Majdnem ugyanaz a nyaralás, mint az eddigiek. Ugyanaz a túl rövidségében, ugyanaz a más életet akarokban, ugyanaz azt itt akarok élniben, ugyanaz a túl sok mindent akarok túl rövid idő alattban. Napsütés, tenger, minden más, minden jobb, jó kaják, turistakattingatás, sós a víz, barnul a bőr.

Egyetlen egy dologban különbözik. Az első nap reggelén cipőt húzok és futni indulok. Az egész kemping alszik még, csak a legelszántabb családapák, meg az idősebb lakóbuszos párok főzik a reggeli kávét. A cipőm teraszokon, lépcsőkön veszi fel lassan a ritmust. Dagadnak a vitorláim, annyira tele vagyok jó érzéssel. Minden porcikámban érzem, hogy most végre én én akarok lenni, én vagyok az, aki mindig lenni akartam, a fickó a filmekből, aki korán reggel már az uszodában nyomja a hosszokat..

Vagy a tengerparton fut.

Levanto azon ligur, tengerparti települések közé tartozik, amit a Jóisten benyomott két szikla közé, és ahol mindenki függőlegesen közlekedik - vagy gyalog, vagy Piaggioval. Azzal a platós, háromkerekű, dobozba csomagolt robogóval, amin halat, vagy építési törmeléket kötelező szállítani. A két tengerparti szikla közötti félkaréj szélén végig strand van, a város teljes hosszában. Aztán alagút...

A kempingünk a város déli szélén teraszolódott felfele, lefutottam hát a egyből a parti sétányra, és lefutottam mind az 1 km-t - a város teljes hosszát. Aztán alagút...

Cinque Terre környékén az alagutaknak kiemelt szerepük van, mert egyedül ezekben lehet vízszintesen közlekedni - bringával, két lábon, meg vonattal. A vonatnak külön alagútja van, szerencsére.

A sziklák közé nyomorított településeket tehát néhány kitekintő, eldugott öblök, és hasonló megszakításokat nem nézve (dehogynem) kilométeres alagutak kötik össze. Levantotól Bossanola három kili. Bossanolától Framura szintén valami két-három kilométer, úgy kb. kijön a 5-6 km csak oda. Tovább nem jutottam, de igazából erre az egy hétre elég is volt ennyi felfedezés, mert az az igazság, hogy baromi nagy szívatás tengerparton futtatni az embert. A városban megcsap a meleg, az alagútban, kicsap a hideg, rád ül a nedvesség, aztán újra kint vagy hirtelen... És végig, de végig, mint egy láthatatlan lepedő a melledre fekszik a páratartalom. Kétségtelenül egészséges lehet, ha hozzászokik az ember - sós levegő, meg minden -, de kontinentális embereknek úgy felcsapja a pulzusát halántékig, hogy öröm róla lejönni.

A végén nem tudtam, hogy mitől vagyok jobban csurom víz, az izzadságtól, vagy a párától? De akárhogy is, marhára élveztem a zúgó tengert az oldalamon, a döbbenetes erejű meglepetés-látványokat, amikor kilátásom nyílt egy-egy, alázúgó sziklák között megbúvó öbölre - minden egyes pillanat valami új felfedezéséről szólt.

Nem érdekelt a pulzusom, se az, hogy mennyire nem bírom: életemben nem futottam ilyen szép helyen, és ordítani tudtam volna a gyönyörűségtől, hogy ott lehetek, ahol vagyok, és, hogy azt teszem, amit éppen teszek.

A legjobb pillanat mégis csak az volt, amikor elfogyott a táv, én meg lerúgtam a cipőmet, és úgy, ahogy voltam, bementem a tengerbe fürödni egyet. Ez a momentum minden nyári edzés végén megoldható kellene legyen valahogy.

Hogy egészen korrekt legyek, a Smashrun vett rá leginkább, hogy nyaralás alatt is nekiinduljak. Egy badge-et hajszoltam, aminek annyi a lényege, hogy hat hónapon keresztül minden hónapban többet kell futni, mint az előzőben. Ez önmagában nem egy túl nagy kihívás, a gond az volt, hogy a negyedik hónapban jöttem rá, hogy célegyenesben vagyok, de éppen akkor tettem bele a lábaimba 145 km-t. Nekem ez az edzettségi szintem és a szabadidőm metszetét tekintve egy eléggé kimaxolt hónap volt.

