Ez volt az első verseny, amit lemondtam, és ha nem írnám meg, meg sem történt volna, és ha nem írsz, pár hét alatt már nincs is kedved írni, és nem is kell, nem kell elmondani, nem kell beszámolni róla, csak ülni itt a kanapén és csak hagyni elmenni.
Valami ilyen lehet a nemfutás mechanizmusa is, hogy valahol elkezdődik, és egyszerűen csak nem kell odanézni, csak élni tudatból, hogy minden ami körülötted van, az fut, így igazából még te is futsz és csak mindent így hagyni.
Ez a kis fasz különben nem a válladon ül, nem ül az sehol sem, belőled, zsigerből, ösztönből, mélyről jön a nemcselekvés.
Nem, ez nem lesz ilyen köldöknézős gépelés, mindenki nyugodjon meg. A kapu ugyan tényleg nyitva áll - csak nem írni meg, csak nem írni egyáltalán, csak nem futni, ha már nem futsz, csak egyszerűen legyen más dolgod, amikor mennél, vagy csak várj még egy kicsit -, de ez a kapu már annyiszor nyitva állt, és annyiszor nyomogattam a kilincsét, annyiszor toltam be, tártam ki (mi egyéb áthallásos dolgokat lehet még egy ajtóval csinálni?) hogy ekkora botlás után még, illetve már bármikor vakon, sarokkal baszom be akár pörgőforgóból.
A bennem lévő futószörnyeteg ennél sokkal durvább indák alól is kinyomta magát, és ezt a karmát, hogy nekem valamiből mindig fel kell állnom, azt meg már régóta ismerem.
Valamikor három hete, hétvége előtt durrant be a torkom meló közben, azután, hogy januárban egyszer már elhasaltam a takonyban és főleg azután, hogy amúgy rutinszerűen vettem multivitamin csomagot februárban, mert ismertem magamat, hogy tél végén mindig kell egy kis dopping. Grapefruit csepp, Béres Actival, minden oké a februárral is, kivéve a két esküvőt, amik totálisan elvesznek tőlem egy hétvégét, és éppen fordulnék rá a születésnapomra, amiből végre az elmúlt években már sikerült futósos-wellneszes szabikat csinálni az ivósok helyett, amikor újra beteg lettem.
Egy JÓ maratonnak kábé akkor és ott lőttek, de lehetett volna még belőle egy akármilyen más maraton. De nem múlt el egy hétig, nem múlt el kettőig, csak majdnem. Jártam úszni, elmentem egyedül Velencei-tavat futni, ami gyakorlatilag egészen jól ment egészen a 26-ik kilométerig, amikor is már elfogyott a vizem, viszont fél órán keresztül elkezdtem leugatni a holdat az égről. Az utolsó másfél km-t nem fejeztem be. Megint elmentem úszni, és utána este éreztem, hogy fázom. Visszatért a rohadék.
Nagyon, nagyon dühös voltam, mert rögtön az elején, három hete is azt mondtam a háziorvosnak ,hogy ez most nem az a szokásos évi,egyszeri egy hét kidőlés. Nem adott antibiotimkumot, amit más helyzetben megértek, nem is szedtem ilyen szart hosszú évek óta, de most kivételesen nem három hét után kellett volna receptre kapnom.
Mindegy, ha azt nézem, hogy betegen, bukdácsoló állóképességgel lenyomtam egy 97%-os tókört, akkor bennem van egy maraton, nincs veszve a tavaszi szezon sem.
Salzburg következik, május 7. Az egyik legjobb barátom költözött ki, és ha ő már nem fut egy ilyen paradicsomban, ahol még a terepfutó útvonalakat is kitáblázzák, akkor majd futok én. Nincs is időm köldököt nézni, nincs is kedvem magamba zuhanni, Salzburg nincs veszve, de oda kell érnem. Kell ez az április, ha rajtam múlik, akkor én odaadom az áprilisomat. Különben is, tegnap este hatkor világosban, jó időben futottam, olyan ez a motivációmnak, mint Halálos iramnak a nitropapalack: esszenciális CGI faktor.