Nem volt bennem sok hiányérzet a tavaly decemberi, kurva hideg tókerülés után. Éppen megvolt három órán belül (hat másodperc kérem maga a világegyetem ebben a sportban!!!), Dani szép egyenletes tempóval bevitt, bekísért, én meg marhára örültem.
Annak a sorozatnak a vége életem első maratonja lett, tehát egy elég menő időszakomban voltam akkor, zseléztem a hajam, kockás volt a hasam, és sokat szerepeltem a blogomban.
Aztán persze nem úsztam meg egy kisebb leállás nélkül, meg pont jött a nyár, és ki akar futni a trópusokon, amikor az nem arra való? Pont tegnap néztem meg a Koktélt, tudom, miről beszélek.
Azóta sem sikerült igazán sokat bekarcolnom egyik hónapba sem, és ugyan kiizzadtam magamból egy félmaratont, de nem éreztem az átütő erőt, ami önbizalmat adott volna erre a napra. Sőt, még reggel is csak a kedvem vitt le, azt, hogy tulajdonképpen mit keresek ott, hogy óhajtom teljesíteni a kört, arról, halvány fingom sem volt. Egyszerűen nem tudtam mivel tervezni, mire támaszkodni. Hát majd lesz valahogy, azért nem beláthatatlan táv, bassza meg, ha már ennyi ideje futok.
Valahol pont a Pákozd-Sukoró között éreztem meg először, valahol 14-nél, hogy én ehhez a feladathoz azért már fel vagyok nőve. Ahhoz képest, hogy nyáron már 17 km-nél nyögni szoktam, meg éppen, hogy féltávnál voltam, elég bátor érzés volt, de úgy döntöttem, hogy életemben egyszer akár magabiztosan is futhatnék, úgy, hogy erős vagyok. Őszintén szólva elég jó érzés, hogy nem vagy beszarva, hogy mi lesz a végén. Magamhoz képest megnyomtam az emelkedőt is, és az sem zavart, hogy pont lefele érnek be páran a hátam mögül.
Nem próbáltam meg visszavenni, nem zavart, hogy 150 felett van a pulzus, meg, hogy kezd a langyosnál némileg melegebb lenni.
Ez a magánéleti csoda egészen a huszonharmadik kilométerig tartott. Dani, aki nyilván megint Fehérvárról futott le, valahol Pákozdon bemondta, hogy neki már csak a szeme kívánja, annak meg lassabban is jó lesz. Kérdeztem tőle is, meg magamban is megtanakodtam, hogy akkor ki a tököm fog engem bevinni a célba? És hát eljött az a pillanat, amikor le kell válni a szülőkről, tudomásul kellett venni, hogy Appa most kurvára nem visz sehova. Nincs fagyi.
Kb. ilyen volt, amikor Édesapa először nézte végig, hogy én viszem fel az összes szőlőszsákot a hegy tetejére, szüretkor, a kistraktorhoz. Ő akkor már belegörbítette a saját életébe azt a majd ötvenet, ami inkább hatvan volt már akkor is, és Dani is megtette már a magáét idén is, aznap is bőven. Tehát akkor sem és most sem volt, miért nagy pofámnak lenni, de akkor is, bárhogy is, valahogy szárnyakat ad, nem is az érzés, hogy bennem maradt erő, amikor a másikból már elfogyott, hanem sokkal inkább az önállóság. A leszakadás. Ez esetben szó szerint.
Hat nulla kettővel követtem egy családanyát, akinek ott kerekeztek a fiai mellettünk, és ez pont olyan, mint az autópályán, amikor kényelmetlen, hogy pont egy tempót mész valakivel, aki túl közel van. Őt biztos idegesítette, hogy a szférájában lifeg és zörög a zsákom (egyre kevesebben visznek, azt egyébként megfigyeltem), engem meg idegesített, hogy ösztönösen kilépek mellőle. Ekkor már bőven az átkaroló hadműveletben voltunk, Pákozd után, a kis úton, át a déli partra. Megtoltam neki, és pörgött a lábam (egyébként tényleg marhára pörög, valami 180+os a cadence-em, csak nem visz, mindig elkapar), de itt már tényleg meleg volt, éreztem, hogy rohadtul nem kívánom, és a stratégiailag kiváló ponton elhelyezett frissítő állomás teljesen tönkretett lelkileg. Dani is beért, Cseke Feri rám is szólt, hogy induljak, mit a faszt húzom az időt, és jól van bazmeg, elindultam.
Dani mögöttem - biztos telezabálta magát, nem idegeskedte túl, és szerintem már itt megint kiderült, hogy szőke a kedvenc színe - a nő újra előttem. Ekkor voltunk éppen 23-nál. Nagyon-nagyon nehezen szedtem össze annyi lélekjelenlétet, hogy újra ráhúzzak, ez az a kibaszott végtelen egyenes a nádas meg a gácsérok között, amikor Agárd csak azért se akar elkezdődni, és amikor el is kezdődik nagy kegyesen, akkor is jön még KÉT semmirekellő strand (Napsugár strand, anyád), mire a mi strandunk beígéri a célegyenest.
És még itt is elment mellettem egy kigyózva egy kislány, és néztem, hogy az a világegyetemben nem létezik, hogy engem ezzel a mozgással megelőzzön valaki. A sovinizmus ilyenkor tényleg segít és beletettem még másfél-két km gyűlöletes, jobb oldalon fájós rettenetet, és marhára fogszorítva beértem 2:54-gyel, vagy hat percet javítva a minusz egy fokban teljesített rénszarvas hajtóvadászaton.
Abban a pillanatban, meg még vagy öt percig nem örültem annyira az életnek - régen fájtam már futás után úgy igazán, de utána meglepetésszerűen és rohamosan javultam. (Ma pl. kifejezetten kevés bajom van azon kívül, hogy dolgoznom kell.) De abban az öt percben például tényleg nem vettem észre még, hogy az integrált fecskés rövidnadrágom nem sok toleranciát mutat az intimközeli szőrmegszűntetéssel szemben. Újra rá kellett jönnöm, hogy miért szeretem a száras alsógatyákat.
Majd csak eztán jött a teljes leborulás önmagam előtt, hogy mekkora ősrunner vagyok, majdnem hat perces pace-szel suhantam majdnem harminc kilométert. ATTYA-ÚÚR-ISSTEN!