Szóval baromi sok energiámba és hősiességembe, és mindennél több km-embe került nem elveszíteni ezt a jelvényt. Leginkább az utolsó hónap azonban eléggé határra tolódott, egyszerűen képtelen voltam lelkileg belepakolni még időben az elég km-t a júniusba. (A tökéletes példa erre júliusban a mai nap. Reggel 08:00-kor indultam el itthonról és 20:50-re értem haza meló, angolóra, bevásárlás, és egyéb teendők után. Pontosan tudom, hogy el kellett volna ma mennem futni, de egyszerűen teljesen elfáradtam idegileg. Éhes voltam, nyűgös voltam, pisilnem kellett, egy gramm akaraterőm nem maradt. Nem mentem el - pedig már a visszavett 140 km-hez képest is jelentős hátrányban vagyok.) 13 km-em maradt az utolsó két napra, a nyaralás első két napjára. De nem bántam meg.

Az alagutak miatt értelmét vesztette a csuklómon feszülő GPS. Amint beértem a sötétbe egyből szólt, hogy neki most annyi. Pár száz méterrel, egy kilométerrel arrébb, amikor újra jelet kapott, próbálkozott ugyan, de aztán újra elvesztette az égi jelet. Ugyanúgy lettek tizeniksz perces tempóim mint ahogy egy-két percesek is. A végén már nem is az tényleges ezer métereknél nyomta le magának az adott kör végét, hanem ahol egyáltalán volt neki ezer méter adata. A második futásnál még tovább rontottam a helyzetem, önkéntelen videózhatnékomban elfelejtettem leállítani az órát.

Soha nem értettem, hogy miért akar valaki footpoddal szarakodni, amikor ott van a GPS. Az ember vagy szabad ég alatt fut, vagy szabad ég alatt fut. A teremben futók nem futók. Hát itt megdőlt a gps-soviniszta elméletem, itt bizony egy forintot nem érnek a jó nevű órák lépésszámláló nélkül. Van olyan hely a Földön, ahol az őskori technikák sokkal célravezetőbbek, mint a modern kor vívmányai. Beszarás.

Egyébként meglehetősen sok futóval találkoztam, felteszem a legtöbbjük turista volt, de biztos akadt egy-két helyi erő is.Vagy nem. Amennyit azok tekernek, kapaszkodnak, menetelnek a városaikban, nem igazán van rá szükségük. Itt nem találkoztam kövér olasszal. Nem csak azért, mert olyan, hogy "olasz" nem létezik, hanem mert tényleg: itt csak felfelé lehet haladni, és mindig menni kell valahova. Ha mást nem, beszélgetni. Nekünk, sík - és szárazföldieknek viszont nem maradt más hátra, mint pluszban beletenni a jó élethez szükséges méreteket.

 Az első és legfontosabb dolog, hogy - életemben se, véletlenül se, álmomban se, amit akarsz - nem gondoltam volna, hogy ezt így meg tudom csinálni. Pont ezért nem is készültem erre, és igazából a tény, hogy képes voltam erre, nem tesz teljesen boldoggá, mert tudom, hogy mit kell megugorni majd a közeli, vagy inkább egy kényelmesebbre eltolt nem túl közeli jövőben. Ez a szívkiadós, vérkipumpálós, öngyötrős, csakazértiskibíromos világ nem az enyém. Ez kihívás, feladat, EZ verseny. Ez, így, nem az önmagamért, a saját örömömért, a mozgás öröméért van. Ez nem úgy tesz hozzám, ahogy a kedvenc futásaim, ez, most, így rövid távon elvett. Ez mondjuk az én hülyeségem, illetve tapasztalatlanságom, pótolni kellett volna a szervezetet az elvesztett dolgaiért, pihennem kellett volna, de csak csináltam a szokásos dolgaimat, aztán estére ledobtam a láncot. Túlvállaltam magam, még boltba mentem, pizzát sütöttem, filmet töltöttem le, amit nem laptopon, hanem 5.1-en, az aznap a szervizből elhozott nagy tévén akartam nézni. Itthoni másikra ordibálás lett a vége. Pedig pont azért is kezdtem el valahol futni a munkanélküliségem kezdetekor, hogy a végtelen negatív energiáimat felszívják a kinti percek.

