Anna általában úgy szokta kezdeni, hogy "mintha érezném kicsit a torkom". Ennyi idő utan már sejthetném, hogy neki nem lesz semmi baja (képtelen igazából, jó alaposan lebetegedni, gyűlölöm érte, nem vitás), én viszont legkésőbb három nap múlva lázasan fetrengek égre emelt kezekkel, hogy "miért én, MIÉRT ÉN??!"

Szedtem mindent szart a TERV beindulása óta, nem is a betegségtől való félelmem miatt, sokkal inkább azért, mert nemhogy nem sikerült idővel felpörögni az edzésekre, de a hetek alatt egyre erőtlenebbnek éreztem magam. Talán nem is lett volna nagyobb baj a torkommal, de a munkahelyi büfében sikerült valami olyan élőlényt kitenyészteni, ami kidöntötte a fél céges állományt, köztük engem, aki végre és éppen elvitte a feleségét Egy Igazi Balett Előadásra, a Margitiszigeti Szabadtérire. Aztán végighányta az első felvonást a vécében. 

Na, a kétfrontos háborút nálam sokkal elszántabb emberek is elbukták már, szóval nem szégyen, hogy olyan szinten nullázódtam le pillanatok alatt, hogy öröm volt nézni, ahogy a kiírt edzéstervek közben lassan elérik a tetőpontot. Tényleg, van valami perverz, katasztrófaturistás élvezet abban, ahogy azt figyeled, hogy nyílik totálisan szé az olló a valóságod és az előre eltervezett utad között.

Lett egy két hetes, ordenáré nagy lyukam a Wachaura felkészülés kellős közepén.

A láz, a takony, a hányás és a fosás remekbe szabott kombinációjából kijöttem egy bő hét alatt, az azt követő hétre már jó ideje lefixáltunk egy hetes pihenést - hogy legyen valami jó emlékünk is a nyárról az Olasz Traktor után. Keresve se találhattam volna jobb helyet a lábadozásra, mint a Monarchia szanatóriumközpontját, Opatiját. Pedig amikor kinéztem mindössze annyi volt a cél, hogy közel legyen, ennélfogva olcsóbb és lehetőleg problémamentesebb legyen. Elég komoly anyagi és pszichés bukó volt a sienai karambol. 

Opatiját, a legközelebbi tengeri célpontot valahogy eddig mindig lesajnáltam, ugyanazzal a sznob attitűddel, mint ahogy sokan mások is ezt teszik. Pedig, mint kiderült ez egy ostoba gondolatsor. Opatija ugyan a palotáival együtt sem fog trogiri, spliti, vagy dubrovniki sikátorromantikát szállítani - jellege is teljesen más -, de a part ugyanolyan szép, a Ferenc Józsefnek felhúzott Lungomare sétány pedig kihozza belőle a maximumot. Volosko - a sétány Rijekához közelebbi vége  - egy zsebretennivaló gyöngyszem a kikötője köré felhúzott az éttermeivel és az azok környékén lebzselő macskáival. 

Opatija egyet jelent a hilfigeres, gapos, krokodilos, polos, vagy tököm tudja éppen milyen márkás lenvászonrázással. Hotelek, yachtok, korzó, vonulás fel-alá. A kempingünk Iciciben volt, strandolni viszont az első nap után Lovran fele jártunk. Gyönyörű partszakai vannak, minden harmadik, negyedik kis öböl kijelölt kutyás furdőzőhely, ahol életem legboldogabb, vagy éppen legbizalmatlanabb kutyáit láttam. Lovran városi strandja is agyonveri Iciciét (pl ingyenes vécé, mert NEM intézünk dolgokat a tengerben!), és az ötperces óváros is meglehetősen dekoratív. Amíg mi a teraszról bemenekültünk az étterembe a második nap harmadik viharja elől, addig visongva-röhögve csúsztak hason a gyerekek a főutca ideiglenes vízmosásában. Nem lehet nem megszeretni egy ilyen helyet.

A kempingezés maga a kilométergyűjtés. Minden egyes mozzanat, igény, tennivaló gyaloglással jár. A kiszemelt partszakaszunk kb három kilométerre volt, a voloskoi macskák és a megkedvelt éttermünk hat kilométernyi sétát jelentettek - a lábakba kerülő félmaratonnyi táv minden napra garantált volt.

