Az Ultrabalatonnak nekiindulás és időben ki nem szállás óhatatlan veszteségekkel jár.

A kedvenc hatzsebes nadrágom túlélt számtalan kétes helyzetet, háromezer méteres magasságokat, mosógépes, tartós teszteket zsebekben felejtett rágókkal, zsebkendőkkel, és ritkán még azok nélkül is. Felszívott velem együtt rengeteg sört, zsírt, szénhidrátot, attól függően, és néha függetlenül is, hogy mit táplálkoztam éppen. Már volt ugyan ügyeleten, de a magyar egészségügynél összehasonlíthatatlanul jobban teljesítő Albert utcai ruhamentő nénik olyan profin varrták össze a nyílt sebet, hogy a nadrág jobban teljesített mint újkorában. 

Most azonban el kell engednem. Szeretett testén, a foltok, pecsétek alatt olyan mértékű szakadást okozott a nehéz élete alatt elvékonyodott, felpuhult anyagán a Keszthelytől Balatonfenyvesig tartó 400 méter séta és 600 méter futás miatti folyamatos bicikliről le, biciklire fel terpeszezés, hogy már nem lehet megmenteni.

A ismert világegyetem legnagyobb vérhólyagjától elnyomva Dani kis lábujjának körme és az én hatzsebes nadrágom egyszerre csukták végső álomra szemüket.

R.I.P Mr. Takko, nyugodj békében a fast fashion mennyországában, piha-puha pamutgombolyagok legyenek veled az örök túramezőkön! 

Dani 155 kilométert futott. A nadrág 159-et biciklizett még úgy is, hogy a rajt után 2 kilométerrel jutott eszembe elindítani az órát. Találkoztunk Gilles-lel, lehagytuk, elfelejtettük. 

Legyőzte Salföldet, legyőzte Badacsonyt, úgy ment tovább erőből, hogy meg sem állt ott, ahol tavaly már feladta. Dani is jól ment. Segített neki a szél. Neki, nekem nem. Őt hűtötte, nekem meg nem engedte levenni a hosszúujjút, az alá izzadtam. 50 kilométer után büdösebb voltam bármelyik futónál, de legalább nem fáztam.

90 után mindenhol fájtam, az UB előtt sokat voltam beteg, alig ültem nyeregben a verseny előtt, a maraton prioritást élvezett. Ahogy nőtt a táv, teljesen betompultam, elfáradtam. Végig mögöttünk, a túlparton kerestem aggódva a vihart, majd amikor megláttam szemben Badacsony sziluettjét, rájöttem, hogy már előre kell nézni. Ekkor lettem harmadszor teljesen biztos abban, hogy Dani bevisz minket a célba.

Számolt, tervezett, taktikus és kitartó volt.

Nem tudom, hol fogyott el, még 150-nél is bizakodva posztoltam Facebookra.

Valószínűleg sok mindent magában tartott. Azért is ezt gondolom, mert drámai hirtelenséggel jött a bukás. A semmiből előbukkanó Gilles elmegy mellettünk, mint egy nyugodt, kérlelhetlen, halálos ítélet. Nem bedarál, inkább mint egy néma zászló, mint egy vonal, hogy ott megy vele az UB teljesítés - és egyre távolodik, mi pedig sokadszorra sem tudunk újra nekiindulni. Szó sem volt a tavalyi 20 kilométeren át tartó seggrugdosásról, vasárnap hajnalban három kilométer alatt vége lett az egésznek.

Ülünk Fenyvesen, a Dózsa György tér két egymás melletti padján és végtelenül hosszan várunk arra, hogy kimentsenek minket. Már villámlik, ritka nagy cseppekben esik az eső, annyira túlterhelt az ég, hogy nem tud igazán nekiindulni a világvége. Előttünk, az épülő MÁV pályán Swietelsky sínrakó szörnyetegek ordítják zajos, Terminátor-féle Ítélet napi vízióvá az éjszakát.

Tovább rémít, ahogy folyamatosan rohanó, futó, sétáló emberek haladnak el a szemünk előtt, mintha mindenki menekülne, öngyilkos módra, egyenesen bele a horizonton gomolygó viharba. Amazon lányok kísérő nélkül, három perces tempókat diktáló démoni árnyékok, és csak jönnek és jönnek, soha nem fogynak el. Végtelenül fáradt vagyok, 20 órát voltam nyeregben, és még tartani kell magam. Utazni kell, vezetni kell, haza kell mennem. Pihenni akarok. Nem én futottam. Semmit nem tudok a futásról. 

Dani majd elmeséli.