Valahol mindig magam elől futok. Démonok elől, a környezet elől, amit adtak, vagy amit magam teremtettem, az elhitt szabályok elől, a meg nem küzdött küzdelmek elől, addig futok, amíg meg nem látom a súlytalanságukat, az értelmetlenségüket.

Addig a pontig futok, amíg leszakadnak az ezertonnás árnyékok a szívemről, és azon a ponton, amikor végre szabad leszek, amikor elcsendesedik és megáll minden, meglátom végre, hogy mi az, ami igazán fontos.

Pontosan ismerem, hogy működik, Anya mindig elmondta, hogy meddig mehetek, és mikorra jöjjek, és Anya nem az az anya volt, akivel érdemes volt ujjat húzni, vagy akár csak lehetett volna. Lélekmértani pontossággal rakta rám a szabályrendszerét és meglehetősen sokáig gyűlt alatta, ami gyűlt. A túl korán jött kamaszkor robbanása kellett hozzá, meg egy orosz, négyváltós, országúti kerékpár (amit apám vett lopottan), hogy olyan messze tudjak és merjek menni, hogy borzongató szélként fújjon át rajtam a szabadság.

Valahol Mór fele lehettem, és pontosan emlékszem az öncsábítás mondataira, mi lehet még azon a dombon túl, és azon túl, és azon túl, és ahogy tekertem bele a biztos tudatba, hogy túl messze megyek, valahogy úgy halkult el a szorongás és úgy szakadt fel az a valami egészen ismeretlen érzés.

És egyszer csak jelen voltam, úgy teljesen, ÉN, távol mindenkitől, egyedül az úton, Minden Egyes Fosláda Szarság olyan végtelenül messze került, hogy nem is csak megkérdőjelezhetőkké váltak, hanem egyszerűen lehullottak rólam.

Én voltam egyedül meg a bringám, senki nem tudta hol vagyok, arra mehettem, amerre akartam, azt csinálhattam, amit akartam, és mindent nekem kellett eldönteni, véghez vinni. Tekerni, inni, enni, önerőből.

Eltűntem.

Mindig ezt a katarzist keresem, mindig ezt a horizont-drogot, és bármennyire is ismerem az előállításának hogyanját, nagyon hosszú évekig kibaszott szarul csináltam. Felelősségekből, kapcsolatokból mentem, veszteségekbe és veszteségekből menekültem. Romboltam, halogattam, meg a többi hülyeség.

Utoljára még Németországban éltem meg az én nagy lelki orgazmusomat, 2001 környékén, akkor tényleg egy évig úgy voltam szabad, hogy szabadságot építettem, aztán egészen addig semmi, amíg futni nem kezdtem.

Nagyjából ezek a dolgok jártak a fejemben, amikor a kilátást néztem a negyedik falat adó üvegen keresztül a második estémen Baselben. Nem volt jó kedvem, elég kamuszaga volt annak, hogy miért engem küldtek ki a főnökeim két másik sokkal hozzáértőbb munkatárs mellett. Úgy éreztem, hogy más sokkal jobb választás lett volna. Nem értettem egész nap semmit, magam számára kínos nyolc órákon voltam túl, és az egész helyzetet nem tudtam hova tenni magamban. Az előző esti vacsora alatt sem brillíroztam, nem vagyok egy small talk person. És most itt vagyok egy hotelszobában, az idő is szar, magammal sem tudok, mit kezdeni, hol van még a vége, és kurva szar kedvem van.

Futnom kellett volna, de már rég sötét volt, mire felértem a szobába, nem ismertem a várost, hogy merre lehet menni, és az egész szituációval volt egy ordenáré nagy bajom.

És itt tettem pontot az egész végére. Most csak nem fogod magadra zárni az ajtót még három napig? Itt van előtted az egész hét, a város, egy rakat felfedezni való, és csak azért, mert geci rossz kedved van, elég nagy faszság lenne kidobni a picsába ezt az egy esélyt. Mert ki tudja, lesz-e még ilyen?