Kétszer futottam. A hegyekre újfent csak esélyem sem volt, de nem is vonzottak, semennyi erőt nem éreztem magamban. A parti sétány maradt az egyetlen lehetőség - és mind a futó-futók, mind a nyaralás alatti futóromantikába beleszerelmesedők is így gondolták ezt. De nem csak ők, hanem mindenki más is a Lungomarét használja: a kettesben, vagy falkában járó korzózók, a valahova tartók, a strandolva árnyékot keresők, a biciklizők, a hímzett csipkét áruló asszonyok is. Nem igazán jó futópálya, de azért két-három alkalommal együtt lehet élni vele. A látvány elképesztő, sok esetben a tengerbe szakadó sziklák oldalában futsz. A pára persze meggyilkol, a köveken néha megbicsaklik a lábad, viszont gyakran van kút, és ha akarsz akár komolyabb távolságot is össze tudsz gyűjteni a sétányon.  Voloskótól a lovrani Főkukacig 12 kilométeren keresztül kanyarog a Lungomare

Immáron újra itthon - majd két órát kellett volna beletennem a cipőmbe a hétvégi hosszún. A feladat adott volt, már csak én kellettem volna hozzá, de közelében nem voltam sem fejben, sem testben. Jövő héten könnyebb feladatok jönnek, remélem azokra már felhozom magam. 

Nagyüzemben megy a nyári uborkaszezon (kovászos, mindig a kovászos). Míg mások az év első szezonját agyonversenyezték, hogy aztán meg nyáron agyonversenyzés mellett még agyon is triatlonozzák magukat, addig én összesen két eseményen szopattam magam összesen: egyszer a távolsággal, egyszer a szinttel - és hát magamat túl nem vállalás után sem csinálok semmi látványosat.

Hogy idén valamennyire kerek legyen a kép, a második szezonban az időre fogok utazni. A nem túlzásba vitt tavaszi szereplés és a még meg nem történt őszi fellépések között alapvetően csak a felkészülés zajlik. Illetve mostanában inkább a csak az annak hívott tologatás, halogatás mert ezer féle ok és dolog miatt valami harminc kilométerrel kevesebb jött össze júniusban, mint amennyinek illett volna.

Szóval uborkaszezon.

Lehet, hogy több verseny kellene. Nem mintha ez lenne az üdvözítő út, de amennyire engem motiválni tud egy-egy ilyen tömeges hórukk, ahhoz képest az évi négy darab rajtszám begyűjtése jelentős mértékű alulvállalásnak érződik. Ezen majd elgondolkozom.

A lényeg, hogy addig is írni kell valamiről, amíg történik valami említésre méltó dolog, elő kell kotorni valami kisszínest, valami konzervanyagot. Kérem szépen, mindent az olvasókért! Ha futásról van szó, én sok mindenhez jobban értek, mint a futás, de ami a legjobban megy, az a vásárlás. Régen volt már téma a zsebfetisizmus például. Pedig él és virul - mostanában könnyebb dolga van, mert úgy néz ki, hogy a gyártók lassan rájöttek, hogy a kétezertízes évek vége felé már nem flipnokiával fut az ember, hanem valószínűleg valami indukciós palacsintasütő van nála. Zsebek tehát jöttek, láttak, és mélyülnek.

Van már egy csomó hacukám, ijesztően régóta nem vettem semmit, sőt, rászoktam arra, hogy elhordjam a kínosan márkátlan versenypólókat is. Már nem dörzsölnek annyira mint régen. Vagy a mellbimbómom lett vastagabb a bőr, vagy a férficsöcsöm lett kisebb. Én a másodikra szavazok, ha bárki kérdezné.

Nem selejteztem le az ezer kilométert elért Nike Vomero 9-esemet sem, mert már az lett volna a harmadik-negyedik cipő, amit azzal a gyanúval adtam volna tovább egy ruhalerakóba, hogy igazából semmi baja még. Még mindig nagyon féltem a térdem, de öt év után már csak nem halok le egyből egy ilyen kísérlet miatt, és a cipő is egyben van alul-felül egyaránt.

Egyedül a Ronhill TEREPfutógatyákból szereztem be egy végső leárazáskor egy backup szekciót még tavaly év vége felé. Azok a zsebek, ha látnátok, apám, hatalmasak! Pornózsebek.

Igazából megvan mindenem, összesen két területen érzem, hogy korrekcióra szorulna a gardróbom.

A Nagy Péniszkérdés. (A kérdés a nagy, bár kinek mi.)

A decathlonos alsógatyáim elég régiek, kettő már elhunyt hasgumi kinyúlásban, van még valami három darab talán. Plusz van egy szintén decathlonos, belső fecskés TEREPfutó, lobogós rövidgatyám. Na ezek így együtt okoznak fejtörést, a belső combkidörzsölés időről-időre problémát okoz. A belső fecskés kisgatyót kénytelen voltam letenni, mert már oda jutottam vele, hogy 10 km után is sziszegve érek haza. És valahogy a dekás boxereknek is rövid a száruk, mert hajlamosak felgyűrődni. Ez inkább csak télen okoz gondot, mert a hosszúgatyáknál valamiért rosszul tűröm, ha túl passzentos a cucc. Ha meg nem feszül, akkor mozog. Ha mozog, akkor hidegben még inkább dörzsöl.

