Béke van bennem. Vasárnap, reggel hat óra körül volt, és, ahogy tettem-vettem - enni adtam a macskának, virágot locsoltam az erkélyen, összeszedtem a mert megérdemlem rántottámhoz a hozzávalókat - mindössze két dolgot éreztem, az örömteli, sajgó izomlázamat, meg azt, hogy minden rendben a világon - amit adott esetben többet ér, mint nyolc óra alvás, éreztem, ahogy töltődöm a jól létben, akár egy telefon.

Kurvára az ellenkezője történt annak, amit elgondoltam, jelezvén az emberi butaságot, és az előre, vagy tisztán nem látás képességét. Az a verzió, ami történt, meg sem fordult a fejemben lehetséges forgatókönyvként, de határaimat nem túlfeszítve végül mégiscsak beértem újra a 42-es kapun.

Tény az, hogy ezért kár volt versenyre menni, ezt valamely másik nap egyedül is meg tudtam volna csinálni, ezt a 4:47:16-ot. Mindaz a plusz, amit a verseny adott, a frissítés, a hangulat, a biztatás, ha nem is ment a levesbe, annyira volt mindössze elég, hogy behozzam magam a célba.

Hogy mekkora, vagy hogy van-e sportértéke egyáltalán egy 4:47-es maratonnak, hogy érdemes volt-e nekiindulni a másodiknak alig egy hónappal az első után, azon persze lehet morfondírozni. Azon is, hogy biztos, hogy be lehetett ezt volna 4:30 alá is hozni, de én, magam részéről elfogadom ezt az eredményt, és akárhogy is, én bizony elteszem zsebre magát a teljesítés tényét is.

A március 19 óta eltelt időre azt gondoltam, hogy szinten tartást műveltem, annak ellenére, hogy egyszer konkrétan nem sikerült eljutnom 30-ig, és csak egy hosszabb távot mentem a második maraton előtt. Valószínűleg nem jól gondoltam.

Persze egyből mindenki a Fallal jött, de ez nekem olyan izé, mintha már-már modorosan kötelező kelléke lenne ennek a műfajnak "a Fal", "a kalapácsos ember", illetve, mintha én olyasvalaki lennék, aki hajlamos elfutni bárminek az elejét. Hiszen még gyorsan futásra is alig tudtok rávenni.

Hat kevesekkel indultam neki, és ugyan észrevettem, hogy picsa meleg van, és tudtam, hogy délelőtt nem a kedvenc napszakom, de 150-155-ös pulzusra nem tudtam azt mondani, hogy de kurvára a lovak közé csaptam.

Arra számítottam, hogy 30-nál újra elég lesz, és majd nem kívánom már, mint márciusban, kb Tihany környékén. De azt gondoltam, hogy majd elbeszélgetek magammal olyan hat huszoniksz, harmincas tempó környékén, meg nézelődök, és egyszer csak beérek majd. Az addig felhalmozott előny meg elég lesz, hogy ez még 4:30 alatt megtörténjen.

Hát nem ez történt

Hogy mi történt, azon kívül, hogy nem ez, azt pontosan nem tudom, sejtéseim viszont vannak.

Baromi jól indult az egész tulajdonképpen. Előző este még vettem Daninak egy brutálisan leárazott Vomerot a Nike outletben, autóztam, örültem a hétvégének, meg, hogy holnap esemény lesz. Szombat reggel is minden jól indult, megjöttek Anna tesójáék, akik ráfűztek egy tavaszi, balatoni ejtőzést az én szenvedésemre. Tök aranyosak voltak, ettek, söröztek, és amikor jöttem, akkor felálltak és szurkoltak és/vagy közölték, hogy mit ittak, mit ettek, meg agyonvideóztak.

Danival is találkoztam az elején, odaadtam a rádióaktív színű mamuszát, lekezeltem az ő cimborájával is, mindenki jókedvű volt, poénkodtunk, fel voltunk spanolva, ahogy azt kell.