Hogy félreértés ne legyen. Szenvedve örültem közben, kapaszkodtam, lihegtem, követtem a nyulat (Danit), és a végén egyszerre voltam büszke és hitetlenkedő, hogy megcsináltam.

Ja, persze, hogy miről is van szó...

Erről:

Dani már előtte a héten is megfuttatott, vettem neki quick release kitet a a Garmin 310-esére, hogy a ne a csuklóján, hanem a bringán törje agyon az órát. Elég nagy futás volt, a minden nyáron megrendezett Budai Minden Utat Feltúrunk És Kilométeres Dugókat Okozunk című verseny egy igazi ultra trail esemény. Egy perccel zárás előtt értem be a Zergéhez.

Utána felbújtásomra megvetette velem a Nyúlcipőboltan éppen kupon nélkül is leárazott Nike Pegasus 30-at, mivel a Lunarakármilyében már vagy hatezer kilométert beletett, még úgyis, hogy nem bír leállni az ötezer forintos,  decathlonos futócipők vételével, valamint használatával.

A szombati találkozó tehát egyfajta ürügy volt egy baráti találkozásra és kütyüátadásra, de ezek a baráti találkozók elég komoly edzéseket fognak közre, főleg az utóbbi időkben. Nem is tudom, minek tudjam be, hogy alkoholizálás (sokat csináltuk), csajozás (sosem csináltuk), biliárdozás (vég nélkül csináltuk), gyúrás (minek csináltuk) helyett mostanában tapadós ruhába bújunk - gyakran egymás előtt - és tizenhuszonkilométereket futunk - leginkább egymás után. Rendben, én Dani után.

Megtévesztő idő volt, mert ugyan nem ezen a hétvégén keresték halálra magukat a strandos büfések, de ha nem fújt a szél, ha nem mozdult meg egyáltalán a levegő, azonnal beindult a tojásfőzés a fejem tetején.

Aztán ezek a vízszintesek kurvára nem akartak jönni, a Velencei-tó északi partja olyan, hogy még a lejtőben is emelkedő van, és most halálosan komolyan beszélek.

A sukorói emelkedő a bringaúton közelítve össze nem hasonlítható azzal amit a Smashrun berajzol. Még hogy 2 Hill difficulty!!! Ezért azért elég komoly seggberúgás jár, még ha ők most ezzel a spanyol heggyel is vannak nagyra. (nem, a smashrunt sajnos nem lehet bántani, rettenetesen szimpatikus, végre nem magyar startup banda - szóval nem kell féltékenynek lennem rájuk. Remélem soha nem lesz belőlük olyan gonosz, csakazértsemkommunikálokazokkalakikeltartanak, garmin féle banda)

12 km-nél nagyon végem volt. Bele kellett még 3 km-t tolni, főtt a fejem, elfáradtam, és hupákos volt előttem minden. Eléheztem. Daninál volt még egy már valószínűleg akkor lejárt nagyatádi gél, amikor először volt extrememanen. Én azt nem túl sok hezitálással be is nyeltem, és még mindig itt vagyok, ami bizonyíték arra, hogy Nasa, meg a Dharma, meg az amerikai hadsereg tényleg képes lehet kétszáz évig életben tartani bárkit háromszáz éves kajákkal.

Töltöttem magamba is, meg a fejemre is vizet, és én se hittem el, de kitartás-találás, meg ilyen lelki dolgok nélkül, csak úgy robot-módban befejeztem az egész rohanás minden egyes kurva kilométerét hat percen belül.

Azóta mondjuk, csak egy hatszor megállós, oldalgörcsös nyolcezret mentem, de szerintem akkor is Vasember négy vagyok páncél nélkül. Mármint anélkül is vas. Ennyi a minimum.

