Árpád megint megkínzott. Mindig ugyanazt csinálja. Ha ott van a környéken, általában következő dolgok történnek velem.

1: Nem tudok parkolni.

2: Sorban állok.

3: Izgulok.

4: Szenvedek, de picsamód.

5: Nagyon elfáradok és büdös leszek.

A 35. Lidl Balaton-átúszás kiváló és szemet gyönyörködtető példája volt mindezen öt pont együttes bekövetkezésének, hovatovább Árpád elegánsan rádobott még egy VASÁRNAP délutáni Balatonról Budapestre hazajutást. 

Fogalmam nincs, milyen volt a Balaton-átúszás a BSI előtt, most vállalhatatlan sorokat láttam, kézzel írt és tépett számlákat. Nyolc után indultunk a Flórián tér környékéről - ha már Balaton, Anna és egy kolléganőnk is elkísért, hogy addig ők strandolnak - fél tizenegyre voltunk lent, úgy, hogy már a kocsit is betettem két tuja és egy kuka közé valahol fent, a faluban.

Nem is a 3000 forintos kedvezmény volt a BSI nagykövetes előnevezés fő attrakciója, hanem az, hogy abban a sorban gyakorlatilag senki nem állt. Nem tudom, hogy másképp mikor jutottunk volna vízbe Danival. (Dani, mint olyan, bringával jött-ment Fehérvárról.) 

A vízbe jutásért két Anakonda-sor vetekedett, és az egyik irinyó-pirinyó részeként 12:30 fele csak az nyugtatott meg, hogy Árpád zsebre dugott kézzel, és békésen elnyúló bajusszal, teljes lelki nyugalomban beszélgetett valakivel a parton, egy fa alatt. Hát ha ő nem ideges, én biztos nem fogok izgulni.

Jött a placcs, nem volt idő sokat szoktatni a golyókat, úszni kellett egyből. Daninak többször mondtam, hogy nyugodtan menjen saját tempót, átúszás-szűzként itt még a futáshoz képest is tanácstalanabb voltam, meg hát vízben azért csak-csak úgy van még egy ilyen nagyonvasember is, hogy nehezebb neki beszélgetni. Jó utat kívánt, aztán előrement. 

Én meg kurvára meg voltam lepve. Hullámok bazmeg. Hát ezek. Az uszodából, de még a partról sem látszottak, itt meg csupa hullám minden. Kidugnám a fejemet, de még ott is víz van. Benyelem. Láb és pisaíze van, nincsenek illúzióim, tuti most nyeltem le tíz adag körömgombát. Doktor House eset leszek, ez lupus, ezerszázalék.

Merthogy emberek bazmeg. Rengeteg ember, olyanok vagyunk mint egy fordított partraszállás, ez az én Dunkerque-m, de nekem nem két nap, hanem pár száz méter az élet. Oldalba hullámzik, feljebb kell emelnem a fejem, kerülnöm kell, sokan vagyunk, nem haladok, MÁR elment a fele erőm, és még sehol nem vagyok, most ugrottam a vízbe, most MI a faszt csinálok???

Rengeteg energiám elment rögtön az elején, és viszonylag komolyabban meg voltam, ha nem ijedve, de illetődve. Miért, mire számítottam? Nos, igazából semmire, csak menni akartam, nem gondoltam a részletekre túl sokat, semmi más nem volt a fejemben, hogy milyen állati menő lesz átúszni a Balatont, mert már ÚSZÓ is vagyok.

Valahogy, valamennyire rendbe hoztam magam, néztem másokat, hogy egy-egy rövidebb gyorsúszással tiszta területre érkeznek. Leutánoztam őket. Találtam egy viszonylag jól működő ritmust: többet siklani víz alatt, ott nem hátráltat a felszíni káosz.

Egy kilométernél megnéztem az órám. 28 perc ment el, és ez segített. 22-24 perc alatt tudok uszodában ennyit, ez azért nem is olyan rossz, ha azt nézem, hogy most veszem el a nyílt vízi szüzességem és marhára nem esik jól.

(UPDATE 2017.07.14: itt egyébként jó nagy hülyeséget írtam, tegnap úsztam le az eddigi legyorsabb 2000 méteremet, és bizony az első km 25 percbe került, szó nincs itt eddigi 22-24 percekről. Ami viszont azt jelenti, hogy ANNYIVAL nem is voltam lassabb.) 

Dani azt mondta, hogy a nyílt vízi úszás egyik kulcsa a tájékozódás. Itt már tudtam, hogy ez a sport sem az én sportom, és nem tévedtem. Folyamatosan merőlegesen akartam úszni a tóra, de a jelek szerint ehhez képest balra tartottunk. Én mindenesetre - gondolom a hullámzásnak engedve - folyamatosan bele akartam úszni a következő hajóba. Sokáig tartott mire sikerült tartósan célirányba tenni magam. Ha visszanézem a a térképet, akkor viszont azt látom, hogy a  Révfülöp és Boglár között húzott egyenes - az óra jobb és GPS híján erre volt képes, túlnyomórészt mellben úsztam, nem kapott sok jelet - még mindig jobbra tart a merőlegeshez képest. Hát ennyit a tájékozódásról.

