nemmaratonman

nemmaratonman

Nem ment, aztán meghaltam.

2014. november 25. - téglánakgyors

Magamtól keltem. Vasárnap, reggel hét volt. Arra már rég rájöttem, hogy bármikor is kelek, ha azzal a jóleső felbukkanással jövök fel a felszínre, mint ahogy aznap is történt, akkor az azt jelenti, hogy kialudtam magam. Az már az elmúlt egy-két év újdonsága, hogy tudatosult bennem, már nem kell szükségszerűen nyolc óra off, megvagyok akár hét alatt is. Öregszem? Nem tudom, szeretek jólesően aludni, de még inkább szeretek ébren lenni.

Egy héttel voltam a siófoki félmaratonom után. Fájtam másnap, de nem volt velőt rázó megrázkódtatás. Hétfőn már kint voltam újra az utcán. Az első ötezer méterben még a szombati élmény maradékujjongása vitt előre, aztán mintha szikével vágták volna el, hirtelen borzasztóan befáradtam. Hosszú tíz kilométer lett belőle, de nem vitte padlóra, vagy ilyesmi. Eleve nem erőltettem agyon, meg úgy is indultam neki, hogy lazázni fogok. Igazából az első öt kilométer lepett meg, nem a második.

Szerdán újabb tíz, semmi extra. Csütörtökön sörözés, aztán pihenés egészen vasárnapig.

Lassan indultam neki. Egy szelet kenyér, egy banán, kávé. Félóra erős bénázás a hátizsákkal. Öltözés, szerencsétlenkedés, aztán csak-csak becsuktam magam mögött az ajtót. 

Rögtön az elején ki szokott derülni, hogy aznap jó lesz-e vagy nem. Általában három változat van. Vagy nem visz a lábam, vagy visz a lábam, vagy először visz a lábam, aztán mégis, valahol az első kilométer környékén kiderül, hogy valami gebasz van. Ez utóbbi történt. Megálltam az Újbuda Center előtti zebrán, és hirtelen rájöttem, hogy lihegek. Gyanakodva ránéztem az órámra, és valami hatos pace-nél állítottam le, a pulzusom meg valahonnan 160+ jött le éppen. Mi van? Aztán a lámpa után már éreztem is, ahogy lefagynak, nehezek lesznek a lábaim, és elveszik minden lendület. A pulzus maradt, 150 felett bukdácsoltam el a tizedik kilométerig, ahol végre hajlandó lett száznegyvenes értékeket mutatni a Garmin.

Addigra viszont meghaltam. Addig sem ment a futás, de tulajdonképpen leszartam, mert éppen, hogy véget ért számomra a szezon, és csak azért voltam kint, mert jól esett csak úgy, gyakorlatilag koncepció nélkül létezni. De a Margitszigeten elkezdtem lehalni. Elkezdtem fájni. A gond csak az volt, hogy közelében sem voltam a félig megfogalmazott 22 kilométeres tervemnek,(igen, igen, a bevásárlás után azért csak-csak illik 21 km felett futni) meg az, hogy a város közepén voltam a széle helyett. Haza kellett jutnom. Felülhettem volna egy 86-osra, vagy egy szimpatikus budai villamosra, de ehhez akkor még korán volt, hogy ekkora failt csak így benyeljek.

Kifutottam a szigetről - láttam végre egy Hoka Cliftont élőben, a rekortán még mindig nincs kész, nem mintha azon akarnék futni, bár egyszer ki kell próbálni -, lelötyögtem a hídon, aztán neki a korzónak. Öt híd. Ez azért gombócból is sok, főleg, hogy gyerekkorom óta nem szerettem a fagyit, csak Anna meg az olaszok szoktattak vissza rá.

Lánchíd. Ehh. Erzsébet. Itt már mindent utáltam. Kikopott a jobb forgóm, a csipőmnél. Tudom, hogy a lassabb tempó miatti végképp rettenetes futómozgásom az oka. Fájt a bal térdem.

Fáj, fáj, fáj, utálom, utálom utálom. Fel kell futni Szabadság-hid hidfőjéhez. Itt már szemrebbenés nélkül egyenlőségjelet teszek a saját szenvedéseim és az ultrabeszámolókban leírt szenvedések között.

Percenként újabb alkukat kötök magammal: a következő hídnál felszállok valamire, 21 kilométer elég lesz, bemegyek a Bálnába úgy csinálni, mintha vécéznék.

A huszonegy kilométert választottam. Valahol tudtam, hogy ezzel be tudom magam csapni, mert a huszonegy a senki földjén fog érni, ahonnan kénytelen vagyok továbbmenni.

21, 21,3. 22...