Azt hiszem nagyjából ez (mármint a nadapi nádas) volt az első felnőtt vicc, amit megértettem. Hogy ez egyből a genitáliákról szól, na arról nem tudom, hogy tehetek-e, de amúgy is a második keresztanyám (kétszer kereszteltek, esküszöm, de ez annyira elkoptatott csajozós sztori, hogy itt már nem mesélem el újra) magyarázta el. A lényeg, hogy leesett.

A Velencei-tavat mindig is valahogy második, az idővel aztán csak ikszedik otthonomnak tekintettem, főleg Velence-Sukoró környékén volt mindig egy nagyon békés, harmonikus, "megérkeztem" érzésem.

Most már inkább csak régi ismerős táj, de sem régebben, sem mostanában nem tartozott bele ebbe az egészbe Nadap. Ezelőtt egyszer voltam ott, fent.

Titkon a második tókörömre készülök, de az sok idő, ritkán jön össze ennyi szabadidő. Nettó három óra, bruttóban még egyszer ennyi - minimum.

Hétvégén Velencén voltunk, de mivel Annával érkeztem, és Dani sem volt egyedül, nem feltétlenül a futásról szólt az a másfél nap. (Például kétszer is leteszteltük a nem tudom hány évre félbehagyott, most végre elkészült Velencei strandot. Homokos lett. Ennek eleinte mindenki örül, mert különleges, majd mindez elmúlik, mert kiderül a homok forró. Nagyon. Leginkább talpon, de egyéb romantikus testnyílásokban is valószínűleg.)

A kompromisszum úgy hangzott, hogy fussunk fel Nadapra. Menjünk egy tizenötöst Lovasberény felé. (A két kijelentésnek köze van egymáshoz, mert Velencéről Lovasberénybe főleg Nadapon keresztül visz az út.)

Nekem a futások előtt kurva nagy szám van, és mostanában úgyis azzal jövök, hogy Pakson majd 400 métert kell felfele megtenni, és ettől nagymenőnek érzem magam. (Nem tévedek egyébként.)

Nyilván a vállamat rángattam, hogy nekem belefér. Persze. Dani elég egybitesen gondolkozik a futásról, ez nála ilyen őstesztoszteron kérdés, az egész élete egyetlen egy nagy verseny. Teligázzal. De akkor nyomjuk meg! Azt válaszoltam, hogy 150-155-ig megnyomom. Aha. lófaszt, örültem, hogy 167-nél megálltam.

Megmásztunk két kibaszott hosszú és nagy emelkedőt, az egészet  - mármint az oda-visszát - úgy kell elképzelni, mint két igen hetyke cicit. Meg is mutatom. Összesen 250-260 méter felfelé volt benne, és ennek ellenére ez lett életem eddigi leggyorsabb 15 km-e.

A végső, Velencéhez közelítő nagy lejtőn már igen fáradt voltam, valami öt nem sok ezrekkel toltam neki, és konkrétan nem tudtam, hogy fizikailag mit tegyek már, hogy akár kicsit közelebb kerüljek Danihoz. Néha-néha bevárt, hogy ne távolodjunk el annyira egymástól. Ilyenkor néztem, hogy mi az, amit másképpen csinál, de igazából ugyanazt tette, mint én. Csak mindent kicsivel.. éppenhogy ritmusosabban, kicsivel jobban emelkedett, pár centivel nagyobb távot tett meg a levegőben, semmi jelentős. De együtt ez a sok kicsi azt eredményezte, hogy pillanatok alatt sokszor tíz méterrel megelőzött. Az emelkedők felétől, kétharmadától, ahol már belassultam, ott még inkább, hiszen ott ő még bele is tolt egy kicsit.

