Katie állítólag 2007-ben 5:29 alatt vergődte végig a maratont, és akár el is mondhatnám, hogy legalább Dawson csaját megelőztem, de ha belegondolok, hogy eredményesen túlélte Ethan Huntot, meg mindent, ami vele járhatott, akkor mégis inkább arra gondolok, hogy Oprah még mindig jobb maratont futott mint én (4:29)
Amikor Dani benevezett 4:30-as klubba, a hatos zónába, én azt egy igen józan döntésnek ítéltem meg. Aztán jöttek a nagyobb távok, és az utolsó egy-másfél hónapban általában 6:00-6:18-as tempókat hoztam a kritikus 150-es bpm alatt. Reményeim támadtak kérem szépen.
Azt mondani az első maratonról, hogy lehetett volna jobb is, szerintem egy nagyképű dolog (de hát lehetett volna jobb is), ráadásul leginkább azt jelenti, hogy hülye módon egy csomó időt, izmot, erőt bent hagytam a felkészülésben, amit ki lehetett volna szedni onnan. És ez pontosan így van.
Hiába futok 6:08-as tempókat 147-es szívveréssel otthoni, vagy legalábbis kulturált, laboratóriumi környezetben, hidegben, esténként, ha a Maratonfüred reggel indul a Balaton északi partján, ahol szerintem összesen két km volt nekem rendesen, zökkenőmentesen megfutható, és már 700 méter környékén úgy megsütött a nap, hogy a felbiztosítótűzött rajtszámot menet közben kellett lebiztosítótűznöm a hosszú ujjúmról, azt levetnem, a derekamra kötnöm, míg mindent a számban, kezemben tartottam, majd a számomat újra felbiztosítótűznöm. Kb egy perc maradt csak abban a kilométerben, arról nem beszélve, hogy mennyire kiestem a légzés- és mozgásritmusból. Gyűlölöm az öveket, de most komolyan elgondolkoztam valami alternatív rajtszámhordó megoldáson. Vagy triatlonos leszek, hogy a seggemen hordhassam, az is egy opció.
Kurva nagy probléma, tudom, de igazából tényleg az, és pont DK fogalmazta meg a legjobban a harmadik napon, ami nekem is állandóan a fejemben jár az szervezett események alatt: "A Dupla Élményen még talán Snickerst, meg Sport szeletet toltam az egész órákban, de azok fullasztanak, nagyon nehéz őket futás közben enni. Persze Scott Jureknek igaza van, hogy meg kellene tanulni orron venni a levegőt, nem azért, hogy fasza gyerek legyél, hogy te orron keresztül veszed a levegőt, hanem, mert akkor tudsz futás közben enni meg inni. Nekem ívás, de különösen evés közben szanaszét esik a légzésem, percekig pihenem ki az étkezések miatti ritmuszavart."
Mi a tökömért indultam el hosszú ujjúban? Dönteni kellett. Nem volt kísérőm, egyrészt maratonra ne már (áhh ne legyek már én is ilyen! Szóval szerintem maratont, mint az utcai versenyek királykategóriáját, még érdemes lehet megtanulni egyedül megfutni, ennyi. Bár itt gondolom nem véletlenül engedték meg az egyéni és/vagy bringás frissítést) másrészt szeretem magam faszagyereknek gondolni, hogy egyedül vagyok, erős vagyok, harmadrészt valakinek legyakni az egész napját, mert nekem szaladgálni van kedvem az olyan izé. Furán érzem magam, ha rám figyelnek, kiszolgálnak. Az az én melóm. Én inkább itt élem ki a figyelem iránti vágyamat.
