A paksi huszonkettő nem is annyira a szeptember hatodikai paksi huszonnégyből eredeztethető, amire beneveztem (Atomfutás, félmaraton plusz), hanem a Smashrunnak. Egy badge-ért harcolok, amit akkor kapok meg, ha hat hónapon keresztül minden hónapban többet futok, mint az előzőben. Van egy olyan jelvény, ami azt is megmondja, hogy minimum 8 km-rel kell többet teljesítenem, de arra esélyem sem volt. Ezt a bármennyit, de többet azonban még életben akartam tartani. 22 km maradt május utolsó napjára.

Paksra úgy kerülök, hogy a barátnőm szülei ott élnek. És ha már általában Paks, akkor az Atomfutás kötelező, főleg, mivel már tavaly is akartam, de nagyon durván messze voltam attól, hogy összejöjjön. És ha már most hétvégén Paks, akkor miért ne ott toljam le a maradék 22-őt?

Egyszer már futottam barátnőm édesapjával a környéken. Környék alatt a térképről lemenést értem. Pakson a térkép szélét leggyorsabban, egy olyan hely felkersésével éri el az ember, amelyet úgy hívnak, hogy Ürge-mező. Ez pont úgy hangzik, hogy az ember egyből családi házak hátsó udvarán, csak hétvégékre összetákolt quadokat, crossmotorokat, vagy légpuskás hobbivadászokat, és mindenfele halott pockokat vizionál, de nem, ennek a helynek tényleg ez a neve. A nemzeti park - merthogy az -  e tájegységének hivatalos megnevezése ősgyep, ami viszont egy elég komoly átvágás, mert ugyan tényleg tele van mindenféle, random gazzal, de amit a legnagyobb mennyiségben produkál, az a homok. Homokon futni nem egy nagy élvezet, a csajom faterja viszont néha 20 pluszos km-eket tapos errefelé. Ezen a hét km-en az akkor még fehér cipőm olyan mértékben örökre barna lett, hogy két hétig szórtam belőle a homokot. Nem csak belőle, de minden zoknimból is, amit csak felvettem: csak úgy csikorgott minden lábujjam köze.

Azt megfogadtam, hogy homokban soha többet, de Paks, és Paks bármilyen egyéb környéke kifejezettem futáskompatibilis. A városi utcázás rákényszerít a szintezésre, de ha valaki nagyon vízszintesen akar haladni, azért azt is meg lehet oldani.

Nekem a szintek most belefértek, főleg, hogy a szeptemberi Atomfutásban 339 méter függőlegest tettek be. A jöttmentek lakótelepén kezdtem (az őslakosok lent laknak a "faluban", a jöttmentek pedig, akik az erőmű építésének, üzembe állításának kezdete előtt hírből sem ismerték Paksot, eredendően a számukra felhúzott kisváros méretű lakótelepen élnek. Ez mára gondolom nem annyira igaz, mint amennyire régebben az volt, de barátnőm szülei a mai napig panelben laknak. Anyway.), annak elfutottam a végére, és lassan, utcáról utcára szerpentinezve ereszkedtem lefele a falu (belváros) szintjéig. Az eredeti tervem valami olyasmi volt, hogy elfutok minimum az Erőműig, mert igazi helyismeret nélkül máshogy nem tudtam volna összegyűjteni. Aztán ereszkedés közben az egyik utcának nem vége lett, hanem folytatása. Ugyan teljesen az ellenkező irányba vitt, mint amerre eredetileg futni akartam, de már innen elvesztem.

Gyerekkoromban irgalmatlanul sokat bringáztam, és mindig a horizont izgatott, az, hogy mi lehet a dombon, a kanyaron túl, és ha ott voltam, akkor mi lehet a következő dombon, vagy kanyaron túl. Mindig valahová megérkezni akartam, miközben maga a felfedezés, az út izgalmába szerettem bele. Mindig menni akartam, mindig tovább. Dani ezt egyszer úgy fogalmazta meg, hogy valószínűleg a saját endorfinomba szerettem bele. Nem tudom, akárhogy, bár életem nem ennek a példája, de a szabadság szerelmese vagyok.

Végig kellett mennem azon az úton, hogy tudjam, hová visz. Valami gazdaság mellett vitt. Aztán később egy kanyart adott, majd egy hosszú egyenest. Ott egyszer csak felnéztem és akkor ott kiszakadt. Tudjátok, amikor úgy ki, vagy leszakad rólad a sok teher, akármi, és végre szabad vagy. Ott voltam egyes-egyedül a műúton, és hirtelen nagy lett a csend. Csak csend volt, igazából, ahogy a még zöld búzamező előtt pirosló pipacsfoltok fotosoppolták szinte giccsé a képet. Az egész mögött a párába burkolózva pedig ott szürkültek elmosódottan a panelek tízemeletei. Annyira kontrasztos volt az egymáshoz nem illeszkedés, hogy valami scifi festménynek tűnt hirtelen az egész látvány.