Hosszabb szárú alsók kellenének annál, mint amit a magyar futós populáció mogyorósabb felének 98%-a hord. És nem hinnétek, de ez meglepően nehéz feladat. Ha van, többe kerül mint a futónadrágom. De nagyon többe. Amúgy meg nincs. És nem csak itthon nincs, hanem úgy sok helyen nincs, külföldi webshopokban, német boltokban sincs, mintha csupa elsődleges nemi jelleg nélküli, másodlagos nemi jelleggel megáldott eunuch futkározna a villágban.

Zokni? Van! Bokazokni, vastag zokni, nyári zokni, láthatatlan zokni futás után egyből valahová egy aperolspritzre kiülőknek, kompressziós zokni látens pincéreknek, semmi nem probléma. Eltenni a brét valahova? Na de kérem, pénisszel mi nem foglalkozunk. Mondhatnám, hogy semmi gond, zsebre teszem, van elég (zseb), de egyelőre mégis szeretem a helyén tartani. Az viszont nyűgös dolog.

Ha egészen a részletekbe akarunk menni, természetesen beszélni kell a VO2max értékekről és az optikáról, mert tesztoszteronfalván nincs fontosabb dolog a pöcsméregetésnél és a polirozásnál. Fogalmam sincs, hogy okozott-e már gondot valakinek a méret, mert amúgy a dolgok odalent szeretik magukat összecsomagolni futás közben - én meg amúgy is a zsebeimmel kompenzálok - de lefogadom, hogy a borotválás témakörbe már biztosan belecsúsztak páran. Amerikai Pite 3 vagy Ne szórakozz Zohannal? Melyik a jobb megoldás? A szőr véd, vagy a szőr dörzsöl?

Oké, le lehet vakszolni a combokat és a diszkógömböt is, volt dörzsi, nincs dörzsi, de minden egyes nyomorult alkalommal nincs kedvem ezzel szórakozni.

A végső megoldás a hosszabb szárú feszkós boxer, amit ugyan be tudnék szerezni csillagászati áron itthon is, de amíg egy alsó 1500 forint, vagy szettben még olcsóbb a Dekában, nem fogok 6-8000 pénzeket költeni egy darab szipiszupi boxerre. Marad a világ végi webshopokból való rendelés, de még nem találtam meg az igazit.
Volt most egy 20%-os akció a Nike-nál, és be is tettem a kosárba egy két darabos szettet 35 euróért, de hiába kuponoztam mint az őrült, sehogy nem akart olcsóbb lenni. Hagytam a fenébe, vettem egy rövid, Flex nevű, lobogós futónadrágot, van egy figyelemre méltóan hosszú szárú belső alsónadrágja.

Van ennél rövidebben lobogós is, csak nem mertem bevállalni, nem tudtam, hogy vannak-e elég nagy zsebei? Ennek írták, hogy vannak, és nagyon elégedett is vagyok velük. A telefon ráadásul, ha nagyon akarom, elfér a hátsó cipzáros zsebben is, sőt van neki egy belső zsebe is, ami tök jó lesz zsepiknek pl. Természetesen ez a hossz simán felgyűrődik a combom közé futás közben, de annyira picsafüst vékony cucc, és annyira jó a beépített boxer, hogy ebből semmit nem érzek. Approved! Már csak örökké kell tartania.

A Nagy Vékonydzsekikérdés

Az esőkabát, mint olyan, régóta a felszerelésem Achilles-sarka. Nincs igazából szükségem rá, mint ahogy egy veszettül jó fejlámpára sem, viszont évente kétszer marhára kellene. De két alkalom miatt még én is meggondolom, hogy vásároljak-e? Eddig nem tettem, és igazából most is máshonnan közelítettem meg a problémát. Inkább csak kiváncsian várom, hogy esőtől mennyire véd az új poncsóm, semmint hogy marha nagy elvárásaim legyenek vele kapcsolatban. Amiért megvettem a Nike Shield Convertible dzsekit, az az elpakolhatóság. Ez manapság nem nagy cucc, bárki legyárt egy hajszálfing vastagságú kis dzsekit, ami alatt minden probléma nélkül üzemi hőfokra lehet melegedni szar és/vagy szeles idő esetén is. Ha meg nem kell, mert jobb lett az idő, akkor önmagába be lehet gyűrni, azt jól van.

