Majdnem ugyanaz a nyaralás, mint az eddigiek. Ugyanaz a túl rövidségében, ugyanaz a más életet akarokban, ugyanaz azt itt akarok élniben, ugyanaz a túl sok mindent akarok túl rövid idő alattban. Napsütés, tenger, minden más, minden jobb, jó kaják, turistakattingatás, sós a víz, barnul a bőr.
Egyetlen egy dologban különbözik. Az első nap reggelén cipőt húzok és futni indulok. Az egész kemping alszik még, csak a legelszántabb családapák, meg az idősebb lakóbuszos párok főzik a reggeli kávét. A cipőm teraszokon, lépcsőkön veszi fel lassan a ritmust. Dagadnak a vitorláim, annyira tele vagyok jó érzéssel. Minden porcikámban érzem, hogy most végre én én akarok lenni, én vagyok az, aki mindig lenni akartam, a fickó a filmekből, aki korán reggel már az uszodában nyomja a hosszokat..
Vagy a tengerparton fut.
Levanto azon ligur, tengerparti települések közé tartozik, amit a Jóisten benyomott két szikla közé, és ahol mindenki függőlegesen közlekedik - vagy gyalog, vagy Piaggioval. Azzal a platós, háromkerekű, dobozba csomagolt robogóval, amin halat, vagy építési törmeléket kötelező szállítani. A két tengerparti szikla közötti félkaréj szélén végig strand van, a város teljes hosszában. Aztán alagút...
A kempingünk a város déli szélén teraszolódott felfele, lefutottam hát a egyből a parti sétányra, és lefutottam mind az 1 km-t - a város teljes hosszát. Aztán alagút...
Cinque Terre környékén az alagutaknak kiemelt szerepük van, mert egyedül ezekben lehet vízszintesen közlekedni - bringával, két lábon, meg vonattal. A vonatnak külön alagútja van, szerencsére.
A sziklák közé nyomorított településeket tehát néhány kitekintő, eldugott öblök, és hasonló megszakításokat nem nézve (dehogynem) kilométeres alagutak kötik össze. Levantotól Bossanola három kili. Bossanolától Framura szintén valami két-három kilométer, úgy kb. kijön a 5-6 km csak oda. Tovább nem jutottam, de igazából erre az egy hétre elég is volt ennyi felfedezés, mert az az igazság, hogy baromi nagy szívatás tengerparton futtatni az embert. A városban megcsap a meleg, az alagútban, kicsap a hideg, rád ül a nedvesség, aztán újra kint vagy hirtelen... És végig, de végig, mint egy láthatatlan lepedő a melledre fekszik a páratartalom. Kétségtelenül egészséges lehet, ha hozzászokik az ember - sós levegő, meg minden -, de kontinentális embereknek úgy felcsapja a pulzusát halántékig, hogy öröm róla lejönni.
A végén nem tudtam, hogy mitől vagyok jobban csurom víz, az izzadságtól, vagy a párától? De akárhogy is, marhára élveztem a zúgó tengert az oldalamon, a döbbenetes erejű meglepetés-látványokat, amikor kilátásom nyílt egy-egy, alázúgó sziklák között megbúvó öbölre - minden egyes pillanat valami új felfedezéséről szólt.
Nem érdekelt a pulzusom, se az, hogy mennyire nem bírom: életemben nem futottam ilyen szép helyen, és ordítani tudtam volna a gyönyörűségtől, hogy ott lehetek, ahol vagyok, és, hogy azt teszem, amit éppen teszek.
A legjobb pillanat mégis csak az volt, amikor elfogyott a táv, én meg lerúgtam a cipőmet, és úgy, ahogy voltam, bementem a tengerbe fürödni egyet. Ez a momentum minden nyári edzés végén megoldható kellene legyen valahogy.
Hogy egészen korrekt legyek, a Smashrun vett rá leginkább, hogy nyaralás alatt is nekiinduljak. Egy badge-et hajszoltam, aminek annyi a lényege, hogy hat hónapon keresztül minden hónapban többet kell futni, mint az előzőben. Ez önmagában nem egy túl nagy kihívás, a gond az volt, hogy a negyedik hónapban jöttem rá, hogy célegyenesben vagyok, de éppen akkor tettem bele a lábaimba 145 km-t. Nekem ez az edzettségi szintem és a szabadidőm metszetét tekintve egy eléggé kimaxolt hónap volt.
Szóval baromi sok energiámba és hősiességembe, és mindennél több km-embe került nem elveszíteni ezt a jelvényt. Leginkább az utolsó hónap azonban eléggé határra tolódott, egyszerűen képtelen voltam lelkileg belepakolni még időben az elég km-t a júniusba. (A tökéletes példa erre júliusban a mai nap. Reggel 08:00-kor indultam el itthonról és 20:50-re értem haza meló, angolóra, bevásárlás, és egyéb teendők után. Pontosan tudom, hogy el kellett volna ma mennem futni, de egyszerűen teljesen elfáradtam idegileg. Éhes voltam, nyűgös voltam, pisilnem kellett, egy gramm akaraterőm nem maradt. Nem mentem el - pedig már a visszavett 140 km-hez képest is jelentős hátrányban vagyok.) 13 km-em maradt az utolsó két napra, a nyaralás első két napjára. De nem bántam meg.
Az alagutak miatt értelmét vesztette a csuklómon feszülő GPS. Amint beértem a sötétbe egyből szólt, hogy neki most annyi. Pár száz méterrel, egy kilométerrel arrébb, amikor újra jelet kapott, próbálkozott ugyan, de aztán újra elvesztette az égi jelet. Ugyanúgy lettek tizeniksz perces tempóim mint ahogy egy-két percesek is. A végén már nem is az tényleges ezer métereknél nyomta le magának az adott kör végét, hanem ahol egyáltalán volt neki ezer méter adata. A második futásnál még tovább rontottam a helyzetem, önkéntelen videózhatnékomban elfelejtettem leállítani az órát.
Soha nem értettem, hogy miért akar valaki footpoddal szarakodni, amikor ott van a GPS. Az ember vagy szabad ég alatt fut, vagy szabad ég alatt fut. A teremben futók nem futók. Hát itt megdőlt a gps-soviniszta elméletem, itt bizony egy forintot nem érnek a jó nevű órák lépésszámláló nélkül. Van olyan hely a Földön, ahol az őskori technikák sokkal célravezetőbbek, mint a modern kor vívmányai. Beszarás.
Egyébként meglehetősen sok futóval találkoztam, felteszem a legtöbbjük turista volt, de biztos akadt egy-két helyi erő is.Vagy nem. Amennyit azok tekernek, kapaszkodnak, menetelnek a városaikban, nem igazán van rá szükségük. Itt nem találkoztam kövér olasszal. Nem csak azért, mert olyan, hogy "olasz" nem létezik, hanem mert tényleg: itt csak felfelé lehet haladni, és mindig menni kell valahova. Ha mást nem, beszélgetni. Nekünk, sík - és szárazföldieknek viszont nem maradt más hátra, mint pluszban beletenni a jó élethez szükséges méreteket.