Teljesen eltérő mentalitásunk, ezer km-ek vannak kettőnk között, de ez amúgy sem volt számomra soha verseny, olyan főleg nem, amit meg akarnék nyerni. Kellene a pulzusa, kellenének az izmok, a tüdő, de arra is mérhetetlenül büszke vagyok, ami nekem van. Valamelyik Salomon teaserből velem maradt az a mondat, hogy "mennyire összehasonlíthatatlanul boldogabb vagyok hosszútávfutóként". A long distance runner természetesen teljesen mást jelent másvalaki szájából, mint azéból, akinek egyelőre 27 km élete leghosszabb távja. De összehasonlíthatatlanul boldogabb és kiegyensúlyozottabb vagyok futóként, mint nem futóként. Több igazi pillanatot éltem meg mióta futok - futás közben, és azon kívül is - mint összesen azelőtt. Lehetnek ezek kilátások, gondolatok, megérkezések, rátalálások, beszélgetések, akármik. Sokkal inkább jelen vagyok, mint ezelőtt bármikor. Ezt érzem. És nekem ez elég, ezt akarom, mert ettől jól vagyok.

"When I look at how happy I am as a long distance trail runner -- it simply doesn't compare to the way I was before."

A megmérhető dolgokról annyit, hogy azt már a félmaratoni felkészülés alatt is észrevettem, hogy egy-egy erősebb tempózás után egyből és drámaian javul az adott tempónál mérhető pulzusom.

Két napra rá, kedden hirtelen nem egyszer 6:10-es kilométereket tudtam futni 140-es szívveréssel. 10 km-en 6:20 átlagtempót tudtam menni 140-nel.

Szerdán fartleket akartam menni, de mivel ez volt talán életem első egymás utáni napokon való futása, nem igazán tudtam variálni a sebességemen. Megmásztam a 70 méteremet, ennek is örültem már, aztán annyi. De 6:20-as és 141-es átlagokkal érkeztem meg haza.

Nekem ez is azért eléggé aztakurva.

... fartlek

 

Ez is az  tipikus poszt, amit a munkahelyem kezdtem el írni notepadon, aztán nagy nehezen átjuttattam ide, ahol kiderült, hogy nem az egész jött át. Valami lemaradt a kopipésztek alatt. Mindegy, kezdjük el:

Valahogy válaszolni kell a hétvégi hosszúkra, mert az csak eggyel jobb, ha 140-es szívveréssel futok állandóan, annál, ha ugyanezt teszem a 150-en, ezt tudom. Egyrészt onnan tudom, hogy amikor felkészültem első és eddigi egyetlen hivatalos félmaratonomra, akkor annyit fejlődtem abban a két és fél hónapban, mind gyorsulásban, mint pulzusszámban, mint az azelőtti egy évben, és utána, a mai napig tartó pár hónapban (kettő) összesen. Mondjuk ez nem igaz, lévén, hogy előtte gyakorlatilag semmit, utána meg (egyelőre még) nagyon keveset. 

A baj az, hogy abban a két és fél hónapban, amíg a Garmin edzésterve szerint haladtam, leginkább intervallokkal válaszoltam a hosszú, lassú edzésekre. Nagyjából 10 intervallt (résztávot - ezekre az angol kifejezésekre egyébként egészen használható magyar megfelelők születtek, már csak használni kellene ezeket) futottam kezdve a 5*4 percektől egészen a 3*7 percekig. Az összes*összes percét gyűlöltem, teljes, őrülten verő, gyenge szívemből. Gyűlöltem, hogy tesiórásan rohannom kell, gyűlöltem, hogy trappolva rohanok, mert gyengék a lábaim a rendes, összeszedett mozgás kivitelezéséhez. Gyűlöltem, hogy levegő után kapkodok, hogy szúr az oldalam, és, hogy az istentelen, lelketlen, gyűlöletes óra a csuklómon minden egyes gyors szakasznál vagy két percig sikoltozik, mert még mindig nem elég magas a pulzusom, vagy nem tudom magasan tartani.

Nem mintha tudományosan beállítottam volna a zónáimat, tehát simán benne van, hogy fals volt az egész erőlködés, de tény, hogy magamhoz képest őrülten sokat fejlődtem. Nem mintha nehéz ügy lett volna, ha azt nézem, hogy mennyire szűz terület volt a szervezetem.

Akárhogy is, az tiszta sor, hogy nem futhatom meg állandóan ugyanazokat a lassú kocogásokat, a másik végéről viszont fusson a halál intervallt, ha csak nem nagyon muszáj. 