Egy hete az ment, hogy szombaton szar idő lesz. Hidegfront, felhők, ezzel riasztottak még péntek este is az Időképen, a Köpönyegen, Google időjáráson, Accuweatheren, mindenhol. És hideg is volt reggel, de mire kiértem a kámforszagú öltözősátorból, le kellett húznom a zipzárt, az ujjat pedig könyékig feltűrni. És úgy is maradtam, mert itt követtem el azt a hibát, hogy a többieket néztem, és persze mindenki bundában volt. Szóval feladtam a táskámat a furgonra, és beálltam a neonsorba. Aztán egy kilométer alatt megdöglöttem az első minimálemelkedőn, mert nyilván abban a szent pillanatban szupernóva lett a napból, ahogy kitettem a lábam a kapun, és pofámtól két centire sütött teljes erőből. Hazafele végig azt hittem, hogy a só húzza az arcom - egyelten egy negatív dolgot tudok elmondani az egész Maratonfüredről: nem lehetett letusolni utána, pedig nagyon messze voltam Budapesttől -, de nem, konkrétan leégtem kicsit. Március 19-én. Igazából ez kurvára ijesztő...
Miért hullámos maratonra mentem először? Volt ilyen rajtszám kiegészítés, hogy "Első Maratonom", Dani hálistennek baromira elfelejtette beikszelni, hogy kér ilyet nekem. Némileg stigmaszerű megbélyegzésnek tartottam, ennél már csak az lehetett volna rosszabb, ha billoggal a homlokára ütnék az embernek, hogy Háhá,loser, vagy hülye vagyok, vagy ilyesmi. Amikor közelébe értem egy ilyen megbélyegzett valakinek, akkor nyilván ment a Hajrá, első maratonosok! is, de ami sokkal inkább megütötte a fülemet, hogy ezer százalékra érkezett valahonnan egy véleményezés, hogy én nem itt futnék első maratont, én nem ajánlanám ezt első maratonra...
A Balaton miatt jöttem, pont úgy, ahogy, Zsófi fejtette meg magát UB-Spartathlon ügyben: "Én egyszer lefutom az UB-ét, és onnantól, ennél hosszabb távot már nem akarok futni. A Ultrabalatonban az a jó, hogy sok fiatalkori emlék visszajön. Egy Spartathlonon nekem nincs emlékem, nincs ami hirtelen erőt adjon. A Balaton körül eszembe jut, hogy itt voltam az osztállyal kirándulni, muteromékkal itt nyaraltam." (Mondjuk amennyire rá van borulva - jó értelemben - a Spartathlonra a magyar ultramezőny, tényleg nagyon másfele kell indulni az embernek, hogy ne a király lábát fogja meg mégis a végén.)
Ez a tó tényleg nem csak egy bazi nagy tó, ebben nekem ugyanúgy benne van Ötvös Csöpi, a MÁV gyermektáborok, Három Hónapos Nagy Szerelmek, csalódások, csalások, Most Már Tényleg Ez Az Igazi Nagy Szerelmek, tiniszexek a haver haverja nagymamájának fagerendás nyaralójában, bulik, a hajnali ötös vonatra várások, a húsvéti kötelező locsolások elől menekülések aka autós kirándulások egy barát első autójával, mint millió másik embernek. Benne van nekem Apa, ahogy a déli parton megyünk együtt vonattal Zalába, de benne vannak a legújabb emlékek is, hogy Annával Badacsonyba jártunk le nyaralni, amikor munkanélküli voltam, benne van Dani legénybúcsúja, a tavalyi UB párosuk kísérése, benne van az összes napsütéses, kék emlékem.
Ezerszer inkább itt futok maratont először, legyen bármilyen részeg a bicikliút, mint egy akármilyen, városi, lapos pályán. Persze nem tudsz állandóan jobbra figyelni, meg csillog is a víz, és a 28 vagy 34-ik kilométernél már pont leszarod, hogy a tónál vagy, vagy nem, de azért ha visszanézek, a Balaton, legalább, mint fogalom, jelentéshalmaz, úgy általában jelen volt.
