Várakozás. A legnehezebb sportág. Emlékszem gyerekkoromban mennyire lehetetlen feladatok elé állítottak a naptárak, a hetek, napok, órák. Várni kellett ajándékra, utazásra, strandra, a szünidő végére ceglédi nagyanyám kertjében - mire újra hazamehetek. Dolgokat kellett tenni addig, túl kellett esni egy csomó elviselhetetlen kerülőúton, a célhoz egyedül az eltelt idővel közelebb vivő muszájokon. És a várakozás mindig csak ismétlődött, én egyre türelmetlenebb voltam, a tét egyre nagyobb lett, a legóból és autópályából szerelem lett, a szerelemből szex lett, a szexből szerelem lett, a szerelemből elhagyás lett, az elmúlásból szerelem lett, és mindig lehetetlenül sokat kellett várni, hónapokat pillanatokért, megnyugvásokért, várni kellett, se busz, se vonat, se autó nem lehetett elég gyors, pedig egyre inkább én irányítottam a lépteimet, és most már olyan régóta teljes életem van, hogy mindent én irányt én irányítok, és rengeteg várakozást megöltem, de hiába lettem életem Héraklésze, még sincs vége, sőt, a várásnak soha nem látott új trükkjei és dimenziói lettek, nagyobbak, kétszeresek, társasak, várakozásban várakozásosak.

Másfél hónapot vártam, mire péntek reggel kilenc óra harminc után kinyílt az ajtó, és a kiszemelt orvos azt mondta, Marcsinkó Péter. Bementem. Nem voltam bent egészen fél órát.

Meztelen lábbal lépkedek. El az ajtóig, vissza. Felülök. Bólintok, képet vágok, szisszegek, amikor nyomásra fáj. Ugyanazt mondja, kivájt lábfej, kifelé billenő lábak, a talp külső éle van terhelés alatt. Ugyanakkor nem kommentálja agyon az én két darabban lévő járulékos csontomat. Azt mondja, lehet, hogy a sérülés után volt egy kis felgyűlt folyadék a peroneus ín környékén, de most, ahol és amikor jelzem a fájdalmat, az egy másik terület. Szerinte ez már a sérülés lecsengő fázisa. A rövid lábbujakat feszítő ínról beszél.

Kenni kell. Közbevetem, hogy kentem én eleget. Nem jó helyen kentem, a lábhátat kellene kenni. Újra mutatja, újra szisszegek, nem vitatkozom. Kenem ott. Masszírozni kellene a dekás halálcsillaglabdával (ami gyakorlatilag ugyanaz a triggerpont-kezelés, amibe a gyógytornász belekezdett, és ami szintén a doki egyik szakterülete) és nyújtani kell, naponta ötször egy percet. Mutatja hogyan. 

Szerinte el fog múlni ez négy héten belül, de ha nem, keressem újra, megyünk tovább HILT terápiára, ami valami lézeres nyavalya.

Sokáig írja a papírt, görgeti az egeret a CT felvételeken. Megmutatja neten a kérdéses izmot, magyaráz, hümmög a CT diagnózisomra, ami végül mindössze egy "véleményez" kitélellel kerül be a saját sorai közé. Az a baj, hogy nem látjuk a másik lábát, magyarázza, lehet, hogy ott ugyanezt a különállás lenne felfedezhető. Nincs meggyőzve a töréses történetről. Nem lát katasztrófát.

Viszonylag sok időm van átgondolni, hogy ne menjek ki elégedetleneül, lógva hagyva a rendelőből?  Megkapom a doki elérhetőségét, javaslatot tesz a továbbiakra, alternatívát is felvázol. Egyelten dolog maradt csak hátra.

- Doktor úr, a futás...?

Elveszi a tekintetét a képernyőről, rámnéz, és mindenféle teketória nélkül, bólintva azt válaszolja:

- Fusson.

Nálam még uborkaszezon van, marad is még egy ideig, de nem a nagyvilágban. Ott dübörgnek a talpak, pukkanak a posztok. A kilométerek, kudosok, száma végtelen és egyre nő. Így, ha magamról nem is tudok/akarok  írni, van milyen anyaghoz nyúlni, tele vagyunk versenyekkel, szenzációkkal, hírekkel. Nem is könnyű választani, de azért hosszas szelektálás sikerült kiválasztani a nyár kétségtelenül legfontosabb történését.

Minden sportos kütyük pápája, DC Rainmaker decathlonos cipőt húzott a lábára.

Ezzel a példátlan horderejű tettel, a Kalenji bekerült a hivatalos kánonba a Garmin, a Suunto, az Adidas, a Nike, a Strava, egyszóval azon iparági szereplők közé, akik igazán számítanak.

Talán pont a most zajló UTMB ihlette azt a pár éve népszerű agymenést, hogy mi különbözteti meg az újvilági futót az óvilági futótól. (Europe: Compress everything! Nem tudom, hogy még mindig kompresszálunk-e, mindenesetre olvassátok el ezt meg ezt, tényleg vicces, igaz némeileg idejétmúlt, ha a kamionos satyók runnabes térhódítását nézzük.)

Számomra soha nem az érszorítás adta a különbséget, én azt mondom, hogy a pár éve már az öreg kontinensünkön élő Rainmaker is most, a Decatlon által lett turistából igazi hollandi. (Még akkor is, ha idén, tavaly év végén a Decathlon megkezdte a tengerentúli terjeszkedését. Viszlát North Face!)

Betegségről, sebesülésekről írni egy futós blogon a legnagyobb önszopatások közé tartozik, ezt tényként le merem írni.

