A pulzus a minden. Itt volt nekem ez a télen viszonylag nehezen értelmezhető edzésterv vasárnapra: 10 perc bemelegítés, aztán kétszer egy óra futás, a kettő között 10 perc gyaloglás, majd 5-10 perc levezetés.
Ez az én fordításomban úgy nézett ki, hogy lassan, de azért fuss le egy félmaratont. Mert télen nem fogok 10 percet gyalogolni gyalogolni egy óra futás után, hogy kurvára megfázzak, mert nem is tudom, hogy tudnék-e 139-es bpm-mel gyalogolni, mert az nekem már kocogás. Mert igazából le akartam tudni ezt a félmaraton dolgot, túl régóta piszkált, és hát ott voltam már a sarkon, 16-nál.
Nem tudom, mekkora hülyeség a tavaszi félmaratonra felkészülésként lefutni a félmaratont, de mindegy, már túl vagyok rajta.
Szóval a pulzus a minden. Ráálltam erre a max. 150-re, amiről állandóan visszalassultam 141-146-ra, azaz 7+-szos ezrekre, ahol mindig is jól esett poroszkálni. A világból ki tudtam volna futni ezzel a pulzussal. Tizenháromnál értem haza. Ott még az indulásnál elrejtettem a kukák közt fél liter vizet, amiből kb. kettő decit megittam. Ezelőtt elporlasztottam két szőlőcukrot. Ennyi volt a frissítés. Az idő kb. hét kilométerig szinte selymes volt, tavaszi este, ahogy azt mindenki szereti. Aztán elkezdett esni egyszer, kétszer, háromszor. Soha nem nagyon, csak annyira, hogy éppen, hogy zavarja a hűlés a vállamat, és, hogy ne legyen melegem.
A tizenhatot nagyon vártam, az volt a mérföldkő. Nem történt semmi, csak mentem tovább - de ideje volt, hogy tizenhat legyen, mert a lassúság miatt kezdett a végtelenhez közelíteni az eltelt idő.
Tizenhétnél léptem át a két órát, pont jókor: soha nem futottam még két óra hosszan, és soha nem futottam még ekkora távolságot: fennmaradt az érdeklődésem, pedig kezdtem kicsit zsibbadni, húzódni.
A tizennyolcadiknál éreztem egyedül egy kis lúdbőrözést: basszus meglesz, le fogok futni egy kibaszott félmaratont. Megjelentek a harsonák, a tömeg, a befutó, az emelkedettség. Le is fordítottam ezt magamnak: nem hiszem el, de maradt energiám. Pontosan tudom, hogy mennyit kell még futnom: Visszafordulni a Szerémi alján, át a Nándorliget Lakópark mellett, fel a Nándorfejérvárin, a Hengermalomhoz, és onnan szinte már otthon vagyok, az lesz a vége. Szerintem végig bírom tolni. És ekkor elkezdtem futni. A tizennyolcadik 6:48 lett, a tizenkilencedik 6:21. Sokkal jobban éreztem magam, hogy nem kell a lassúságot erőltetnem. Biztos nem bírtam volna másképp, de igazából rengeteg energiát elvisz az állandó figyelés, a mesterségesen lassú futómozdulatok. Nagyobbat koppan a láb, nagyobbat zökken a sarok, nehezebb megtalálni a futást imitáló mozdulatsort.
Kiengedtem. Zsibbadtam itt-ott, de egyszerűen jó érzés volt nekiindulni kicsit. A Tizenkilencediket 6:22-vel fejeztem be, és a húszról huszonegyet pont kifáradásig tudtam húzni. Az intervallokból már tudtam, hogy tudok majdnem egy kilométert kifulladásig gyorsítani. Az intervallos 5:10-es tempó itt, a félmaraton legvégén 6:10 lett, és még letoltam egy utcahosszt fél perc alatt, hogy tuti meglegyen a huszonegy mögötti tört is.
Aztán ott, a Fehétvári út egyik legmeghittebb kocsmája előtt megtörtént, egyszer csak véget ért az aznapi edzés. Csak így. Elfáradtam, de amúgy semmi különös. Kocogtam két óra huszonhat percet, és ennyi. Kiderült, hogy a szörny, a félmaraton semmi más, mint egy szimpla, baromi hosszú kocogás. Ezt igyekszem nem nagyképűen írni, mert nem úgy szánom. A lényeg az, hogy fuss bármilyen lassan, de ha elég sokáig csinálod, egyszer csak megérkezel. Mert ugye a félmaraton, az versenyen, meg ezeken a szájbakúrt szintidőkön és záróbuszokon kívül is pontosan 21097,5 méter.