De nincs jól. Mert hova az anyám kínjába teszem? Egy tenyérnyi gombócot még én sem teszek zsebre. (A leárazottan vett, nejlonszatyor vastagságú (kisboltos zsemlés, nem a H&M-es munkahelyre levest is bevivős), decathlonos zséldzsekimet imádom, de mindig ez a bajom vele, hogy utálom kézben vinni, ha úgy alakul. Pedig még egy belebújós hurokkal a kezemre is tudnám erősíteni.)
Nekem ez egy létező probléma, mert utálok fázni, és könnyebben indulok el némileg túlöltözve. Az utóbbi években egy csomó ilyen határon ugráló napom volt, hogy sem fél, sem több óra után sem tudtam, hogy most kell-e dzseki, vagy nem kell? És néha kell, néha meg nem. És ha nincs nálam zsák, akkor ez szar ügy.

Láttam már olyan megoldásokat, hogy a dzsekit el lehet csomizni és egy pánttal a derékre lehet fűzni, és ez pont annyival jobb, mintha az ujjainál fogva magamra csomóznám, hogy ezt a csomózást, ha lehet baromira elkerülöm. Amikor láttam, nem vettem meg, mert fiatal voltam és kellett a pénz. Most, hogy már öreg vagyok és rentábilis, valamint a leakciózott pipákra is volt még további 20% off, nem gondolkoztam tovább és megvettem a végre  nem - még a némileg pislogásra késztető 330-as árfolyamon sem - több mint harmincezer forintba kerülő csodát.

Van neki két nagy zsebe elöl, hátul egy, ahova amúgy be lehet fordítani, és még van egy belső bújtatója is. DE! még úgy is van egy zseb kívül, ha összecsomagolom, és magamra csatolom. Egy vízhatatlan buszjegy belefér. Boldog vagyok.

Már csak örökké kell, hogy tartson.

Napra pontosan egy hónap kellett, de Bob újra közöttünk van. Egy hónap kellett, de legalább kövér ludat kaptam, mert tőlem csak a zsákot kérték, viszont a Salomon (?) nem szarozott a részletekkel és a kicsomival, úgy, ahogy van, elküldte az egész szettet. Tehát van két Salomon kulacsom, egy életmentő fóliám és egy termotasakom pluszban, ami nájsz. Főleg a kulacs, ami a márkafelirat miatt tíz ropis ajándék. Ezt most nem adom el signature verzióban, szerintem ezt el tudom használni.

A Fenix 3-mat elvitték fél óra alatt, szintén nem Nemmaratonman signature verzióban, mert Westend előtt noname felállásban történt a seft. Nem túl jól sikerült a bemutatkozásom, mert késtem is, nem is szinkronizált le a másik telóval, de remélem marhára fog az ajándéknak örülni az, akinek vitték. 

És, csak, hogy tudjátok, Bob színt váltott.

UPDATE 2018.06.28: 

Rrroka kérdésére válaszul két igen fontos táplálékkiegészítővel demonstrálnám Bob elölhovamegyakaja képességeit.

A Kobe steak árban kapható Moments termékcsalád Sorry, I missed you, Trust me, Chill out, Friends Forever, stb eledelei gondosan összeválogatott alapanyagokra épülő termékpalettát képviselnek, mindent tartalmaznak, ami a mindennapi koránkelésekhez, majd a hirtelen, és mélyreható, huszonegyórás, hosszútávú döglésekhez kell, de ugyanúgy segítenek, hogy a maximum teljesítmény elérésében a hosszúságukban akár két percet is elérő, intenzív ébrenlétek esetében is (öt-hat ismétlésig, anaerob küszöb környékén).

A Felix új fejlesztésű, könnyen nyitható, alutasakos termékei összetételükben is forradalmasítják alvásképességi sportok során szükséges táplálékbevitelt. Ellenállhatatlan nedveseledelek, amelyekre inni sem szükséges, sőt a csúcsteljesítmény eléréséhez még a szilárd tápláléktartalom elfogyasztása sem feltétlenül fontos minden esetben, hiszen már maga a lé is megfelelő arányban tartalmazza az eszenciális Omega-6 zsírsavakat, a kiegyensúlyozott ásványi anyagokat, illetve vitaminokat.

A Moments a bajnokok igazi tápláléka, míg másfelől Felix az igazi bajnokok eledele.

