Azt hiszem nagyjából ez (mármint a nadapi nádas) volt az első felnőtt vicc, amit megértettem. Hogy ez egyből a genitáliákról szól, na arról nem tudom, hogy tehetek-e, de amúgy is a második keresztanyám (kétszer kereszteltek, esküszöm, de ez annyira elkoptatott csajozós sztori, hogy itt már nem mesélem el újra) magyarázta el. A lényeg, hogy leesett.
A Velencei-tavat mindig is valahogy második, az idővel aztán csak ikszedik otthonomnak tekintettem, főleg Velence-Sukoró környékén volt mindig egy nagyon békés, harmonikus, "megérkeztem" érzésem.
Most már inkább csak régi ismerős táj, de sem régebben, sem mostanában nem tartozott bele ebbe az egészbe Nadap. Ezelőtt egyszer voltam ott, fent.
Titkon a második tókörömre készülök, de az sok idő, ritkán jön össze ennyi szabadidő. Nettó három óra, bruttóban még egyszer ennyi - minimum.
Hétvégén Velencén voltunk, de mivel Annával érkeztem, és Dani sem volt egyedül, nem feltétlenül a futásról szólt az a másfél nap. (Például kétszer is leteszteltük a nem tudom hány évre félbehagyott, most végre elkészült Velencei strandot. Homokos lett. Ennek eleinte mindenki örül, mert különleges, majd mindez elmúlik, mert kiderül a homok forró. Nagyon. Leginkább talpon, de egyéb romantikus testnyílásokban is valószínűleg.)
A kompromisszum úgy hangzott, hogy fussunk fel Nadapra. Menjünk egy tizenötöst Lovasberény felé. (A két kijelentésnek köze van egymáshoz, mert Velencéről Lovasberénybe főleg Nadapon keresztül visz az út.)
Nekem a futások előtt kurva nagy szám van, és mostanában úgyis azzal jövök, hogy Pakson majd 400 métert kell felfele megtenni, és ettől nagymenőnek érzem magam. (Nem tévedek egyébként.)
Nyilván a vállamat rángattam, hogy nekem belefér. Persze. Dani elég egybitesen gondolkozik a futásról, ez nála ilyen őstesztoszteron kérdés, az egész élete egyetlen egy nagy verseny. Teligázzal. De akkor nyomjuk meg! Azt válaszoltam, hogy 150-155-ig megnyomom. Aha. lófaszt, örültem, hogy 167-nél megálltam.
Megmásztunk két kibaszott hosszú és nagy emelkedőt, az egészet - mármint az oda-visszát - úgy kell elképzelni, mint két igen hetyke cicit. Meg is mutatom. Összesen 250-260 méter felfelé volt benne, és ennek ellenére ez lett életem eddigi leggyorsabb 15 km-e.
A végső, Velencéhez közelítő nagy lejtőn már igen fáradt voltam, valami öt nem sok ezrekkel toltam neki, és konkrétan nem tudtam, hogy fizikailag mit tegyek már, hogy akár kicsit közelebb kerüljek Danihoz. Néha-néha bevárt, hogy ne távolodjunk el annyira egymástól. Ilyenkor néztem, hogy mi az, amit másképpen csinál, de igazából ugyanazt tette, mint én. Csak mindent kicsivel.. éppenhogy ritmusosabban, kicsivel jobban emelkedett, pár centivel nagyobb távot tett meg a levegőben, semmi jelentős. De együtt ez a sok kicsi azt eredményezte, hogy pillanatok alatt sokszor tíz méterrel megelőzött. Az emelkedők felétől, kétharmadától, ahol már belassultam, ott még inkább, hiszen ott ő még bele is tolt egy kicsit.
Teljesen eltérő mentalitásunk, ezer km-ek vannak kettőnk között, de ez amúgy sem volt számomra soha verseny, olyan főleg nem, amit meg akarnék nyerni. Kellene a pulzusa, kellenének az izmok, a tüdő, de arra is mérhetetlenül büszke vagyok, ami nekem van. Valamelyik Salomon teaserből velem maradt az a mondat, hogy "mennyire összehasonlíthatatlanul boldogabb vagyok hosszútávfutóként". A long distance runner természetesen teljesen mást jelent másvalaki szájából, mint azéból, akinek egyelőre 27 km élete leghosszabb távja. De összehasonlíthatatlanul boldogabb és kiegyensúlyozottabb vagyok futóként, mint nem futóként. Több igazi pillanatot éltem meg mióta futok - futás közben, és azon kívül is - mint összesen azelőtt. Lehetnek ezek kilátások, gondolatok, megérkezések, rátalálások, beszélgetések, akármik. Sokkal inkább jelen vagyok, mint ezelőtt bármikor. Ezt érzem. És nekem ez elég, ezt akarom, mert ettől jól vagyok.
"When I look at how happy I am as a long distance trail runner -- it simply doesn't compare to the way I was before."
A megmérhető dolgokról annyit, hogy azt már a félmaratoni felkészülés alatt is észrevettem, hogy egy-egy erősebb tempózás után egyből és drámaian javul az adott tempónál mérhető pulzusom.
Két napra rá, kedden hirtelen nem egyszer 6:10-es kilométereket tudtam futni 140-es szívveréssel. 10 km-en 6:20 átlagtempót tudtam menni 140-nel.
Szerdán fartleket akartam menni, de mivel ez volt talán életem első egymás utáni napokon való futása, nem igazán tudtam variálni a sebességemen. Megmásztam a 70 méteremet, ennek is örültem már, aztán annyi. De 6:20-as és 141-es átlagokkal érkeztem meg haza.
Nekem ez is azért eléggé aztakurva.
