Hááááhh!!!!, brrmmrrrbbrr!!!!
Hááááhh!!!!, brrmmrrrbbrr!!!!
Hááááhh!!!!, brrmmrrrbbrr!!!!
Hááááhh!!!!, brrmmrrrbbrr!!!!
Garatra folyik a víz, köhögni kell, kaparja a torkot. Elrontja a ritmust a villanásnyi pánik, ahogy félremegy a víz, még kibukkanás előtt elfogy a levegő.
Megállok valahol 10 méternél, már az első fél órán belül vagy harmadszorra. Egy helyben kalimpálok a vízben, amíg összeszedem magam.
Nyáron, a paksi strandon, valahogy jobban ment, most teljesen szétesik a mozgás. Anna közben eltempózik mellettem. Újra kezdem, fókuszálva, lassabb tempókkal, nagyon odafigyelve a légzésre.
Hááááhh!!!!.... brrmmrrrbbrr!!!!
Hááááhh!!!!.... brrmmrrrbbrr!!!!
Hááááhh!!!!.... brrmmrrrbbrr!!!!
Hááááhh!!!!.... brrmmrrrbbrr!!!!
Lassan belejövök újra a mellúszásba, már amennyire egyáltalán belejöhetek, mert utoljára általános iskolában úsztam rendesen, akkor is csak a dupla tesiórákon. Nagyon élveztem megtanulni rendesen úszni, de iszonyú régen volt, mert tudom, hogy az öltözőben az egyik srác merevedésén röhögtünk, mert akkor az még nagyon új dolog volt nekünk, szerintem nem mindannyian tudtunk ilyet produkálni akkor és ott.
Minden 25 méter után gondosan megállok és megnyomom a LAP gombot az órán, ami egyből kegyetlenül elkezdi számolni a pihenést két hossz között. Mindegy, nem sietek, éppen ma kezdtünk el újra úszni, nem ma leszek Iron Gentleman.
Fél óra múlva kimegyünk a strandnak titulált nyílt medencéhez. Aznap van utoljára nyitva, szeptember negyedikén. Az egy hosszabb medence, jól esően meleg vízzel, ott fejezem be a... hát az úszást, na, valaminek kell neveznem.
Átállítom az órán a medence hosszt 33.3 méterre, amitől a Fenix valószínűleg egyből hanyatt dobta magát, mert valamiért csak a pihenőket veszi az egész történetből. Utólag kiszámolom, hogy 1700 métert úszhattam, amit viszont a második alkalom után vonok kétségbe, mert akkor is csak 1725 méter tudtam teljesíteni, viszont sokkal jobban ment, volt két 300 és egy 500 méterem egyben, pihenő nélkül. (Taps.Taps. Taps!)
Másodszorra már ott voltam, hogy ki tudtam tekinteni a pillanatnyi tevékenységen túlra. Meglestem a mellettem úszó technikáját, lejjebb mertem hajtani a fejem, ránéztem víz alatt az óra számlapjára. Próbáltam apróbbakat változtatni a mozgásomon, teszteltem, hogy jobb? Mélyebbre merültem, a felszín közelében maradam, ráhúztam a siklásra, vagy éppen megtörtem a bevált ritmust, néztem, hogy hatékonyabb, könnyebb, gyorsabb.
Észreveszem a pályákon az embereket, hárommal arébb a magányos tinédzsert, aki alig tempózva, szinte megereőltetés nélkül siklik a vízen. Mellettem az ironman gyanús alfákat, akik pihenő, megálló nélkül tolják a gyorsat. Némelyikük kézevezővel, a másik natúrban.
Aztán lassan-lassan túl az egy kilométeren, valami aligrutinban még, de mégis, elkezd töfögve, szakadozva, a szokatlanságot szokva üzemelni a gőzgép. A lélegzetvételek és kilégzések között valahol már máshol vagyok, blogot írok, agyban utazom, ami nálam a legbiztosabb, sőt az egyetlen jele annak, hogy valami meg fog tapadni. Úszom és élvezem, a világból ki tudnék tempózni, nem állok meg a falnál, néha kilesek az órára, hogy mennyi időm van még, tempót és hosszokat kalkulálok és legszívesebben rátolnék még egy órát. De persze menni kell.
Ezt én csináltam még Horvátországban, és nem tudtam hova tenni, de elválasztónak ide nagyon jó lesz. Nagyon szép kép, és én csináltam (még Horvátországban), és capai magasságokba emelkedtem vele, mert utána a telefonom rögtön meg is halt. (Azóta megjavították, újra garanciában, hoppá.)
Azt nem hinném, hogy ennek köszönhetően, de hirtelen helyére kerül az amúgy kétségbeejtően kinéző jobb láb-bal láb egyensúlyom, pedig valami rettenetesen de megkínzott a tavaszi szezon óta letudott első félmaratonom.
Ugyanaznap vettem nagy levegőt, amikor a Wizz Air volt. Ráadásul este mentem, nem volt már igazán meleg sem, de én annyira gyötrelmesen szomjas voltam, hogy konkrétan újra kellett töltenem a zsákot a Bálnában. Azóta persze rájöttem, hogy az éppen megérő kajamérgezésemről lehetett szó. Persze az is sokat segített a nyomozásban, hogy a Kopaszi retyójába éppen, hogy beértem a Rákóczi hídról és ott valami olyan rendkívülit hatottam, alkottam, gyarapítottam, hogy attól azóta is fényre derül minden. Majd négy nap Normaflore kúra következett. Én annyit mondok, legközelebb mindenki óvatósan frissítsen másokat a velencei Optivitán, mert fura dolgok eshetnek meg utána az emberrel és még csak géleket sem kell enni hozzá.
Nem is az új fények a durvák élőben, hanem azok a madarak, amik nem tudom mik, de én úgy képzeltem, hogy denevérek, vagy más halálmadarak, és mint egy ómen, inkább ijesztő az egész.
A hatáson, alkotáson, gyarapításon valamint a félmaratonon is túl, kevélyen és büszkén mindenfajta teljesítményre.