Tetszett a rendezvény is. A hangulat is, az is. hogy szép volt a helyszín, meg az is, hogy a korlát mindkét oldalán voltak embereim. Azt láttam, hogy a maratonos rajtzónában nem állnak annyira sokan, viszont Rákóczi Ferit vagy ezren fedezték. Azt is láttam, hogy a mi rajtzónánk a napon van, és, hogy ott nem annyira akarok várakozni. Valahol elült a gondolat, hogy MELEG van, de nem ijedtem meg, és közben sem mondtam ki konkrétan, nem tudatosítottam igazán, nem állítottam be mumusnak. A fejemre mondjuk már az első frissítésnél szisztematikusan ráborítottam egy pohár vizet. Majdnem végig napon voltunk, merőlegesek voltak az árnyékok, maximum egy-egy pillanatra takartak. Szerintem marhára nem bírtam jól, hogy az évben először, hirtelen plusz sok Celsius fokban erőlködöm. A majdnem öt óra végén megkérdeztem Annát, hogy most csak az izzadság csípi a pofámat vagy leégtem? Leégtem. sokkal jobban, mint a Maratonfüreden. (Természetesen kell egy sapka.)

 Ezt a haverjaimnak csináltam, hogy büszkélkedjek, mekkora hős vagyok, de azt mondták, hogy ez gyakorlatilag egy Bravo címlap '88-ból, szóval ezt be kell tennem ide.

Az elején totálisan nyűgmentesen léteztem, levettem, hogy minden oké, a pulzus némileg magasabb, mint, ahogy szeretném, de tényleg nem a világ vége.
Egyetlen egy kicsi emelkedőre morogtam, hogy ezt nem fogom megköszönni, de amúgy a pálya, ha nem is volt sík, nem volt egy embert és lelkesedést zabáló szörnyeteg.

Felfoghatatlanul szűk volt néha az kijelölt útvonal, de én messze nem voltam olyan gyors, hogy egyéb hobbifutók falkájának falába fussak. Autókat ugyan tényleg nem kerülgettünk (ezt ígérték a leírásban), de a kör majd felét a közvetlenül a közlekedő kocsik mellett nyomtuk le újra és újra. Mehh.

Abban biztos vagyok, hogy bár sokat ittam, iszonyúan elbasztam valamit az asztaloknál. Ha már volt Biotech gél, azzal kezdtem, és ugyan ittam rá, de szerintem nem smakkolt ott valami. Egy idő után egyetlen nagy, vizes kocka volt a hasam, és ugyan nem volt hányingerem, de volt egy folyamatos diszkomfort érzetem, hogy marhára nem kívánnék már semmit rátölteni. És ugye ezt viszont baromira nem tehettem meg, mert beláthatatlanul messze volt a vége.

A második körben pisilni kellett. Hát ez már eleve kapufa, ha percekre mérik az időt, de ez még elfért volna. A harmadik körben viszont újra kellett, ugyanakkor egy csepp vizeletet voltam képes kisajtolni magamból, ami semmi jót nem jelentett, ezzel tisztában voltam. És kábé már innen, ahogy leálltam, lemerevedtem tök feleslegesen, nem tudtam visszahozni azt a lelkes, friss, fiatalembert, aki voltam egyszer, nem is olyan régen. Eljöttek a hat húszak, majd a hat harmincak, és a negyedik körre már magának be nem vallott vesztesként jöttem ki. Integettem Annának, hogy hajjaj, el is kapta a speaker, hogy nehéz a verseny, de azért még tudok mosolyogni. Pont ennyire voltam csak képes.