Bobot komoly feladat elé állítottuk, vajon képes-e a zsák majd egy heti takarmány tárolására? A teszthez szükséges táplálékkiegészítőket, fő- ám kevésbé lelkes szponzorunk, Mikavári Szőrösfülű, a tizenegyedik kerület Bajuszkapitánya bocsátotta rendelkezésünkre. Előre elmondom, hogy (nem csak) a teszt sikeressége folytán Bobbal nincsenek jó viszonyban (ebből is hatalmas sértődés volt), mert egy heti élelem elnyelése komoly riadalmat okozott főszponzorunk szervezetében. (De Bobot amúgy sem lehet kaparni, belebújni, sem ráfeküdni, pedig igen vonzó szaga van sokszor - de hát Bob kurva drága volt, nincs tapi, nincs szagi) Szerencsére, végül, mint egy igazi, társadalmi felelősségének tudatában lévő vezető, végül is hamar megenyhült az ételeket rossz helyen tároló beosztottja irányában.

Elkezdtem egy regiment posztot már arról, hogy nekem most egy ideje mennyire rossz, és, hogy ezek a dolgok, nyírják, reszelik, dörzsölik lefele az életerőmet, motivációmat, és, hogy általában is olyan de nagyon jaj. Főleg azért kezdtem el ezeket az írásokat, mert azt hittem, hogy nagyjából az alján vagyok, és már látom a végét. De amikor a taktikusan jó előre hozott nyaralásunknak is elhozta a nem várt véget egy traktor Sienától nem messze, én meg ott álltam az angolmentes, olasz vidéken, egy jobboldalilag tekintélyes mértékben lezúzott Toyotával, ahelyett, hogy másodszor is felvertem volna futócipőm zajával a hajnali, toszkán őzeket és nyulakat, meg ahelyett, hogy újra futottam volna Cinque Terre tengerparti sétányain és alagútjaiban, akkor megérteni véltem, hogy a szarvihar addig tart, ameddig ő akar, és nem addig, amíg én azt elképzelem.

A nagyjából egymillió forint nullára írását, meg az egyéb, nem futásreleváns, vagy itt, etikai megfontolások miatt nem megemlítendő nyavalyákat elegánsan félretolom. Elmesélem azt, ami ide tartozik, gondolom amúgy is mindenkinek megvannak a saját történetei, amikor mindenféle fos, külső tényezők miatt nagyjából eljut, vagy el tudott volna jutni oda, hogy már igazán a futásba sem lehet menekülni, mert gyakorlatilag élni sincs kedve.

"A futás mindig ott van", "a futásba mindig el lehet menekülni" mantrák nem minden típusú embernél működnek. Én elég sokáig áltattam magam azzal, hogy nálam igen frankón pörög az, hogy kifutom magamból az ideget, írtam is erről sokat. De nem is kell mindig az ideg, ennyire nem rossz a helyzet, elég csak gondolkoznom, beszélgetnem, újra élnem, rakosgatnom, feldolgoznom. Ez még mindig jól megy, de az utóbbi időkben arra kellett rájönnöm, hogy sokkal jobban esik örömből futni, úgy, hogy kerek és egész vagyok, mint úgy, hogy  hangyázik a fejem a sok agyfasztól. Jobb békésebben utaznom magamban, amíg visznek a lábaim.

A motiváció teljes elvesztését jobbnak látom elkerülni, ahhoz nem is tudom, minek kellene történni. Nem is akarom megtudni. Elég azt megélni, hogy néha vagyok annyira kinyírva, megrágva és kiköpve, hogy igen - nem indultam el futni. 130 kilométerem lett májusban. Ha visszagondolok arra, hogy a legutolsó, hajnali 9 km alatt mit éltem meg Olaszországban - mondjuk még azelőtt, hogy meglepett a reggeli kakiinger -, akkor azt kell, hogy mondjam, ez legalább fantasztikus 130 km volt.

Szóval mi rántotta ki a szőnyeget? Hát mondjuk

A Garmin Fenix 3 halála...

Mintha a szíjában lett volna az ereje, mint egy kicsi Sámson, olyan volt ez az óra. Alapvetően meglepő, hogy milyen későn vettem észre, hogy kb két percre vagyok attól, hogy leessen kezemről a Fenix, mert szerettem nézegetni, forgatni. Sok ilyen érzelmes szart írok, szóval gondolom nem meglepő, hogy tárgyakhoz is hozzá tudok nőni, és nekem a Fenix minden mikrokarca arról mesélt, hogy mennyi időt töltöttünk együtt. Gollam tényleg szeretni ő drágaságát.

Soha egy percig nem kérdőjeleztem meg a megbízhatóságát, pontosan tudtam minden hülyeségét, tudtam, hogy kalkulál alagútban, hol fog gyors, vagy lassú kilométert mérni,  tudtam meddig bírja szuflával, vakon elnavigáltam rajta akármelyik esti futásomon, soha egyetlen percig nem hagyott cserben - pontosan két éven keresztül nem.