A futószótáramba egyetlen egy szó került fel a résztávozás mellé, mint potenciálisan gyors edzés: a fartlek.

Fartleket, vagy iramjátékot, alig egyszer-kétszer futottam idáig. Egyetlen dolog maradt meg bennem erről az edzéstípusról, amit még a futás.neten olvastam, amikor ki akartam deríteni, hogy mit jelent ez a szó. Az maradt meg bennem, hogy "domb". Fusd meg az emelkedőt erősen, lazázz lefele. A szeptember hatodikán, Pakson, 400 méter emelkedő lesz a 24 km-en. Abszolút rám fér a dombfutás.

Ebből a szemszögből nézve kifejezett szerencsém az, hogy itt, Kelenföld Albertfalvához közelebb eső részén, igazából azért kell küzdeni 5 km felett, hogy ne fusson dombot az ember. A főbb utakat, amelyek sajnos néha kényelmetlenül közel futnak a Duna-parthoz, elhagyva, szinte egyből feltűnik, hogy Kelenvölgy, és Péterhegy - vagy inkább, így egyben: Rózsavölgy - mennyire dominánsan uralja a környék domborzatát. 

Tehát pár hónapos kihagyás után újra nekiindultam a domboknak.

 

... for free

 

Ha az ember a Fehérvári út, Etele út találkozásának környékéről indul, akkor az első emelkedő, aminek neki lehet futni, olyan 2-2,5 km után érkezik, tehát a lehető legideálisabb távolságra van: van idő bemelegedni, rákészülni, esetleg mégis inkább más irányba kanyarodni. 

Nem tettem. Átfutottam a Szerelmei Miklós utcáról a Kővirág sorra, és onnan megtoltam rögtön az első emelkedőt. Mit mondjak, nagyon valóságos érzés.. Befordultam egy vízszintesen haladó utcába, és azt figyeltem, hogy még akkor is javában lihegek, amikor a szívverésem már a normális tartományban van. Nem kérdéses, hogy a tüdőm is a szűk keresztmetszeteim közé tartozik. 

 

 

Sréhen futottam, majd egy gyorsat lefele, aztán egy hosszú, lassan emelkedőt, majd egy lassú erősen emelkedőt.

Kút. KÚT!.!!!!. A kutak kezdenek lassan annyira túlmisztifikálttá válni, mint a cipők. Arról van szó, hogy amióta olvastam Sesam első, spontán, városi félmaratonjának a beszámolóját (" A frissítőpont a néhány közkút volt"), illetve, amióta rájöttem, hogy nem szeretek magamra aggatni holtsúlyokat (kulacsöv, nincs igazából oka, mozgásban szinte semennyit, mentálisan viszont valamiért gátol), azóta kutakra vadászom. Minden alkalmas  használatra eddig egyet találtam csak az albertfalvai piac mögött. Ez, ott a Késmárki utcán, ugyan indokolatlanul magasan van a tengerszinthez képest, de miután úgy néz ki, hogy az emelkedők részei lesznek az életemnek, azt hiszem, ez egy nagyon hasznos felfedezés volt. 

 

 

A futás további részében megfogant az a gondolat, hogy milyen nagy ötlet lenne térképes weboldalt hegeszteni a közkutatról, de mint utóbb kiderült, hogy pont úgy, ahogy minden kérdést feltettek már a gyakorikérdéseken, úgy erre is gondolt már valaki - még ha el is halt a kezdeményezés. 

Már a Ringló úton kapaszkodva, egyszer csak felértem a környék tetejére. A legmagasabb helyen fekvő telek egyelőre(?) üres, minden további nélkül meg lehet hát élni a pillanatot: egyértelműen kötelező egy emelkedett Facebook poszt kitolása.

 

 

Miután megvolt, ki is használtam az eufóriát, és egy gyors lejtőt futottam, egészen a Szerelmei Miklósig, ahonnan az utolsó 2 km-t már egy túl hosszú levezetőnek tudtam be, főleg, hogy a lelkesedés miatt 10 km-t futottam az előre eltervezett 8 helyett: megint messzebbre vittek a lábaim.

Borzasztóan jó, igazi örömfutás volt.