Oké, nyilván, úgy agy alatt, végig érzem azt az ellenállást, feszültséget, nem is tudom, igazán mit - azt, hogy nem állok készen átlépni egy vonalat. Vagy nem akarok. Semmi dráma, igazából csak arról van szó, hogy jelenleg nem teszek bele több kilométert, nagyobb tempót a futókarrierembe. Tavasz óta 140-150 km a havi penzum, és egy-két alkalmat leszámtva nem igazán feszegettem a határaimat. Inkább csak egy kényelmes, lassabb fejlődést produkálok. 

És mindezzel egyelőre semmi bajom nincs. A versenyszezon úgy, ahogy van, elzúg mellettem, de ez csak inkább a magamra vett külső nyomás (haverok, futóblogok) miatt bánt valahol, semmint magam miatt. Egyáltalán örülök, hogy pénzügyileg eljutottam oda, hogy cipőt és harmadik pólót vegyek. Ez van. A július 19-i, balatonfüredi, éjszakai félmaratonra nagyon szívesen elmentem volna, de annyira éreztem, hogy a nyaralás után neccre csúszok hónap végéig, hogy fel sem hoztam Annának az ügyet. 

És itt jön a lényeg. Nem az, hogy papucs vagyok, és kéredzkednem kell, mert nem, de vallom azt, hogy mindez alapvetően megbeszélés kérdése. És igen, erről van szó, hogy meg kell beszélni. 

A futás, ha életforma kezd lenni, ugyanúgy időbe és pénzbe kerül, mint minden más, legyen akár szó alkoholizmusról, vagy bármi más nagyszerű időtöltésről, hobbiról. És ugyan más, esetleg fel is sorolt hobbikhoz képest a futás akár egészséges és konstruktív, és építő jellegű is lehet, de ezzel csak a futó van tisztában. Az aki otthon marad, csak annyit lát, hogy a futó idióta hacukákat húz, egyre gyakrabban és egyre többet van távol, majd iszonyú büdösen megérkezik, amely büdösség a fürdőszobában az idióta hacukák karanténba zárásáig eszkalációs (válóok) magasságokba emelkedik. 

De a megbeszélések mennek. A megbeszélésekben egyre jobb vagyok, bár tagadhatatlan, hogy életem eddigi harmincöt évében leginkább csak győzni, meg ajtót berúgni tudtam, ilyen megbeszélős skilljeim nemigen voltak.

A másik egy sokkal általánosabb jelenség, nevezetesen az, hogy nem bír két hobbim lenni. Én próbáltam, megtettem mindent, de nem megy. Futás mellett nem tudok inni. Nem mintha nagy kiválóság lettem volna alkoholizmus tekintetében, de mint fiatal, urbánus értelmiségi, azért hétvégéim szignifikáns részét töltöttem másnaposan, hiszen ennek nagy  hagyománya van errefelé. 

Sőt, baráti találkozók egyfajta elvárása ez, és lehet itt persze álszenteskedni, hogy nem kötelező inni, illetve, hogy embert barátairól, de minek ilyet tenni. 

A hétvégék amúgy is szuperkarcsúk - főleg, ha az embernek van munkahelye -, de egy ideje határozottan azt érzem, hogy egyetlen napot sem akarok arra áldozni, hogy nyomott aggyal, püffedt hassal fetrengjek kanapéról ágyra, meg vissza. 

Múlt hét csütörtökön szabad voltam. Egyfelől azt gondoltam, hogy ha már szabad leszek, akkor szerda este elmegyek lazulni. Másfelől viszont csütörtökön is futni akartam... Nem is csak a hétvégékről van szó tehát, persze, hogy nem.

Kb. négy-vagy öt sör lett a vége egy baráti beszélgetés és a szuperunalmas holland-argentin alatt, és a másnapi futás egy nagyon sóhajtva elindulós, nyögős, dühös 5 km-ré vékonyodott. Az öltözés közben már sztoikus nyugalommal raktam zsebre egy tízes zsebkendőcsomagot, pontosan tudtam, hogy mi fog történni, mint ahogy meg is történt már rögtön másfél km után. 

Dühből mentem ötöt, hogy égjen ki belőlem a szar, 26:34-et mentem. Mármint a smashrun szerint, mert én annyira másnapos voltam, hogy még az ötöt is benéztem. Vagy háromszáz méterrel később álltam meg, hogy ja bazmeg. Nem mintha, nem futottam volna meg vagy húsz-harmincszor már az klasszikus öt km-es körömet.

Nem akarok ilyen napokat. Nem tudom, mikor fogom átlépni az elszántságnak azt a vonalát, amikor több versenyt, hosszabb távokat, gyorsabb tempót vállalok be, de az már itt van a nyakamon, hogy a hétköznapi, átlagos én konfliktusba került azzal a csávóval, akinek már más dolgok fontosak. A kérdés az, hogy ezt lehet ezt a barátokkal összhangba hozni? A család, azt hiszem, a következő lépcső után következik, amikor már azoknak is az embereknek is áldozatot kell vállalni, akikkel együtt él az, aki még nem én vagyok. De valószínűleg leszek.