Amúgy sincs jó kedve az adminnak, ő maga már gennyesre unja a témát, ezzel kel, ezzel fekszik, és amikor még nem is erre gondol, akkor is erre gondol agyának valamelyik hátsó, mókuskerekes zugában. Nyaralni sem tud önfeledten, ha véletlenül úszni megy, is arra gondol, hogy MIÉRT úszni megy - végtelenségig lehetne ragozni.

A motiváció már réges-régen széjjelcsúszott, és milliószor inkább félretekint, nem néz oda, nem kattint, nem megy fel, csak ne kelljen se írni, se látni a futásról semmit.

Itt egyedül csak a messiástudat segít, hogy futók milliói tanulnak majd az esetéből, és áldják majd nevét Szentkrémet kenegetve kérges, megviselt, degenaratív talpaikra.

Úgyhogy én erőt magamon, ti meg szentkrémet a patikában.

Tehát.

Kurvára el volt törve ez a kikúrt csontom. A vicc az, hogy nem most, mert annyi nagy nehezen kiderült, hogy a fragmentálódott vackaimnak már kerek szélei vannak, ami annak a jele, hogy már jó ideje két darabban van ez a járulékos csont. Nem most történt, nem májusban.

Az, hogy ez most okoz panaszt, az egy másik történet. Eddig bírta, eddig kompenzált, eddig nem erőltettem meg ennyire, akármilyen történet lehet ez, nem tudjuk.

Mivel a panaszom múlik, a doki - mit ad isten - azt választotta, hogy nem csinál semmit. Hátha elmúlik teljesen. Nem ad be oda szteroid gyulladáscsökkentő injekciót, nem vág fel, és nem szedi ki. Nem csinál semmit. Érvélését részben elfogadom, mert a szteroid szuri fertőzést okozhat, a vágás meg vágás. Ez rendben van. A mit nemre választ kaptam, a mit a kérdés. És szokás szerint itt bukik el a történet, az orvos, a magánszektor úgy ámblokk, itt maradok magamra. 
Meddig tart a múlás? Nem tudjuk.
Elmúlik teljesen egyáltalán? Nem tudjuk.
Ha el is múlik, okozhat újra bajt? Nem tudjuk.

Mit csináljak? Mihez kezdjek? Nem tudjuk.

A dokiról sokkal többet tudok elmondani, Svédországból jött vissza az édesapja miatt, el sem meri mondani a kollágainak itthon, hogy ő ott már osztályvezető volt, és abban a  kis negyvenezres, délsvéd városban, ha kilépsz a klinika kapuján, már egyből mintha a középkorban lennél, mert ugye náluk évszázadok óta nem volt háború, nem sérültek a városok. Ez persze ugyanakkor azt is jelenti, hogy naivak a világra, ezért megengedőek és beengedőek a közel-keleti, arabajkú népekkel.

A doki kétszeres-háromszoros fizetést szeretne, mert a CT-eredményem értékelése nem lett kész időben - pedig még a kontroll időpontját is eltoltam egy héttel, mert már addig is késésben voltak - tehát neki kellett végiggörgetni a millió képszeletből készült eredményt. Nem kap asszisztenst sem, az ő munkáját is neki kell csinálni, meg aztán még valakiét, akit már közben mégiscsak elfelejtettem.

És ez a kiégett, önsajnálatban fetrengő, magánszolgáltatóbuborékban dolgozó ortopéd orvos volt az, akiből a legtöbbet ki tudtam sajtolni.

Őt mindenesetre megerősítette az intézettől utólag kierősködött eredmény: "Az os cuboideum mellett kb 9 és 4 mm nagyságú, lekerekített szélű, mész denzitású, scleroticus szélű képletek láthatók, melyek korábban defractalódott csontfragmentumok nem felelhetnek meg. A calcaneusban kb 14 mm nagyságú felritkulás látható, elsősorban degeneratív folyamatra utal. A bal lábfejet alkotó csontok degeneratív eltérések ábrázolódnak.

Vélemény: Az os cuboideum mellett régi csontfragmentumok Degeneratív eltérések a bal lábfej csontjain"

Ahogy írtam, jelen pillanatban csak kérdéseim vannak, nem tudom, merre induljak, mi segítene, mit merjek, meddig merjek, nem tudom, hogy várjak, ne várjak, nem tudok semmit.

Megpróbáltam Béres Györgyhöz bejutni a tatai Kastélyparkba, ott és ő szerelte meg apósom térdét is. Egyelőre hat telefonszám tizenkét hivásából egyszer értem el valakit, aki azt mondta, hogy írjak emailt, majd megnézi. Ennek is egy hete immár. Persze még próbálkozom majd.

Közben, már magától az eltelt időtől, amely köztudott, hogy sebeket és töréseket és húzódásokat is gyógyít, egy olyan tünetmentes állapotba került a talpam, hogy tegnap rápróbáltam egy laza ötösre. Nem tökéletes, de nem is túlzottan drámai. Nézegetem még óvatosan, de az biztos, hogy ezzel valamit, valamennyit még valakinek foglalkozni kellene.

Szembejövőnek mindent tudóan inteni. Pélót 5:40-nél megigazítani, kezet megszagolni. Lámpánál égbekiáltó kelletlenséggel megállni, titkon örülni, seggen át levegőt venni. A végén bitang vagyokos fotószelfit készíteni, tus alatt orrot fújni, ruhát a mosdókagylóban hagyni másnap reggelig.

A világ összes elégedettségével és a legnagyobb fröccsével a lábat asztalra felbaszni.