Felöltöztem. És már akkor, amikor eltettem a személyimet a futásra (most komolyan, mikor kellhet valóban egy személyi egy sima futásra?), elöntött, mint egy lázroham, az eufória. Átsétáltam a meghökkent üzleti tekinteteken keresztül a Ramada hotel bárja előtt, megvártam, amíg jelet fog az órám, és átkocogtam a Messe épülete alatt, lefele a Rajna irányában. Minden egyes méter színtiszta orgazmus volt, úgy örültem, mint egy hétig bezárt gyerek. Elég volt csak beszívni az estét, hogy súlytalanná váljak a tökéletes ismeretlenségben. Bázelben hatos, sőt hat alatti ezreket mentem bőven 150-es bpm alatt. 

- - 

Bázel egy nagy kisváros. Egy fővárosi valaki, mint én, gyakorlatilag a tökéletes csendet tapasztalja meg a városba látogatva. Hiába lakják nagyjából kétszázezren, hiába érkezik napi negyvenezer határátkelő Németországból és francia területről, hiába van itt óriási vegyipari és gyógyszeripari jelenlét, a legelső két szó, ami eszembe jut Bázelről, az a csend. Elég nyugodt hely. Nem a gyógyszerek, meg a rejtélyes gyárak miatt, esküszöm.

Bázelben elég jelentős városi futóélet van, ennek az egyik helyszíne biztos, hogy a folyópart két oldala, bár ebből aznap este semmit nem tapasztaltam meg. Ha csak ez az egy alkalom lett volna, ami alapján ítélnem kell, azt írnám, hogy lófasz nem fut abban a városban. Későn indultam, az a helyzet. A bázeliek közalkalmazotti időben futnak, este hatra már mindenki végez nagyjából, ahogy észrevettem.

Aznap éjszaka már senki nem volt a folyóparti sétányokon, összesen ha harmin emberrel találkoztam a tíz km alatt. Mindig az van a fejemben, amit a németekre, meg úgy általában a nyugat-európai emberekre mondunk, hogy színtelenek-szagtalanok, olyanok, mint az ételeik. Ezt általában én simán összekötöm azzal az általános, rendezett, langyos jólléttel, amiben élnek, és ami a településeken is visszaköszön a nyugati magyar végeken túljutva. Bázel sem kivétel, rendezett, élére állított utcák, autók, házak előtt futok el, és minderre még az este néptelensége is rájátszik, mintha egy óriási makketben futnék. Az óvárosban remekbe szabott, középkori épületek között kaptatok fel a dombra, és egy rövid ideig teljesen elveszek az időutazásban. Valami európai, történelmi filmben vagyok, favázas házak, csattogó lópatkók, kocsmák, sörös kancsók, szoknyák, dekoltázsok, meg további iszonyú nagy kalandok között futok át, vissza a híd irányában, Bázel Budája, Kleinbasel felé. Még az sem zavar, hogy valószínűleg az összes ilyen film, amit láttam, francia, végül is rögtön itt van a határ valahol pár kilométerre.

-- 

A határ, egész pontosan a három határvonal találkozási pontja, szerintem valahol a város északi részében, a folyó közepén lehet, de hálistennek voltak annyira fogékonyak a szimbólumokra, hogy letettek nekem egy szovjet rakéta-emlékművet a kikötő végébe, amit körbe lehet sétálni. 

Szerdán sokkal korábban indultam, és csak azért nem egy margitszigeti dugóba kerültem, mert a sétányok, a parthoz simuló utcák tényleg a város teljes hosszábban elnyúlnak. (Sokadik közhely, de igazán kezdeni kellene valamit a rakparti autópályánkkal, felfoghatatlan a különbség.) A bázeli futók, ahogy megállapítottam, szeretik a Nike-t, meg "azokat" a túlzóan profi márkákat. mert mindenki nagyon szépen fel volt öltözve, nem egy esetben arébb kellett mennem, hogy ne tömény parfümöt nyeljek torokra. Láttam még sok Asics cipőt, és még csak el sem mosolyodtam, amikor már naplemente után a tökéletes közvilágítás ellenére rettenetes erejű fejlámpával jöttek időről-időre szembe. Csak akkor, amikor már elmentek mellettem.