Komolyan, mintha a szíjában lett volna az ereje, mert ahogy leesett a bújtató és gyakorlatilag az egész pántot már csak pár milliméter anyag tartotta, egyszer csak megbolondult az óra.

Igazából az új szoftver lehetett a baja, mostanában a Huawei - bluetooth - sportóra fronton küzdenek a Garminnál, ezért kaptunk egy új verziót. Tök mindegy. Az óra akksija egyszer csak Titanic módjára elkezdett merülni,  de olyannyira megállíthatatlanul, hogy még kikapcsolt állapotban is képes volt akár teljesen nullára száradni órákon belül, teljesen mindegy volt neki, mit csinálok vele.

Ezt igen rossz néven vettem, mert bármikor mentem futni, úszni, Danit kísérni, figyelnem kellett rá, hogy biztosan maxra legyen töltve. Megszoktam, hogy civilben is a Fenixet hordom, de ez a szokás értelmetlenné vált.

A hirhedt Garmin Support Center újból rászolgált a hírnevére, mire kaptam egy, egyetlen egy értelmes választ, addigra már rég átmentem korai Android üzemmódba és túl voltam számos szoft és keményebb reseten, szoftver újrarakáson és downgrade-elésen, valamint mindezek még számosabb kombinációin.

A downgrade, egy régebbi szoftver felrakása különösen izgalmas volt. Az egyes szoftververziók meg a szükséges leírások elérhetők az internet egyes sikátorainak sötét bugyraiban, ahova soha nem süt be a nap és csak ritkán és félve lép az ember.

Ki tudja miért, ezeknek a verzióknak az első hatvan byte-ja redundáns, szóval törölni kell. A pórnép (én) azt hinné, hogy elég notepadben az első hatvan karaktert törölni - nagyjából azért észrevehető, hogy mi ismétlődik, bocsánat redundál, hiába van klingonul írva. De lófaszt. Nem ment. Szóval, én, a kettes számrendszer rabszolgája megnyitottam egy hexaviewert, ami annyira bonyolult dolog, hogy el sem tudom magyarázni, hogy mi az, de higgyétek el, hogy egy szörnyűséges, világpusztításkompatibilis lézer IT fegyver, csak az arra felkészültek kattintsanak a linkre. Na, itt kellett törölni az első hatvan bájtot. Bitet. Nem. Bájtot. Valamit, ami sokkal kisebb mint a giga, az iphone-om például meg sem érezte volna. Annak harminckettője is van gigából.

A szoftververzió viszont megérezte a kártékony összetevő eltávolítását, mert miután elneveztem a file-t GUPDATE.GRN-nek és becsempésztem az órám mapparendszerébe, a kis buta azt hitte, hogy kapott valamit újat és szorgalmasan elkezdte telepíteni, hát majd megzabáltam.

Hamarosan büszkén kiírta, hogy neki most 8.70-es firmware-je van (ez remélem ugyanaz mint a szoftver, mert szinonímaként akarom használni a szóismétlések elkerülése végett, nehogy én magam redundáljak). 

Igen büszke voltam magamra, és reménnyel eltelve vártam két percig, amely két percben a világ újra kerek és egész és tökéletes volt.

... 99%...98%...

Nos, nem tartott sokáig.

A Garmin Support Centernek május nyolcadikán írtam először, és huszonkettedikén lett vége - hát végülis majdnem a világnak is. Pontosan két hét alatt vagy négyszer kaptam előre megírt sablonválaszt anélkül, hogy bármit is elolvastak volna abból, amit írtam nekik, nem egyszer betűre ugyanazt a szöveget. Amikor végre eljutottunk odáig, hogy 78.68 fontért kapok egy cserekészüléket, még akkor is elírányítottak a Navi-Gate Kft-hez, mert látták, hogy magyar postai címet adok meg. A Navi-Gate pont úgy, ahogy apósom órájának garanciáztatásakor is, jófej módon válaszolt, hogy nekik semmi közük sajnos az ügyhöz, és kérték a Support Centert, hogy segítsenek nekem.

Hinnétek vagy sem, erre még mindig ki tudták küldeni, hogy bizony akkor nekem replacement lesz, ami 78.68 fontba fog kerülni és adjam meg a postai címem.

Ekkor nyúltam nem magamhoz, de majdnem, de aztán mégis inkább a chathez. Hogy miért nem korábban tettem ezt, azt nem tudom, főleg, hogy Charlotte öt perc alatt elintézte nekem, hogy kapjak egy linket ahol meg kellett adnom a bankkártyám adatait, amelynek kitöltése után kaptam egy RMA számot, ami a Garmin Support Centernél egyenlő a mennybemenetellel.