Azzal, hogy délelőtt, reggel mentünk, nem igazán tudok mit kezdeni. Kiszoríthatnám magamból, hogy hajnali futó legyek, de a délelőtti versenyekkel, a hőmérséklettel akkor sem lennék köszönőviszonyban sem. Én valószínűleg - a nyári hőhullámos estéket kivéve - mindig alacsonyabb hőmérsékleten fogok edzeni, mint ahogy megmérettetem magam.
És itt van ez a Kocsis Árpád - BSI kérdéskör. Ez határozottan kezd felvenni egyfajta többrétegű mélységet, mert a távoli fejre olvasások és rászámolások itt azért kaptak egy komolyabb kontrát. Árpád végig ott kismotorozott mellettünk - hálistennek nem éreztem a kétütemű kipufogóját -, és végig dudált, mosolygott, biztatott, sőt, miután hiába ragasztottam le a mellbimbómat, és valahol a közepe után azt vettem észre, hogy megint rohadtul fáj a csöcsöm, meg véres a pólóm, konkrétan végig asszisztálta a tapaszcserét egy frissítő sátorban. Elmesélte, hogy ő 20 fölött mindig leragasztja, megkérdezte, hogy frissítettem-e, el ne felejtsek, és még mondott pár jó szót. Nagyon emberi volt. Majd újra elment mellettem robogóval, nekem is szurkolt egy kicsit, meg is tapsoltam. Nem lenne korrekt az ilyesmit elhallgatni. Már kevésbé fáj az a negyvenezer forint, de még sokat kell dolgoznia érte, hogy kvittek legyünk.
A frissítések picsa ritkán jöttek, minden hatodik-hetedik kilométeren, gondolom a szupermaratont végigasztalozni valahogy így lehet költséghatékonyan. Dani ugyan szólt előre, de meg sem fordult a fejemben, hogy kulaccsal zötykölődjek végig. A gond mindössze annyi volt, hogy az elején nem frissítettem eleget, ha kétszer annyit iszom, és eszem az asztaloknál, nem lettem volna konkrétan éhes és iszonyú szomjas minden egyes nyomorult ötödik kilométernél. Az azért úgy nem esett jól ezen a távon.
A maratonfüredeseknek mindig balra, vagy legalábbis másik asztalokhoz kellett menni, mint szupermeneknek, viszont nálunk rohadtul nem volt más, csak víz, izo, banán, meg magnéziumos szőlőcukros valami. De mindig csak ezek, és valahol 30-nál úgy voltam vele, hogy ha még egy rohadék banánvéget be kell nyalnom, rosszul leszek. Ekkor néztem fel először, és nem tudom, hogy mi volt előtte, de ekkor már mindenki átjárt a ropismüzliskekszeskólás asztalhoz, és én is azt mondtam itt, hogy elég a szopásból, betömtem vagy egy zacskó sósat, amitől mondjuk olyan szájszárazságot kaptam, hogy utána végig szolmizálva böfögtem kifelé a két liter kólát, amit rá ittam.
Mert utána betettem a fülhallgatót. Itt valahol Tihany előtt járunk, fingom nincs hol, igazából. Ahhoz képest, hogy akkora balatonos-emlékes vagyok, egy nyamvadt viszonyítási pontom sincs egyik szakaszomhoz sem. (Szakaszok: Valahol 10 körül elfutott egy borzasztóan jó, "mindenem a helyén van", szobortestű csaj mellettem, mintha álltam volna, és én megfogadtam, hogy Soha Többé Nem Eszem Pogácsát. 14-nél kénytelen voltam bevallani, hogy már itt szétszedett a hullámvasút, éreztem a combjaimat. Nem tudom, mikor, de elfutott mellettem Lubics Szilvi, vékonyan, fehérben, valami nagyon laposnak tűnő Nike cipőben. A falka ment utána. Vérzik a bimbesz. Margit. Befutó.) A zene, elárulom, kurvára nem segített semmit sem, harmincnál már nagyon fáradt voltam, fájtam, és az erős alkudozásokat csak úgy tudtam elkerülni, hogy csöpp kis nők futottak előttem rendületlenül, láthatóan ugyanolyan fáradtan, némelyik már oldalazva, de mentek. Margittal valahol ekkor találkoztam, mert ugyan szelíden, iszonyú lassan, de valamennyit jöttem előre az Első Maratonosok között. Szurkoltunk, hajráztunk egymásnak. Nekem is kifejezetten sokan hajráztak, ahogy elúsztak mellettem.