A másik kulcs a lábvíz. Nézz ki valakit, aki kb azt ússza, amit te, és tapadj rá hátulról. Kb 20% energiamegtakarítást jelent. Próbálkoztam ezzel is, háromszor-négyszer, de nem hogy a másik tempóját nem tudtam tartani, de a magamét sem. Teljesen össze-vissza haladtam, legalábbis ezt éreztem.

A két kilométer 55 perc környékén volt meg, és még határozottabban nem örültem a következő harmadiknak. De lenyomtam. Három után ismeretlen terület, és három és félnél természetesen teljesen ki voltam tikkadva fejben és vállban. 

Azt olvastam, azt mondták, hogy három fele valami egészen hűha-élmény, hogy bent vagy a tó közepén. Alibi megállás, persze, hogy az lett. Visszanéztem. Előrenéztem. Nem éreztem semmit, semmit, túl sok volt az ember, az erőfeszítés ott feszült a nyakamban, Flow király messze járt. Hát akkor bassza meg, menni kell tovább. A tempók és bugyborékolások közti eléggé szakadozott, gyakran kakofóniába széteső ritmusban néhol azért el tudtam gondolkozni. Körbejártam témákat, ezzel párhuzamosan megoldottam a pillanatnyi másodpercek feladatait. Ha  kellett, vizet köptem. Ha nyeltem, köhögtem.  Kerültem. Előztem. Félrehúzódtam. Új ritmust kerestem, gyorsba menekültem a beszorulások és a vállfájdalom elől. 

Néztem az embereket is körülöttem. Csodaszép lányok, címlap- és modellnedves arccal, hajjal. Hatalmas, melós hátú kidobómagyarok. Középkorú nők rendületlenül haladva előre. Kissrácok gyorsban, bohóckodva. Sokan napszemüvegben, végig kitartott fejjel, pamut baseball sapkában. Triatlonosok pólóban, nem akarnak leégni.

Teljesen szétestem, aztán mégis, még négy előtt észreveszem Danit, pedig már hosszú ideje nem láttam a zöld sapkáját. Felvillanyoz a tudat, hogy ezek szerint tartom a tempót, és értékelhető tempót tartok. Sokáig tart mire az emberek között befogom, és elúszom mellette gyorsban, hogy megvicceljem, de észrevesz és visszajön rám. Persze nem enged el, nem teheti, vérében van a versengés, de ezúttal én sem bánom, mert tudom, hogy ez legalább lefoglal, ezek a hormonok bevisznek. Nincs annyi energiám, hogy előnyt gyűjtsek, elégettem mindent, neki ilyenkor mindig van mit begyújtania. Nagyon sokáig toljuk ezt, a négy feles  bóját észre sem veszem. A végén újra rengeteget kerülgetünk, jó párszor beletempózóm, mert beragadok és Dani további métereket szerez. Ráúszom még egyszer-kétszer, hogy legalább lépésben maradjak, aztán végre leér a lábunk. Bevár. Kocogunk ki a vízben, amikor már nem tart meg a víz, csak tántorgok. Dani int, hogy gyere, gyere! A szárazföldön majdnem elesek, nem vágom a mozgást, összeakadnak a lábaim, vigyorgok az érzéstől, de kocogunk be a leolvasókhoz. Későn állítom le az órát, pedig aztán van különbség a bruttó, nettó között, mert nem csak kódot olvasnak le csuklóról, hanem még mindenkit pofán is fényképeznek. Azért lenyomom még kettő és fél előtt, mert az mégiscsak két és fél órán belül van, megdolgoztam azért, hogy ne szégyelljem ezt a pöcsömnyi hiúságot. 

Alma a kézbe, kábé három harapásra betolom, farkaséhes vagyok, pedig odafigyeltem, hogy rendben induljak neki. Hűsít, élvezem az édes, leves ízét, olyan intenzíven élem meg, mint még soha. Leszakadnak a vállaim, de ezt nem tudom, hogy könnyíteni, ennek aztán guggolhatok, görnyedhetek, mindegy, be vagyok lőve boldogsággal, és a belső drogokra csak ráerősít a Balaton, a nap, a nyár, hogy végre kicsit kiszakadtam a melóból és Budapestről.

Ellőjük az összes kupont, kivéve a kávésat. Dani nem iszik, én nem merek. A két alkoholmentes DREHER ( :( ) sör, meg a péksüti, meg nem is tudom, mi után hozok egy S-es pamutpólót Annának (az XS-es eddigre elfogyott), aztán viszonylag gyorsan feljutunk egy megnyugtatóan nagy, klímás, és gyors hajóra. Dani odaát visszakéri a bringáját, megint teker egy laza kilencvenest, én pedig megkeresem a lányokat a strandon. Szerintem én jártam jobban, ha valaki kérdezné.