Tovább az egyenesen. Talán Kömlődön lyukadok majd ki? Hirtelen balra kaptam a fejem, valami mozgást láttam. És tényleg, egészen valószerűtlen volt, ahogy egy ló galoppozott oda nekem megörvendve az út melletti kerítés mellé. Szép paci volt, pedig nem vagyok a lovak nagy barátja. Örök ellentét ez köztem meg a barátnőm között, mert ugyan ő sem ült sokat lovon, viszont fejen, meg kézen állt rajtuk. Ez állítólag egy sport, hogy talajon is kivitelezhetetlen gyakorlatokat mozgó és alád szaró, óriási állaton végezzenek alultáplált, vagy alapból vékony női egyedek.

Szóval odajött ez a ló, és tényleg úgy megörült nekem, hogy életemben először megsimogattam egy ilyen mamutot. Megszagolta a kezem, aztán már mehetett is a pofasimi. Aztán elvonta a figyelmét a kerítés túloldalán egy ellenállhatatlan gaz. Igen nyúlékony szájú ló volt, de azért vannak határok. Inkább téptem neki. A kezemből evett. Egy LÓ. Komolyan, első látásra szerelem volt, pedig igen komoly fogkövei voltak. De ha már tényleg fel kell ülni egy LÓRA, rá felültem volna.

Az etetés után megnéztem, hogy mi van a következő kanyaron túl. Az M6-os volt egy jókora, görbe felüljáróval. Itt már gondolkoztam, hogy visszaforduljak-e, de mint ahogy régebben is, most is engedményeket tettem magamnak: csak megnézem mi van a másik oldalon. Ha úgy nézzük, hogy Magyarország kellős-közepén voltam, nem érhettek túl nagy meglepetések, mert a domborzat errefelé igen szűken méri a drámát. Valami erdőfélébe futottam bele, ahol egy idő után az tűnt fel, hogy mióta Paksot elhagytam, olyan minőségű aszfalton trappolok a semmibe, amilyet csak Ausztriában szoktam látni. Tulajdonképpen mi a fene van erre, mert Kömlőd biztos nincs, oda, már odaértem volna. Néha nem túl rossz autók húznak el mellettem, de hova mennek?

11 km-nél fordultam vissza, A Cseresznyés táblánál. A település egy darab, de jó nagy darab házból állt, amiből zene szűrődött ki. Nekem a Jehovák ugrottak be, nem igazán tudtam hova tenni az egészet, a semmibe vezető műutat, az egy házból álló települést, Idegen helyen voltam. Ideje volt hazamenni.

A másik felét úgy szedtem össze, hogy visszafutottam a városig, keresztülfutottam a falu főutcáján a végéig, aztán, amikor elfogyott volna a ház mellőlem, sóhajtottam egy nagyon-nagyot, és jobbra fordulva, 20 km-rel a lábamban, megmásztam a negyven méteres emelkedőt, amire a lakótelepet húzták. Megérkeztem, már csak az aprót kellett összegyűjteni.

A Nike Pegasusról:

Valahogy így haladtam vele: elsőre 5, másodikra 8, egy 13, majd jött ez a 22 km. Tulajdonképpen szerelmes vagyok a csukába. Puhasága egyértelmű, az óvó attitűd mindent felülír, ami nem jelenti azt, hogy nem lehet benne gyorsakat futni, de valahogy minden lépésnél azt érzem, hogy nem ez az elsőrendű feladata.

Nem vagyok edzett futó, de aznap, huszonkét km után, pár órával még újra kimentem hat km-t sétálni az Ürge-mezőre barátnőm családjával, és még csak kellemetlenül se éreztem magam, nem futottam szét a lábaim. A válasz a cipőben van, mert amúgy pontosan tudom, hogy én egy félmaratontól idáig mindig teljesen kész voltam, ezek a változások nem történnek meg ilyen hirtelen.

A cipőfűzőn sokat gondolkoztam. Eleinte azt hittem, hogy azzal, hogy annyira rövid, hogy gyakorlatilag bekötni alig tudom, spóroltak. A nagy számok törvényei alapján, sok pénzt. Aztán elkezdtem gondolkozni, hogy a nagy hukli mindenhová beakad, ráadásul többletsúlyt is jelent.

A kérdés tehát, ami nem hagy nyugodni: a túl rövid cipőfűző szándékos bug, vagy feature?