Valahogy úgy kellene lennie, mint amikor a tömegben állok, mint amikor olyanok vagyunk, mint a lovak a bokszokban. Emelgetjük a sarkainkat, téblábolunk, kiüt rajtunk a várakozásban elnyelődni nem tudott energia. Mint ahogy most a Vivicittán is volt azzal a harmincezer emberrel, tuti mindenki fel volt húzva, mint az órarugó.

(Viktort biztos a délutáni tömeg lepte meg, de Peti a reggelin valószínűleg még inkább meglepődött, mert gyakorlatilag az összes ember, akiről tudja, hogy fut, kint volt a Városligetben. Pedig előtte marhára nem vette észre, hogy rá lennének feszülve az emberek pont erre a tavaszi félmaratonra, sőt, általában szájhúzós megjegyzések szoktak elcsattani környezetében a Vivicittát illetően. Nos, ezek szerint  viszont ez a verseny népszerűbb, mint valaha.)

De az esetek közel 118 százalékában marhára nem így történik, csak odasodródom a vágyak, tervek csatolt szükségszerűségei miatt egy reggeli utáni, igazán semmilyen percben és lenyomom az órám. Nincs semmiféle beleállás a pillanatba. Reggelizem, mert reggeliznem kell, öltözöm, mert futni kell menni, és tényleg csak sodródóm, egyre közelebb a pillanathoz, és végig elnyomva érzem azt, hogy halló bazmeg, nem vagyok kész, fel kellene pumpálni magam valahogy, de nem. A reggel telik, a perc eljön, és próbálnék nézni az égre, mondani magamnak, valami legalább félig felemelőt, megélni a pillanatot, bármit, csak valami vigyen el a végéig, hogy ne magamnak kelljen futni azt a rengeteg fárasztó kilométert. 

De nem jön semmi, és már így is eleget húztam az időt, el kell indulni. Elindulok.

Ezek azok a futások, amikor tényleg teljesen egyedül vagyok, még én is magamra hagyom magamat, és pontosan, már a nyolcszázadik métertől érzem, hogy semmiféle határozottság nincs bennem, hogy aznap ennek a 30 kilométernek úgy igazán meg kellene lennie.

Tegnap sem volt más, egyszer csak kint voltam Anna szüleinek a lakása előtt Pakson, és egyszerűen elindultam, mert nem tehettem mást. Iszonyú hülyén jött volna ki, ha visszabattyogok a lépcsőn. Valahol itt született meg bennem az a mondat is, hogy sokszor csak azért futok, hogy blogot írhassak. Ezen rágódtam egy darabig, hogy most ez igaz, vagy nem, de aztán annyira jutottam, hogy tököm tudja, de biztos volt már olyan, hogy a blog húzott engem, és nem én a blogot. 

600 méter után meg is álltam, hogy lefejtettem magamról a zsákot, amibe a legutóbbi, szólós, szintén nem acélosan legendás Velencei-tókörömből tanulva, gondolkodás nélkül beletöltöttem két liter vizet. Lehúztam magamról a hosszú ujjú felsőt, mert addigra bőven nyilvánvalóvá vált, hogy nem csak én leszek a önmagam ellensége az elkövetkezendő pár órában, hanem a nap is.

A harmadik ellenség a Péter utcán jött szembe. Paks szerintem senkinek nem úgy van meg, hogy egy hegyes vidék lenne, de higgyétek el, Paks pont ezért a lehető legalattomosabb egy sunyi település. Hullámzik. Nincsen a környéknek térképszínezésre alkalmas domborzata, Paks a radar alatt repül, mint egy bátor, de részeg pilóta. Nincs egy kurva vízszintes utca az egész városban. És ahogy az lenni szokott, általában felfele kell menni, naná. 

A Péter utca hirtelen meg is kínált némi százalékkal, hogy egyből 160-ra ugrott a szívem. Én sem voltam magamnál, a nap is sütött, emelkedő is volt, és itt kb a második kilométernél se, konkrétan azt kérdeztem magamtól, hogy lesz ebből harminc? Ha ilyeneket kérdez az ember magától a már a harmadik kilométer előtt, az általában nem sok jót jelent. Belesétáltam pár métert, hogy ne ugorjon ki a szívem, majd hirtelen mérges lettem, hogy na a faszomat, azt, és nekiálltam futni.

Na azt hiszem, ez a kis ideg vitt el a végéig, semmi más. Nem maradt rajtam, a Németkér felé vezető, 1910 óta nem felújított műút, virágos, madárcsippegős, napsütéses, vidéki optimizmusa jókedvet csinált, de arra emlékszem, hogy a végtelenségig nyúló, de tényleg 5 km-es, alattomos emelkedőt ebből futottam meg.

Nagyjából ezt forgattam magamban végig, hogy mennyire elbaszott módon gyenge vagyok fejben. Betegség ide, betegség oda, ha nagyon őszinte vagyok magammal, akkor pontosan tudom, hogy mennyire nem akartam futni múltkor már Dinnyésnél. Egyszerűen nem akartam ott lenni. A kilátós madárlestől bukóban voltam, és nem tudtam magamat kirángatni a gödörből.

Ha megnézem, semmi mást, csak a harmincas távjaimat - nincs belőle sok, ez is önmagáért beszél - akkor pontosan látszik, mekkora difi van a futott idő és az eltelt idő között. Percekben mérhető, fejbeli gyengeség. Mert persze beleszámolódik a piros lámpa, meg a három kép, amit ellövök közben, de pl. egy 3:09 nettó és egy 3:26 bruttót nem tud megmagyarázni három fénykép és három piros lámpa. 

Na, pont ezért vagyok magammal végre némileg elégedett, mert tegnap, összesen ötször nyomtam rá a pause-ra, abból egy a vetkőzés volt, a második meg egy kis lábujjköröm leszedés a Gyapa nevezetű község árokpartján. Megint elfelejtettem rendbe szedni a dolgaimat, és a Vomero 10 ismételten nem bocsátotta meg az igénytelen, kvázi-agglegénykedést. Csináltam három-négy képet, de amúgy összeomlás, hiszti nélkül levezényeltem magamnak egy három óra alatt leégős, demotiválóan, kilométerekre előre belátható, hullámzós-emelkedős, a végén eléggé fájós harmincast. 

Morzsák a felnőttségből. Mínusz lábujjköröm.