Igazi, elbaszott, esős, bögrés, punnyatag vasárnap volt. Dani aznap lefutott 63 kilométert.

Ha minden rendben lett volna, akkor én is ott áztam volna szarrá a Velencei-tó körül, ehelyett a kanapén dőltem jobbra-balra, ahogy egymás után néztük a filmeket. Konrétan olyan voltam, mint egy potméter, éreztem, ahogy óráról órára nő bennem a feszültség. Tudtam, hogy kimegyek majd futni, de nem nyugtatott meg a gondolat, mert eleve 30 kilométert kellett volna futnom, és azt sem tudtam, hogy mi lesz, amikor kimegyek. Menni fog? Nem fog menni?

Sokat javult a térdem az elmúlt két hétben, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy száz százalékos. sokkal inkább hol itt-hol ott fájdogálós, meghatározhatatlan, elkaphatatlan vándorló, kóbornyilalások vannak száz százalék helyett.

December másodikán lemerészkedtem. Hat kilométer - mintha bot lett volna a bal lábam helyén, merev és rugalmatlan. Szinte végig szenvedtem. Este teljesen befordultam, futótérdet diagnosztizáltam magamnak. Aztán másnap reggel egyszerűen eltűnt a futótérdem. Nem értettem. Mi az isten történik velem? A futás helyrerakott volna? A nyújtás segített volna? Vagy az, hogy tíz nap Flexagil krémezés után dühömben Activonnal kentem be magam a futás után?

Két napra rá, csütörtökön egy óvatos ötöst mentem. Fura volt, néha éreztem, de leginkább rendben voltam.

Vasárnap este fél nyolckor még mindig esett, de amikor kiértem az utcára pont úgy éreztem magam, mint amikor azokban a túlromantikus filmekben odatartja a főhős az arcát az esőnek. Felszabadultnak éreztem magam, hálás voltam a frissitő hidegért, örültem, hogy kint lehetek.

Az hat-hét perc azért kellett, mire azt tudtam mondani, hogy minden úgy mozog, ahogy annak mozognia kell, de utána aztán jött a rush. Mint amikor felengedik a karám ajtaját. Elengedtem a lábam. Elkezdtem vigyorogni. Az a gyerek voltam, akit két hét betegség után végre kiengedtek a játszótérre. Nem érdekelt a pulzus, nem éreztem semmi kényelmetlenséget, csak futni akartam, gyorsan, még gyorsabban, még tovább. Ki akartam fáradni.

Ez volt az első tíz kilométer, amit a Podiart betétben nyomtam le. Igazából már hetekkel ezelőtt eljutottam oda, hogy szinte észre sem veszem, ha benne van a cipőben. Mindazonáltal eddig nem jött úgy ki a lépés, hogy öt-hatezer méteren többet futhassak benne. Most igen, és nem hogy nem zavart, el is felejtettem közben, hogy azt tettem be a Pegasusba.

Leginkább azért, mert például 5,74-nél észrevettem, hogy 5:07-es a tempóm, és kitaláltam, hogy mi lenne, ha meglépném életem első öt perc alatt kilométerét? Hát nem sikerült, 5:01 lett a vége, de az biztos, hogy azt a kétszázhatvan métert négy perc akárhány másodperces tempóval toltam. És pontosan ennyire vagyok képes jelenleg. Nekem egyelőre az öt perc alatti ezrek világa nem értelmezhető. Nem mintha most ez bármennyire is fontos lenne, tehát sírni nem fogok miatta.

Nekem bőven elég a boldogsághoz, hogy újra megfutottam a 10 kiloméretes rekordomat. Éjszaka jól aludtam, ma hasomizomlázam van, érzem a testem, a térdem viszont nem fáj. Ó nem, én nem vagyok telhetetlen. Tegnap este és ma mindenem megvan a világon.