják, és minden megy, minden pörög, egy pillanat szünet nélkül. Félelmetes volt a volumene az egésznek és ugyanilyen félelmetes hatékonyságot éreztem, nem tudtam nem elismerni, komolyan lenyűgőző volt, ahogy így megpörgettek egy ennyire nagyon-nagy tömeget.

Ugyanakkor. Nem tudom elfogadni a helyszínt, annak állapotát és szűkösségét, nem tudom efogadni annak frekventáltságát abban a formában, ahogy ezt megoldják, mert tudom, hogy mi van a másik oldalon. Rohadt sok autós, sok egyéni történettel és nem mindegyik azért megy kocsival, mert kurva kényelmes neki és baszódjon meg mindenki más, hanem mert (éppen akkor) kell és muszáj és kénytelen, éssatöbbi.

De egyáltalán, autóba ülés kényszerétől és kényelmétől függetlenül én most is azt mondom, hogy nem kellene tovább mélyíteni ezt az árkot, mert jelen pillanatban, jelen általános (köz)állapotban ez kurvára nem segít. Enyhíteni kellene a szembenállást. Nem visszavonulót fújni, nem visszaadni a várost, nem az évi max. három nagy versennyel kellene szarakodni rendeletileg, hanem segíteni kellene a másik felet legalább akkor és legalább addig, amíg kizárólagosan befoglalok egy nagy szeletet a közös térből. Mert igazából nincs másik fél, itt basszus csak mi vagyunk. És én ezt nem látom, hogy a kötelezőn túl, erkölcsi érzékből többet tenne lenne bárki is, aki helyzetben van, és aki érdemben tenni tudna, akár önerőből.

A BSI egyébként is marhára bátor. Megmondom őszintén, nem mernék ennyi felkészületlen embert kiengedni harminc fokban hét kilométert futni. Sok nem jó állapotban lévő futót és gyaloglót láttam, és nehogy azt mondja valaki, hogy ez csak és kizárólag egyéni felelősség. Jogilag lehet, erkölcsileg biztos, hogy nem. És nem mernék ennyi felkészületlen embert a Liget belső útjain futattni. Abszolút mértékben vállalhatatlan az aszfalt minősége, és az egy dolog, hogy ha egyedül megyek, akkor szabadon kerülgetem a lyukakat, de ugyanez tömegben, melegben ez semmi más, mint szintíszta rizikó. Egy emberről tudom, hogy szalagszakadása lett, mert rossz helyre lépett, július végéig off.

Valami pozitívabbal kellene zárni, mert mindennek ellenére maga K&H maratonváltó sokkal kellemesebben lepett meg testközelből, mint azt vártam volna, de a hazafelé út sem alakult egyáltalán vidáman. Remélem mindenki meggyógyul, én nem baszakodom többet a karmával, és jövőre talán még sokkal jobb lesz minden