Valószínűleg Pakson sokkal jobb eredményt értem volna el, ha valami tudományt viszek bele a nyárba és nem csak ötletszerűen gyűjtöm a futásokat (hosszú-hosszú-hosszú-domb-domb-hosszú). Tény az ugyanakkor, hogy annyira szarul éreztem magam az új munkahelyemen, annyira nehéz volt minden, és annyira tele volt a tököm, hogy nem bírtam volna elviselni még egy muszájfaktor beiktatátását.
A neheze elmúlt, a nyár is elmúlt, és itt van az őszi szezon, és ha már van annyi pénzem, hogy benevezzek ide-oda, akkor miért ne tenném? Legyen keret, legyen cél, haladjunk, mert különben életemben nem fogok megfutni egy kurva maratont sem, aztán lájkolgathatom én Kiliant életem végéig, ha tizenöt kilométer után már síkon is érzem a lábaim fáradtságát. Arról nem beszélve, hogy már csak azért is kénytelen vagyok teljesíteni a 42 kilométert, mert a családom képtelen megjegyezni, hogy egyelőre csak FÉLmaratonokon vettem részt, és egyrészt simán megkérdezték ma is, hogy futottam-e szombaton, (nem, én csak a sör miatt mentem a Városligetbe.), másrészt lazán bemondják mindenkinek, hogy maratonokon döntöm halomra a kilométereket. Itt főleg az öttusázó keresztfiamról van szó, akinek igen fontos lenne, hogy példaképe, hőse, és büszkeségének tárgya legyek. A lényeg, hogy csak semmi nyomás.
November 15, Siófók. Fél. 2015 március 29, Debrecen. Fél. Aztán meglátjuk, hogy jutok onnan tovább az Egészre. (Basszus, harmincat biztos le tudok futni, de onnan az még mindig 12 TIZENKETTŐ KM!!)
A Felek tekintetében nyugodt vagyok. A Smashrun azt mondja, hogy eddig tízszer futottam le a félmaratont. Aztán ott van az egyszeri, Velencei-tavi 27-em, és szeptemberi, paksi 24 km. Nyár végén valami mazochista ihletettségben PB-t futottam megint a Felen, úgy, hogy a második tízen öt feles ezrekkel hoztam helyre az első tíz km hat feles ezreit. Későn jött az ihlet, na.
Szóval 2:06:37 ez a PB. Nekem ez hatalmas eredmény, objektíven nézve természetesen nem az. Valószínűleg se Siófókon, se Debrecenben nem fogok bemenni két óra alá, de a versenykörülmények, a hűvösebb idő valószínűleg lehetővé teszik majd, hogy javítsak azért ezen az eredményen.
(A talpi bőnye november 15-ig zárójelben maradhat, ha kell akár pihenhetek is utána egy hónapot, belekalkuláltam. Ha a Podiart talpbetét önmagában nem segít, akkor novemberben, a siófoki akció után, elmegyek oda, ahová DK ment még 2011-ben.)
Egyben vagyok - legalábbis önmagamhoz képest. Összeraktam az előttem álló pár hónapot, nagyjából tudom az utamat, szóval most volt lelki tartalékom benézni a Garmin edzéstervekhez. Mert az jó, mert az első, magamra vett Garmin edzésterv segítségével március végén 2:07-et futottam, úgy, hogy hat perces tempó alatt nyomtam végig a 14-ik kilométertől. Nekem ez még akkor is hatalmas ugrás volt, ha kiveszem az egyenletből a versenydrukkot.
Az edzésterv, bár ördögtől való, sajnos segít. A legrosszabb, hogy olyan dolgok vannak benne, mint például az intervall edzés, amit tényleg a pokol legmélyebb segglyukában találtak ki fényes melegítőbe öltözött, síppal felszerelt, svédszekrényben fekvő tornatanárok.
Tavasszal minden olyan edzésbe bele akartam dögleni, amiben olyasmi szerepelt, hogy fuss x percet Z4-es tempóban (nálam ez kb. 156-160 bpm). Nem tudtam 160-as bpm-mel futni. Nem bírta a lábam, nem bírta a tüdőm, annyira szúrt az oldalam,mitha kést szúrtak volna belém. Azért nyomtam, ahogy tudtam, kurvaanyáztam a túl alacsony pulzus miatt állandóan szomorúran trillázó órámnak.
Nehéz feljönni zéró állóképességből és izomzatból. Szomorú és döbbenetes érzés rájönni valahol félúton arra, hogy hova kell eljutni, és, hogy milyen mélyről indultam tulajdonképpen. Soha nem gondoltam magamról azt, hogy semmilyen szinten nem vagyok formában, és nagyon szar érzés, amikor kiderül az énképemről, hogy abszolút fals az egész. Mert semmilyen szinten nem vagyok formában.
Amikor olyanokat olvasok, hogy valaki egy-két-három éves futómúlttal hova jut el, és azt kérdezem, hogy ez hogy lehetséges (csak két kiragadott és irigyelt példa: Héjja Péter, Mr. Világevő András), akkor a válaszok között mindig ott van, hogy korábban azért csak-csak sportolt valamit az a valaki. Én meg annyira nem.
Én ezelőtt életemben nem hagytam el a komfortzónámat, habiszti volt, bármit csináltam. Egy kis röplabda, némi strandra gyúrás, bohóckodás a krav-magával. Rá kellett jönnöm, hogy se előéletem, se izmaim, csak meg-megbicsakló, kényelembe túl könnyen beleforduló akaraterőm és kitartásom van. Ezeket se igazán edzettem még a 35 évem alatt.
A március 30. óta lefutott 920 kilométer mindenesetre elég volt annyira, hogy a II-es szintű félmaratoni edzéstervet mind fejben, mind testileg végig tudjam csinálni. A felépítő szakaszt kihagytam, nagyjából a közepétől kezdtem el, ahol ezek a finomságok vártak rám.
Ugyan tök mindegy, hogy öt, tíz, vagy tizenöt percet kell 160-nal vágtázó szívvel rohannom, a végén kínomban állandóan az órámat nézem, de ez a kín csak fejemben létezik, Pontosan tudom, hogy, ha kedvem van, akkor simán tudok akár 10 km-en keresztül is ilyen tempót diktálni.
Vagy akár második tízet is.
Szóval ugyan 920 km-be, majdnem egy teljes szezonba került, de felnőttem a Garmin által diktált résztávokhoz.
Szóval most végre pofa be és csinálás van.