Vendégségben élni, szerelőkre vigyázni, melóban agyat és ideget döngetni nincs jó hatással se a futásra, se az alkoholnemfogyasztási szokásaimra.

Ami még nincs rám jó hatással, az Simonyi Balázs blogja. Iszonyú szép dolgokat írt le most is Az Éves Nagy Beszámolóban, érzékeltem is, hogy rákattant a szubkultúra, de én nem tudom nem érezni, azokat a pofonokat, amiket az olvasás közben odacsattangat nekem. Mert nekem osztja, magamra veszem, valahogy olyan ő nekem, mint egy apa, akinek soha semmi nem elég jó. 

Elkezdtem például milliomodszorra is megfogalmazni, hogy mit jelent nekem a futás, és már volt is két bekezdés, sőt, már címet is adtam neki, valami ilyesmit, ami jól hangzik, hogy a futás kilencvenkilenc definíciója, de erre nem éppen lefutja megint a Spartathlont? Aztán jött  is, hogy a szembenézés nem elég, az csak gesztus. mert minden, MINDEN csak a legvégén, a legmélyén kezdődik, a többi az csak szájjártatás, meg wishful thinking, meg mittomén, az Ember csak 246 kilométernél kezdődik, addig pofabe.

És akkor persze befogom, mert képtelen voltam/vagyok nemhogy 160 km fölé kerülni EGY HÓNAP ALATT, de akár még csak 150-et is elérni. Persze ebben megint benne volt egy hét nem egészség, de ha kikerültem volna minden time management (!) és szociális csapdát, biztos sikerült volna, többet futni is, meg kevesebb piát is fogyasztani.

Most végre csendesedni látszanak az őrületek, ugyanakkor azt kell, hogy megállapítsam, hogy azért csúcspontok tekintetében nem produkáltam rosszul még ez alatt a mindent borító ideiglenesség alatt sem.

Volt ez a sparos 12 km, amire felkaptam a fejem. Megleptem magam, de ezt már leírtam. Nem az önsimogatás miatt forgatom ezt magamban, hanem mert ugyan pont a verseny előtt nem bírtam kitartani 10 km-en keresztül ezt a tempót, de ott (nyilván) igen, és úgy voltam vele, hogy ha 42 km-re idén már nem is, de gyorsaságba még tudok időt és energiát és izzadságot és elszánást és fokuszálást feccölni. És itt jön a lényeg. Nem szeretem, de elmúlt a hiszti. Pontosan emlékszem, tavaly ilyenkor mennyire okádék volt a Balaton Félmaraton utolsó nem egy kilométere. Ahhoz képest sokkal könnyebben váltottam most egy kicsivel feljebb, nem akarok belehalni a tempóba. Fogalmam nincs, hogy mit fogok tudni idén, két hét múlva produkálni a mumusos eseményen, de a Spar óta, illetve a "felkészülés" (Muhhahaha) óta sokkal nagyobb arányban futom meg az 5:30-as, meg azalatti ezreket, mint vala az elmúlt túl sok, bukdácsoló, futós éveim alatt.

Aztán, hogy biztosabb legyek önmagamban, ismét megnéztem milyen a félmaraton, és ugyan ügetés üzemmódban néztem meg, de dalolva, füttyögve kirándultam le, a 17-iket még el is szemtelenkedtem, hogy azért elfáradjak a végére. Komolyan, magamra sem ismertem, tök vagány voltam.

És, hogy hülyeséget is csináljak, bekértem magamtól egy harmincast, hogy legalább 120 km meglegyen októberben. Oké, oké, oké, itt sem siettem, de konkrétan úgy hagytam abba, hogy volt még bennem 12 km - legalábbis azt hiszem. Másnap még csak nem is fájtam nagyon. Ez, idén, februárban, még ha némileg gyorsabban is, de csak hatalmas drámával ment. Itt pattant el rrroka, hogy mi a picsát szenvedek ennyit? (vigyorog.) (Most, hogy elmentem a linkért, látom, hogy akkor is Simonyival jöttem. Nem véletlen ez, én mondom!!!)

Rá két napra megvolt életem első 5 alatti 1000 métere, és az egész 5 km-re hoztam egy 5:18-as átlagot, ami nekem egy kibaszott fénysebesség. Ráadásul az 5 km-es, háztáji pályám marhára nem ideális, még nappal sem, de ebben a lélekrohasztó sötétségben kifejezetten hendikeppes. Mindegy, legalább van mire fogni a bénázásokat.

Nyár közepén - vagy valamikor - volt egy erős terepes szerelembe esésem, ami egészen pontosan two nights stand volt, mert a második alkalom annyira megkínzott, hogy azóta sem védtem le időt arra, hogy hegyet másszak. Eső után, másnap, 200%-os páratartalomban nem is tudom, mit képzeltem magamról, de a felfelé gyaloglások közben legalább volt időm kielemezni, hogy főleg lefele, mekkora geci nagyokat csúszkálok, vagy konkrétan megállok, mert nem merek kavicsról-kavicsra ugrálni.

Sok közöm nincs a terephez, de még ez a második csillebércezés is, de főleg az, amikor Dani kivitt mezőt futni, meg Ingó-követ mutatni, meg amikor akaratlanul felfedeztem a Hárosról Érdre vezető Duna melletti árteres ösvényt, azok mérhetetlenül, de sokkal érdekesebbek voltak bármilyen más hétköznapi edzésélménynél.