A cseréről kiderült, hogy REFURBISHED óráról van szó, ami annyit jelent, hogy valószínűleg egy olyan szerencsétlen mint én visszaküldte az óráját, amit renováltak, kipucoltak, kicserélték benne, amit kell, felpolirozták, tettek rá új dísztárcsát, visszatekerték a kilométert és két hétig újszagú wunderbaum légfrissítőbe hempergették.

Magyarul mégiscsak létezik az, hogy a Garmin belenyúl az órákba. A cég eléggé hírhedt arról, hogy nem javít, nem cserél alkatrészt, de még csak akkumulátort sem. Az emberi civilizáció éppen lehúzza a saját bolygóját a vécén, mikroműanyagokba és kilométerszéles szemétszigetekbe fulladunk, de a Garmin, az egyik legjelentősebb outdoor és egyéb cég nem cserél akkumulátort, nem javít, csak egy év garanciát ad. Aztán mitadisten, kiderül, hogy amikor úgy jön ki a lépés, mégis csak javít, és összerak egy órát - harmincezer forintért.

Garmin, Garmin, mihez kezdjek veled? Ez a cég olyan technikai ökoszisztémát ad, amit a Suunto egyelőre nem tud nyújtani - amit baromira sajnálok, mert véleményem szerint talán jobban igyekezne, ha pl a Polar nem lenne háromszor lekörözve. Ha a Suuntonak is lenne olyan plusz szolgáltatása, mint mondjuk a Garmin-féle Running Dynamics. (De jönnek fel Apple-ék, Xiaomiék, és mindenkiék, mint a talajvíz a mélygarázsunkban, talán ez ösztönözni fogja őket.)

A Fenix 3 tehát pontosan két év után visszautazott Angliába, és újabb kínkeserves várakozás után végre a héten megkaptam a kvázi-új órámat. 

Mivel elég sokára derült ki, hogy a Garmin valamennyire meg tud és hajlandó is menteni, addigra kínomban lecsaptam egy Hervises, akcós, kuponos Fenix 5-re, MAGYAR garanciával. Ezzel a rendeléssel sem történt semmi jó ideig, késett, beragadt, majd végül három telefonos próbálkozás után tegnap ő is megérkezett. Mindössze egy hónap teljes idegvesztés után van nem egy, hanem két vatta új órám. Ha valakinek kell hatvanért egy új lelkű Fenix 3, pulzuspánt nélkül, Nemmaratonman signature verzióban, három hónap Garmin UK (csak a chat) garival, ne fojtsa magába.

A híres MAGYAR nyelvű használati utasítás. Többezer forintba kerül megvenni, ha valaki nem itthoni boltból rendelt, és nem vágja a külföldit.

Rolex, Breitling, Luivitton, minden van, eredeti!

Az első este, amikor csak a telefonos Stravaval, óra és pánt nélkül mentem ki, azt vettem észre, hogy évek óta nem éreztem ilyen meztelennek magam, annyira bátor voltam! Ugyan át kellett állítani a telefon nyelvét angolra, mert kétszer bírtam végighallgatni, hogy fonetikusan bemondja a csaj, hogy p-o-ss-o-i-n-g, r-e-ss-u-m-i-n-g, l-á-ss-t k-i-l-ó-m-é-t-e-r f-i-v m-i-n-u-t-e-ss t-h-i-r-t-i-f-i-v- ss-e-cc-o-n-d-ss. Egy idő után a kilométer bemondást is kiírtottam, mert a zene utána nem hangosodott vissza az iphone-on, utána csak Angela Bofill I Do Love You, bajszospornósan, lassúszaxizva induló zenéje, meg a California Soul maradt. Nem is volt rossz futás.

A csecsnélküliség

Lila Bob is visszament a Nyúlcipőhőz. Ahogy már a tesztposztban is írtam, a cipzár a gyenge pontja ennek a cuccnak, és odáig jutottam a leggyakrabban használt baloldali zsebbel, hogy többször akad, mint, hogy normálisan be tudom húzni. Nem akartam súlyosbítani a helyzetet, még a fél év lejárta előtt visszavittem a boltba, mert egy teljes áron ötvenötezer forintos cuccon - bár egy huszonkettőezer forintos zsáknál se - ne kelljen már azon feszengenem ennyi idő után, hogy be tudom-e zárni normálisan a telefonom a zsebébe?