A teljes leállás valahol még a fordító előtt következett be, érzésre valami szilánkos törés pókhálózta be a jobb térdem belső oldalát, pont azt, amivel évek óta semmi bajom. Egyszerűen maga a fájdalom összehúzta a lábam. Leálltam. Nekiálltam újra kocogni, majd újra leálltam. Elkezdtem gyalogolni. Ez ment pár kilométer hosszan, a sétányra még magával vitt az a külföldi lány, aki iszonyú hosszan kopogott mögöttem az első húsz alatt. Marhára idegesítő volt. Nem is az, hogy viszem magammal, hanem, hogy kopog. Komolyan alig tudtam megállni kétszer, hogy rá ne nézzek mérgesen, hogy fusson rendesen. Persze leállítottam magam, hányszor lehettem én ilyen idegesítő vajon? Ahogy elhaladt mellettem, odamondta cukin, szeliden mosolyogva vszeg az egyetlen magyar mondatot, amit tudott "Hajrá, hajrá!" Hát megolvadt a Petiszív, egyből megbocsátottam mindent, és utána indultam. Egyszer nagy nehezen még visszavettem a poziciót, mert még nálam is hosszabban frissített, de elkerülhetetlen volt, hogy ne mondja újra oda, hogy "Hajrá, hajrá!" Ekkora már leesett, hogy külföldi, legyintettem egyet, hogy "Go, go, go!" (Az egyetlen külföldi mondatot, amit akkor ismertem.) Kuncogott, és elcsoszogott. Egy fordítónál még szembejött, a kísérői ott kocogtak mellett a szalagon túl. "Come on, you are almost there!" Keserűen nevettem: "YOU are almost there, not me" Az utolsó három kilométeren szinte végig gyalogoltam, teljesen beálltak a lábaim, és minden egyes próbálkozás után ordítani tudtam volna a fájdalomtól, annyira fájt újra gyalogolni, amikor ötven-száz méter után újra kénytelen voltam abbahagyni a futás imitálását.

Ehhez végtelenül kevés voltam fejben, ez az a szint, amit egyszer majd tényleg meg kell ugorni. Lenyelni ezt a szintű fájdalmat és összeomlást. Mert le lehet. A legutolsó kilométeren sikerült 6:21-et hoznom, tehát képes voltam futni. Előtte is képes lettem volna fizikailag ezek szerint, de egyszerűen olyan szinten megette a lelkem a szenvedés, hogy csak egy darabkája sem maradt, amiből kicsi kis lábakat lehetett volna növeszteni, hogy azok fussanak a lehaltak helyett. A külföldi lány hét percnyi hősiességet ki tudott csikarni magából, annyival ért be előttem, a másik leányzó, aki megpróbált még magával vinni - pár szót beszélgettünk, ahogy elhaladt mellettem - szintén végig tolta, már csak a cél után, pihenés közben bólintottunk oda egymásnak egy sziát.

Valahol az utolsó két kmen megírtam Annáéknak, hogy még várniuk kell, már nem tudok futni, nem lesz a 4:30-ból semmi.
És Anna elém jött, bejött pár száz méterrel a cél előtt a pályára, megfogta a kezem, és befutott, becipelt a célba, aminek természetesen a speakerek nagyon örültek, volt mit közvetíteni, de mégis én örültem a legjobban. olyan volt ő akkor ott, mint maga az otthon, volt kihez beszélnem, volt, aki válaszolt, ismert, várt, nevettünk a nyomoromon, mondta, hogy gyere, már rögtön vége, és befutottunk. Az egyik legfrankóbb, legőszintébb pillanat volt az életemben.

Dani is megvárt, röviden elmesélte, amit mondjuk a tempóján láttam már közben, hogy neki is elmentek otthonról a végére.

Emlékszem, hogy mennyire céltalan voltam az első félmaratonom után, nem volt semmi ami motiváljon, valahogy csak úgy eltelt a tavasz meg a nyár, Pakson voltam csak az atomfutáson, és csak ősszel fordultam rá a siófóki félmaratonra.

Összehasonlítani nem lehet, mennyire más minden most, hogy milyen nagyon kedvem van futni. Ha tehettem volna, már tegnap újra lementem volna az utcára. A dátumokat, a hónapokat, a versenyeket lesem. Nem csak a 42-őt fogom hajkurászni, és nem ugyanígy fogom hajkurászni. Kurva sok dolgom, irányom, és lehetőségem van, és nagyon élvezem. Főleg azt, hogy nem vagyok lesérülve. Ez nekem még mindig olyan, mintha börtönből szabadultam volna.