Viszketett, hát megvakartam magam, és hatalmas tanácstalanság után - itt utalnék vissza a blogindulós axiómáimra - vettem egy Nike Wildhorse 3-mat. Ha aszfalton nem tudom, hogy igazán mi kellene alám, akkor el nem tudom, mondani, hogy mennyire hatványozottan igaz ez a gazolásra. Stabil cipő kell-e nekem egyáltalán (aszfalton párezer km, kurva sok kidobott pénz, és sok próba és olvasás után legalább eljutottam a legyen kényelmesig) Először is, létezik-e stabil cipő terepre? Aztán van-e értelme? Milyen márka, mit lehet kapni, mit lehet próbálni, kell-e nekem drága, vagy elég a belépő kategória. GTX, nem kell GTX? Mi a tököm az rock plate?

Az Adidas Kanadia Trailt párezer forintokért dobálják az ember után, de a fellelhető irodalom miatt, és némileg az Adidas Outletes próba ellenére a Wildhorse nem GTX mellett döntöttem. Valahol el kell kezdeni.

Az elkezdés konkrétan a Duna parton kezdődött, hatalmas pofával bemondtam, hogy csak átmegyek én Százhalombattára. Azt hiszem, mondhatjuk, hogy ez volt életem első, igazi terepes élménye, mert a normafás, ösvénysztrádás bohóckodásokat a szintek ellenére kb el is felejthetjük.

Egy ideig egészen jól ment, hajtott az endorfin, szép volt a Duna, de aztán képes voltam eltévedni ezen a kb max. hatszáz méter szélességű csíkon. Egyszer csak nem volt ösvény, csak kibaszott, szúrós csipkebogyók voltak, farönkök, két méter vastag avar, meg azalatt öklömnyi kövek és atombunkerbetontömbök. Ezen verekedtem át magam fel a hatos úthoz, ahol egy lábujj szélességű valamin botorkáltam tovább, majd konkrétan egy saras, földlerakós dömperparadicsomba érkeztem, amit háromféleképpen próbáltam megkerülni, amivel iszonyat sok idő elment, és végül átvágtam a közepén. Végig azt vártam mikor tolat rám egy Kamaz, de nem lett nagyobb a dráma. Innen kb a bicikliutas töltés egyik, aztán másik oldalán próbálkoztam, mert akkora volt a szél, hogy kifújta a taknyot az orromból. De amott meg hideg volt. Szóval így ment ez egy darabig, aztán egyszer csak jött egy aszfaltcsík, meg valami falu, és mintha muszáj lenne, egyből nyugdíjasok kerékpároztak mellettem szatyrokkal.

Én nem tudom, hogy került oda Érd, de ha ez igaz, ez titokban nagyobb, mint Budapest, én esküszöm. Frankón van a falu szélén egy minaretük, és még egy kocsma is ráépült a turizmusra, annak is valami Minaret a neve. Nem mertem jobban megnézni, mert engem néztek nagyon, hogy az oké, hogy ők nem dolgoznak péntek délelőtt, de én mi faszt csinálok ott ilyen színes orkánban, honnan dobtak le?

A Termál hotel (!!) mellett újra megtaláltam az ösvényt, és ahogy teltek a kilométerek, egyre aggódva néztem, hogy jutok el 10-ig Százhalombattára, legalább a helységnév tábláig. Közben ilyen random embereket hagytam le, akik láthatólag nem kirándultak, vagy kutyát sétáltattak, hanem rendesen mentek valahova.

A Magaspart előtt véget ért a csodaút, és harmadik nekifutásra (minden le volt szalagozva, meg ide is feszt hordták a földet) megtaláltam a felfelé vezető utat, és ahogy emelkedett én egyből rájöttem, hogy a sok kaland miatt nem éreztem, de én kérem szépen el vagyok fáradva. Megnéztem a Dunát fentről, ami majdnem szép volt, de mivel igazából mindent, de mindent suttyom gaz borított, hát nem adtam rá ötöst.

Visszafele nagyjából mindent eltévedést korrigáltam, bár az építkezést, vagy mi az, nem tudtam kikerülni. És kilométerről, kilométerre nehezebb lett. A folyamatos göröngyözés, buckázás, le-fölözés, egyensúlyozás elég komoly szinten kinyírta a combjaimat és a talpam is úgy fájt, mint az élet maga.

Kiváncsi vagyok (mondjuk nem csak én) erre a Wildhorse-ra hosszabb távon, mert kényelmesnek abszolútte kényelmes, az első tíz alatt konkrétan semmi bajom nem volt vele, de ha jól értem a terepcipőket, valamitől terepcipők kell, hogy legyenek, tehát a talpuk meglehetősen jól tart. Ezt 10 km fölött viszont az én talpam nem értékelte semennyire sem.

Huszat terveztem, de életemben kevés alkalommal voltam ennyire hálás, hogy kevesebb lett és a tizennyolcadik pittyegésnél már megláttam a hárosi házak tetejét. Ma fájnak a bokám feletti izmok, aminek tökre örülök, van ott minek erősödni, a talpamnak viszont az égvilágon semmi baja.

Két hét van vissza a félmaratonig. Persze elcsúsztam, sokkal több gyors és jobb edzést kellett volna csinálni, ha egyszer már úgy döntöttem, hogy harmadszorra is elmegyek Siófókra. Viszont kiváncsi vagyok, ha már így alakult, hogy ez a megsejtett, vagy vélt erő most bennem tényleg itt van-e, és ha igen, mire elég?

Agyon akkor már nem vágom magam, ha két órán belül leszek, ha Siófókról van szó, nekem az egészség számít. Semmi mást nem akarok, csak végre egy teljes évet, nem bukdácsolni, nem folyton várni valamire, hanem azt érezni, hogy végre elindultam valahova remélhetőleg nagyon messze.

Ahh, teljesen elfelejtettem betenni azt a számot, ami a Wannabe-ről ugrott be, napok óta ezt füttyögöm, és amire én évekig azt hittem, hogy Bon Jovi. De nem Bon Jovi. Haanchee kommentje viszont eszembe juttatta!!