Mindig azt mondom, hogy azért megyek, mert kell az emelkedő, mert nem tudok másfele futni hosszút, de ez nem igaz.

Akkor kezdődik minden, amikor elérek addig, ameddig a legtávolabbi villamos jár. Ott pihen a sötétben, a végállomáson, egymagában világítva, mint valami nagyra nőtt szendergő-zümmögő gépbogár. Várja a visszaindulást.

Akkor kezdődik, amikor elhagyom ezt az utolsó fényt is, hirtelen semmi nem marad körülöttem, egy másodperc alatt kihullok a világból, óriásivá növök önmagam körül. Csak én vagyok. Egyedül én vagyok. Megérkezik az ösztönös ijedtség, egy pillanatig ízlelem, aztán felkapcsolom a fejlámpát. Belekapaszkodok a fénybe, de ugyanakkor még jobban elidegenít a környezettől, vak vagyok a csóván kívül. Nincs jó lámpám, egy-két méter a világom.

Mindössze két km felfelé, se több bátorságom, se több időm nincs, a terepet sem bírom, nem most kell elkezdeni gyakorolni. Magamat végeredményben nem baszom át sokszor, pontosan tudom, hogy csak ezért a 13 percért jöttem. Hogy még jobban megéljem, hogy tökéletesen egyedül vagyok.

A futás az belső megtisztulás, belső monológ, ami óhatatlanul részem, amióta valamilyen formában naplót írok. A futás megfogalmazás, az emlékek metronomismétlései, ritmusra való átformálások, megélések.

A futás maga az összes ki nem mondott kurvaanyád, a kifelé tartó lépcsőfordulók vissza nem fordult, torokban szakadt percei. A futás a minden mi lett volna ha megvalósítása, a futás a múlt átgyúrása, az  elbutító düh tüdőben égő kihűlése, a futás az egész kibaszott világ lerohanása, a győzelem, a mindenki más halála, a gondolataid lassulása. A futás távolodva közelítés.

A futás minden egyes meg nem tett lépés, a futás az összes gyávaság bátorságra váltása, az el nem döntött döntések döntése, a maradó távozása, az elszökő beleállása, a futás lélekgerinc minden elhazudott hazugságra.

A futás a minden el nem utazott nagy utazás, a futás az el nem kalandozott világkörüli utak, a futás a sorba beálló nem beállása, a maradék önmegvalósítás, és legyen bármilyen téves, vagy önhazugsággal önmegnyugtató ez a gondolat, de a tény, a körülmény, a tett, ami különlegessé tesz és kiemel és békét ad a tükörben múló, fejben kattógó időnek.

De vannak azok az igazán utolsó napok, amikor tök mindegy miért, akár önmagad elkeserítő faszságaitól is egyetlen nulla centiméteres zsákutca lesz a bármennyi futás is, egyetlen rohadék métert sem ér az egész, mert négy év után is egy pillanat alatt utolér bármi, és ugyanolyan tehetetlen és gyenge és frusztrált, vagy hiánnyal teli vagy sablonos vagy sikertelen vagy ostoba vagy, mint mindig is voltál.

Akkor ott van ez a két vaksötét kilométer felfelé, az első nyolc után, át az erdőn, ahol átmos az a közömbös, jéghideg, vattás levegő, átmosnak a szánalmas mikrofélelmeim, de leginkább az a tökéletesnek megélt világkizárás, aztán a küzdelem, a vége felé erősődő ív, az, hogy perzsel a tüdőm, egyre csak pumpál az a puha, városi szívem, de már végig tudom futni, már mozgásban maradok, nyögve, kiszakadva, kiégve érek fel az egész utam tetejére és nem állok meg.

És működik, bassza meg az egész rohadék világ, bassza meg mindenki, működik, ahogy gyengülök, úgy erősödöm, és innen már csak lefele van, a másik 10 km haza, a  második sok idő, mert végig kell szedni a gyógyszert, nehogy ne hasson.