A Rákóczi híd pesti fejárójánál nem bírtam ki aggyal az emelkedő látványát, megálltam. Megvártam, amíg az általános sikoltás elmúlik a csipőmből, faromból, lábamból, aztán nekiálltam megbeszélni magammal, hogy Peti, három szakasz van már csak: át a hídon, be a Kopaszira, át a Kopaszin. Aztán rohadtul vége, jó lenne fejre kicsit erősíteni, ez most erről szól, mert futásról már nem.

Elindultam és így katonákra osztva már nem volt olyan nagy ez az utolsó nekirugaszkodás.

A 25. kint ért az Újbuda Centernél, és nem érdekelt, hogy onnan még egy kilométer, amíg hazaérek. Előbányásztam a sapkát a zsákból, hogy ne hűljek ki teljesen és elkezdtem gyalogolni. Azaz elkezdtem volna.

Én ilyet - azt hiszem - még soha nem éreztem. Nem tudtam kinyújtani a lábaimat normálisan, annyira fájt a séta, hogy csak ökölbe szorított kézzel, néha kicsit megkönnyezve az életet, tudtam csak haladni, de fogalmam sem volt, hogy fogom ezt kibírni hazáig. Néha leguggoltam, mert muszáj volt. Merő fájdalom voltam, és ugyan ez teljesen más fájdalom volt, mint mondjuk egy vádli-, vagy egy combgörcs, de rájöttem, hogy EZ A görcs. Nem tudtam kinyújtani a lábaim, mert úgy húzott vissza, mint egy acélrugó.

Mi történt, mi a fasz történt? Miért ment ez ennyire rosszul, miért offolt le most teljesen a lábam?

Hazamásztam, lefeküdtem az ajtóban, és vártam, hogy csak egy kicsit jobb legyen. Nagyon óvatosan felültem, kinyújtottam a lábam, és tűrtem. Aztán állva is nyújtottam egy minimálisat. Nem igazán segített. Fürdőszoba, kád, nyújtott lábbal ülve vártam meg, amíg tele lesz forró vízzel. Az egyik krav-maga oktató mondata visszhangzott bennem, hogy "kád víz sóval". Nincs az az isten, hogy most sót szerezzek, de egy kád víz megváltás lesz.

Gyakorlatilag amint beleültem felengedett a lábam, onnan már csak az izomláz maradt. És akkor elkezdtem gondolkozni, hogy lesz ebből 42 km, egyáltalán hogy lesz ebből egyedül Velencei-tókör bármikor? Onnan haza is kell jönni valahogy.

A picsába.

A bejegyzés trackback címe:

https://nemmaratonman.blog.hu/api/trackback/id/tr246932341

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

brutalfitnessz · http://brutalfitness.blog.hu/ 2014.11.26. 08:54:42

Az okosok egyöntetű véleménye szerint a túl gyorsan felszaladó pulzus a túledzés jele. Nem volt kicsit hirtelen ez az ultrafélmaraton a rekorddöntés meg a rákészülős koncentrált edzések után?

téglánakgyors · http://nemmaratonman.blog.hu 2014.11.26. 09:00:07

@brutalfitnessz: eszembe jutott, de SEMMIT nem tudok erről. Megint ki kell olvasnom a netet, majd jövök!

verthed 2015.11.30. 17:50:32

na b+ nemmaratonman! már legalább ötször akartam a blogodban kommentelni, de aztán sose tudtam belépni, az inda meg cseszett elküldeni az elfeljett jelszavamat. na de ennél a posztnál már azt mondtam magamnak, addig innen fel nem állok, míg be nem enged az inda valahogy. és sikerült!

ja, csak annyit akartam írni, hogy ez a kedvenc futóblogom és szeretném, ha tudnád.:)

téglánakgyors · http://nemmaratonman.blog.hu 2015.11.30. 18:04:22

@verthed: na b+ hát nagyon örülök, hogy végül be tudtál jelentkezni, és nyomtál egy ilyen jó kommentet :D

Nagyon köszi, jól esik!
(ez a poszt borzalmas, mármint még most is konkrétan megijedek, mert tudom, hogy mi fog történni utána, és most pl azon gondolkozom, hogy lehettem ekkora fasz, hogy végigcsináltam, ahelyett, hogy leálltam volna, amikor éreztem, hogy nagyon nem jó ez most nekem. Vúú, végig sem olvasom.)

verthed 2015.11.30. 18:26:49

@verthed: hú, én még nem tudom mi történt utána, időrendi sorrendben olvasom a posztokat. de majd este folytatom, bár már az is megfordult a fejemben, hogy BEOSZTOM őket, hogy tovább tartsanak.
mindenesetre izgi!:)
süti beállítások módosítása