Gond nélkül túlöltöztem. Aznap, mint ahogy azon héten szinte minden nap, volt eső, hó, és napsütés. A futás 14 kilométere alatt meglehetősen jó időm volt, este viszont már hóesésben mentem haza a Brauen Muntzból. A legtöbb natív versenyző biztosra ment, dzseki nélkül, hosszúujjúban indult útnak, de nem egy Tell Vimost láttam, rövidujjúban. Ez biztos ilyen neandervölgyi maradékgén-dolog, hogy valaki nem érzi, hogy rögtön megfagy. Azért haltak ki, én innen mondom.

Budapesten ilyen helyen nem futunk. Nem azért, mert nincs valamire való kikötőnk, hanem, mert ahol már sínek, vagonok, meg gazdátlannak tűnő raktárak vannak, ott tuti, hogy fosunk, sok esetben jogosan. A bázeli kikötőben salakos, aszfaltos sétány vezet, a rozsdás csillékbe virágot ültetnek, és az egész milliő legfeljebb egy álrendetlen romkocsma szintjét üti meg. Részeg piaturisták nélkül.

A Dreiländereck nem hagy annyira mély nyomot, nem is szép, és a valóság ráadásul ennél sokkal többet tartogat. Simán át lehet menni a határon, ami az én generációmnak azért még mindig egy hűha érzés - legalábbis nekem az, mert Anya állandóan Komárnóba rángatott minket és visszafele mindenhova Koh-i-Noor ceruzákat, rotringokat, meg ETA porzsákokat dugdosott, és jól kioktatott, ha megkérdezik, hogy van-e nálunk valami, akkor hazudni kell.

Csak párszor tévedek el a kikötőben, néha egészen Rocky érzésem van, persze sehol nem lángolnak a kukák. Viszont valóban találok egy Riverside Boxing nevű bokszklubot, amin jót vigyorgok. A határon elég sokan papíroznak, ami meglep, némileg elbizonytalanodom, de senkit nem érdeklek, hát tovább megyek.

Németország. Hát nyilván nem jön szembe a Brandenburgi kapu, de azért elég kiábraándító volt, hogy Friesling egyetlen látványossága a McDonald's, ami mellett nyilván dugig van mind a három döneres.

Visszakanyarodom a bevásárló központ felé, ami mellett eljöttem, Gyanítom, hogy a másik vége átnyúlik a svájci-német határon, de engem sokkal jobban érdekel a gyalogos híd, ami Németországból Franciaországba ível át. A neve alapján - Passerelle des Trois Pay, Három ország hídja - minimum Paffot a bűvös tudjátok kit (sárkányt) várom szembe. Maginot-vonal in your face!

Mert nem, nem az emlékmű a szimbólikus. Először fel sem fogom, annyira mindennapos látvány, hogy közömbösen elfutok mellette, aztán hirtelen megtorpanok. Most ezt nem hiszem el, mondom magamnak, és visszasétálok. De nem tévedés, a híd aljában ott vannak a bevásárló kocsik, amiket ott hagyhatsz, mint az Auchannál, a parkolóban. Ha Clouseau felügyelő vagy, és végeztél a plázában, Németországban, akkor áttolhatod a kocsit a folyó fellett Franciaországba, hogy bepakolj a Citroenedbe, és a bevásárlókocsit meg otthagyod, majd visszatolják az áruházba Jürgenék Hakanék.

Határok. Sose épüljetek újra, mert ha mégis, akkor már kurva nagy bajban leszünk.

Huningue, a francia település némileg több látnivalót kínál, mint a német alvóváros, viszont odaát nem akartak megölni a közlekedésben részt vevő autósok, míg a francia körforgalomban kétszer is visszalépek a járdára. 

Novartis területen vagyok, az nekem a Capulet része a városnak, marhára bátor vagyok. 100-as porta, 83-as porta, ugyanekkora nagyságrendben van jelen a Roche, ha délre megyünk - városok a városban.

Basel tábla, beinduló tömegközlekedés, az első híd. Három km múlva a hotelnél vagyok, eltelve, feltöltődve, és iszonyú éhesen. Anna, a feleségem, ajánlott egy jó sörházat, dehogy van vége már az estének. Most kezdődik el.