Valahogy mégis végig egyedül voltam most is, elhúzódott, elfolyt a mezőny, nem volt kivel tartani. Csak a kísérők tapsai, meg a társhajrák maradtak, nem volt meg a kritikus tömeg, ami vitt volna. Egyedül Margitot találtam meg, vitt magával, néha elmentem mellette, majd az emelkedőknél, vagy egy nagyobb margitos biztatásnál visszavette a pozícióját.
34-nél már bőven leértem az aljára, végtelen lassan teltek a következő ezrek, de teltek. Kb itt segített annyit maga az esemény, hogy azért ugyan letargikusan, de határozottan összeomlás nélkül mentem át az ismeretlen távra. A 40-re vártam, olyat még nem láttam az órámon, az már tényleg iszonyú sok kilométer. A Powersong Jacko Give into me-je volt, addig semmi nem rázott fel, hiába tettem be a rockosabb, meg elektronikusabb vonulataimat. De amikor Slash vállal összezárt Michaellel, akkor libabőröztem egyet, és a 38-as, ez itt már a kibaszott világvége 6:44-ről, visszajöttem 6:20-akra, majd nagy nehezen kiimádkoztam magamból még kettő 6:06-ot, 6:08-at, amire a Simonyi Balázs azt mondaná, hogy elbaszott egy hülyeség, és igaza is lenne, mert inkább osztottam volna el az erőmet. De hát ennyi belehanyatlás nekem itt, magamnak, magam előtt belefért. A széllel, hirtelen napsütéssel, tapasztalatlansággal, a felkészülésem lustaságával tényleg nem volt ez egyszerű pálya nekem.
Nem voltam bődületesen kész, a célban nem. Egy órát tébláboltunk Danival, aki körbeordítozta az összes ismerősét, pinázott a cimborája két kislánya előtt - ez a legjobb tanáremberekkel is megesik, fotózkodtunk, megittuk a befutócsomagos sört (örökké hálás leszek érte, amennyire kibaszott szomjas voltam), aztán ment haza, mert másnap meg reggel nyolckor indította a negyedik napot.
És nekem innen indult az ultraszakasz, ahol tényleg ott kellett lennem fejben, már csak a lélek vitt előre. A kellemes és jól eső lemerevedés után három és fél km-t kellett FELFELÉ sétálnom a füredi vasútállomáshoz. Az utolsó nyolcszáz méteren szerencsére észrevettem egy távolsági buszos megállót, és azt írta, hogy negyed óra múlva jön Egerszegig egy járat. A menetrendek.hu is ezt mondta, úgyhogy én ott maradtam, mert már amúgy is sírtam egy kicsit a táska súlyától, meg a jobb forgómtól.
Aztán vagy másfél km-rel előbb szálltam le Tomaj helyett még Badacsonyörsön (busszal azért gyorsabb volt visszafele, ne töröljük el még a tömegközlekedést), mert nem voltam biztos benne, hogy hol jön a következő megálló. A badacsonyi bringaút nagyon szép és nagyon hangulatos a késő délutáni órákban, volt időm elmerülni a miliőben, csak mondom.
A két óra hazaút, kocsival viszont meglepően fájdalommentes lett, igaz, én már vezettem le egyben Brüsszelig, hogy aznap este már/még ihassak belga sört a Delirium kocsmában. Ha úgy nézzük, az akaraterőnek is két oldala van. Mondjuk jó lenne a futásosat erősíteni, mert ez bizony még csak a későbbi legenda kezdete. Csak ne fájna úgy a mellbimbóm, kemény műfaj ez a szakmázás.
