Most, hogy ismét ilyen szuper(ül) hőst faragtam magamból egy négy órán amonnani maratonnal is, ideje, hogy rajongóimat még személyesebb, még intimebb témával fogjam meg, hiszen erősíteni, táplálni kell a kötődést.
Beszéljünk a seggemről.
A legautentikusabb, leghitelesebb véleményezőm, a zalai nagymamám szerint - sajnos már régóta nincs közöttünk - a seggem mint két fokhagymagerezd. Azt hiszem ez a megfogalmazás a zsír- és izomszövet hiányára utalhatott - még ama koromban, amikor két vajas kenyér és sparherden sütött sós perec között a tyúkokat kergettem a hátsó kertben, valamint lőttem le botpuskával a diófa tetejéről (ők voltak a nácik, a törökök és a Csebimárka alteregóm mindenkori ellenségei) -, és mint ilyen némileg mégiscsak elvesztette aktualitását, hiszen egy olyan problémáról számolok be, mely alapvetően feltételezi az izom meglétét a kérdéses testrészen.
Ugyan, ha Dani fenekét nézzük - követtem már eleget, és sokat követtem most is a tomporát a 42 km alatt, tehát tudom, hogy miről beszélek - gyakorlatilag valóban izomhiányos vagyok, mert Daninak olyan fertálya van, hogy Freud Dél- és Közép-Amerika összes dívájára bevezethetné a seggirígység fogalmát. (Ennyit egy mondatban a férfisovinizmusról és a földrajzilag inkorrekt általánosításokról.)
Mindenesetre én azt állítom, hogy nekem is kialakult valamiféle futófenekem, mert hát bajaim is lettek vele. Ez az én futófiziológiám alaptétele.
Van ez a piriformis megjelölés, ami kedvenc nevű izmom, a körteképű izmom latin neve. Lássuk be, hogy a körteképű mennyivel de nagyon sokkal menőbb név, mint például a talpi bőnye. Ha nem ismerném, hogy mit takar, a talpi bőnyére adott első reakcióm az lenne, hogy sose randiznék olyan emberrel, akinek ilyen van. Gyakorlatilag ezért váltottam én is, aki teheti szerintem kövessen, sokkal jobb egy körteképű szindróma, mint egy talpi bőnye.
A körtképű izom fenékbeli jelentőségét hálistennek nem a formája adja, hanem az, hogy az ülőideg felett hesszelget. Futás hatására fesszessé válhat, meg ugyanúgy elköveti az összes izomszarságot veled, mint minden izom, ami részt vesz a heti iksz alkalmas hülyeségrohamodban. Csakhogy, adott esetben, ő ilyenkor az ülőideget nyomja meg.
Nem kell emlékezni rá (de jó lenne), de már a városligeti K&H-s nyavalygásomban is említettem, hogy "van néha olyanom, mintha elaludnám a bal forgómat, vagy mintha elnyomná valami azt, nem tudom. Ilyenkor napközben egészen olyan érzésem van a combomban, mintha izomlázam lenne, pedig aztán a közelében nem vagyok."
Nahát pont ezek a tünetei ennek a piriformis szindrómának. Eltartott egy ideig, mire erőt vettem magamon, hogy egyáltalán bevalljam magamnak, hogy Már Megint Van Valami, hogy utána nézzek, és, hogy meggyógyítsam magam a mindenható internet segítségével.
A végső támpontot a budaörsi uszoda masszőre adta, aki konkrétan az ülőidegre gyanakodott, de igyekezett megnyugtatni, hogy nincs nagy probléma. Így jutottam el az isiász (kurva nagy probléma) helyett a piriformishoz (reméljük kis probléma).
Az alapvető probléma természetesen - és ahogy az általában lenni szokott - a ló másik oldala volt. Az elbénázott és a szakszerűség teljes hiányával elvégzett nyújtások után - melyek szintén nem kis bajt okoztak - a nyújtások teljes megtagadása volt a következő lépés. Mert az kényelmes, leszarni a nyújtást.
Most egy ideje újra megerőszakolom magamat, és szépen, de nem igazán klasszikusan nyújtok, hanem előveszem a hengerem és végigkínzom magam, ahogy azt a neten bárhol fellelhető videókon végignéztem párszor. A körteképű miatt erősen koncentrálok a bal combtövemre és a fenekemre. A piriformisra egészen döbbenetesen inkvizíciós nyújtások vannak. Borzasztó hatékonyak és ha merev vagy, mint az erkélyemen megfagyott paradicsomszár, akkor törölközőt is bevethetsz, mert az ugye mindig legyen nálad.
A Garmin Running Dynamics egyébként újra kiválóan mutatja, hogy mikor vagyok rendben, ösztönösen a jobb láb kapja a nagyobb terhelést, amikor nem okés a dolog. Nincs kibuvó, nincs elsunnyogás, pontosan látni, ha elsunnyogtam önmagam karbantartását.
Nagy baj tehát nincs, a korábbi nagy halálokhoz képest ezúttal egy sokkal szelídebb jelzést kaptam arról, hogy nincs rendben valami, és, hogy a futásnak nincs vége, amikor vége van a futásnak: pár percet még be kell építeni a rutinba.
Ugyanilyen szelíd jelzést kaptam a térdinamtól, most a partizánmaraton után. Egy hét pihenés után a második laza futáskor, - mit ad isten, újra - Mannheimban már nem fájt az sem.
El lehet vonulni alapozni. A terv az, hogy ezt idén marha professzionálisan fogom végrehajtani. Toi, toi, toi.