Tegnap elindultam futni. Ez valószínűleg a futóblogok legelcsépeltetebb mondata, de ha elmondom, hogy tegnapelőtti tavaszi 12 fok helyett mentem el futni tegnap a szakadó esőben, már rögtön egy dráma sejlik fel a semmitmondó mondat mögött.

Egyébként kurva jót mentem, majdnem meg tudtam ismételni a tavalyelőtt októberi játékaimat, amikor 5 km-eket hoztam ki hat nulla nullás tempóval százötvenes szívverés alatt.

Azt már korábbban is észrevettem, hogy a rendszeresebbre fűzött edzések, és főleg a magamhoz képest hosszú futások miatt és után ugrásszerűen javulnak a mutatók.

De ez most mind nem lényeg, mert amikor rákészültem és előbányásztam nagy töprengve a cuccaimat - sikerült nem túlöltöznöm -, akkor döbbenve vettem észre, hogy a ding dong dongom mit művelt a max. két éves decathlonos futógatyámmal.

Két kis helyes lyuk mereszti a csodálkozva a szemét a világra, jelezvén, hogy szabadságra törekszik az, ami szabadnak született.

Mutattam Daninak, hogy mi a tralala, és ő azon csodálkozott, hogy én csodálkozom, majd küldött egy képet az ő egyéves gatyájáról, ami konkrétan egy [...] ding dong dong általi döbbenetes pusztítás nyomait viseli magán, nem két kis helyes lyukról beszélünk.

Ja, hát ilyen az, amikor két csávó golyómutogató tapinaci fényképeket küldözget egymásnak, nincs ebben semmi különös, vagy szokatlan. 

De az én kiakadásom annak szólt igazán, hogy későbbre vártam az amortizációnak ezt a mértékét, mert ugye nem mondhatom azt, hogy íjj, mennyi sok kilométer van benne, és milyen sokat volt rajtam. Azért ez egy alkalomszerűen viselt nadrág, és nem a csóróságom idején minden nap viselt, fél év alatt elhunyt Sancred farmernadrágok egyikéről beszélünk.

Vajon a drága nadrádok is ennyit bírnak? Mert akkor még jó, hogy nem vettem 10-ért, vagy még többért valami TRAIL nadrágot, hanem csak ezzel egy árban lévő, ötezres, viszont sokkal jobb tchibósat. 

De azért kellene egy TRAIL gatya.