A boltban telefonos segítségkérés után jegyzőkönyvet vettek fel, hogy majd meg lesz mutatva "a Salomonos csávónak", és majd a cég eldönti, hogy bukom, vagy nem bukom. Kínos lenne bukni, főleg azt nézve, hogy Nagy Tünde 14 óra alatt ért be az Aoinkínja zsákjával a Salomon szponzorálta UTH-n. Lenne hova kaparni és igyekezni a franciáknak. Kiváncsi leszek az idei infografikára.

 A zsákkal egyelőre még nincs semmi, bár a jegyzőkönyvön szereplő "nagyjából két hét" már lejárt, de nem volt se idegem, se időm ezzel foglalkozni. A kocsit hordtam karosszériáshoz, bontókat hívtam, hogy melyik irány érné meg jobban. Aztán úgy alakult, hogy új autót nézünk, és végül is a mai napra révbe érni látszik az idegrendszerem a millió hercehurca után. Lesz kocsi - mintegy két évvel korábban, mint ahogy azt szántuk volna, van két órám, és mivel a szeptemberi Wachaura maratonra készülök, talán egy ideig megleszek zsák nélkül.

UPDATE 2018.06.19. 13:10 - egy perce hívtak a Nyúlcipőbolt körúti boltjából, hogy jó hír van, Lila Bob ki lesz cserélve. Persze ez is pár napba kerül, mert nincs náluk, de nem volt egyszerű történet ez sem, így hát valóban örülök.

Nagyon szépen megköszöntem, még egyszer elnézést kértek, amire minden igyekezetemmel is annyit tudtam mondani, hogy mind a ketten tanultunk belőle. (De kedvesen mondtam, nem faszparaszt üzemmódban!!)

Május 22-én adtam le Bobot. Minden más miatt jó nagy időt hagytam a boltnak, hogy valami történjen, ez volt az első hibám, mert ha nem nyomod, semmi nem fog történni. Örökérvényű tanulság.

Múlt hét szerdán telefonáltam először. Állítólag nagyon nyögvenyelősen haladt az ügy a Salomonnal, ők kértek be még pluszban fényképet a mellényről - nem tudom, mi tart sokáig egy fénykép elkészítésében. Kontaktálni fognak a főnökkel, elnézést és pár nap türelmet kértek.

Tegnap, hétfőn telefonáltam újra, akkor azt mondták, hogy a boltvezető még nem tudott beszélni a főnökkel. Ekkor borítottam, hogy az nekem nem hihető, hogy ez majd egy hét alatt nem sikerül, és én igazán nem akarok fogyasztóvédelmi... blablabla. Visszahívnak. Jó, hívjanak.

Visszahívtak. A Főnök szabin volt, a Salomontól is szabin voltak, de most mindenki előkerült hirtelen és holnapra meg lesz az elbírálás.

Most pedig Bob újjászületik. Gyűlölöm, hogy ez kell hozzá, hogy minden egyes lépést kényszeríteni kell,  fenyegetőzni kell, harcolni kell. Annyira szégyelltem anyumat gyerekkoromban, amikor a boltokban veszekedett. Veszekedett a pénztárosokkal, az eladókkal, a KERMI-vel, visszavittük a savanyú tejet, az avas mákot, az előre lékelhetetlen, ízetlen dinnyét, az első mosásra kinyúlt iskolaköpenyt és a kétszer használt edzőcipőt.

Azóta eltelt 30 év, felnőttem, elkényeztetett budai fiú lettem, kanyarban sincs már a városszéli lakótelep, nincs már meg az ABC, nincs már meg a cipőbolt a főutcán sem. Viszont már értem Anyát (pedig neki a  túlélésről szólt ez az egész, és csak másodsorban az elvről), mert ezek a végtelenül demotiváló harcok megmaradtak - és mint a Garmin esetében látjuk, hozzáállásban ez kijezetten nem orszásspecifikus. 

--

A nyár Wachau előtt

Gergőt jól megfenyegettem itt a blogon, hogy majd esetleg benevezek náluk egy újabb tervre. És végül meg is tettem. Semmi kedvem nem volt az elmúlt időszak után saját kútfőből okosnak lennem. Semmi másra nem vágyom, csak, hogy valami végre külön  harcok nélkül is működjön. 16 hetes tervekkel lehet náluk találkozni, és az egyik utolsó nagy idegességem pont ez volt, hogy most álljak neki óra nélkül, vagy ne álljak neki, vagy állítsam őket helyzet elé, hogy nekem nincs 16 hetem. Bár elképzelni nem tudom, hogy, de lehet náluk nem pulzuskontrollos tervezést is kérni - a tesztfutás miatt kellett valamiféle döntést hoznom. Végül persze őket terheltem be a nyűgömmel, és Ági a nyígkapcsolati felelős munkatárs baromira odatette magát, mert egy félkészen elküldött emailből is frankón vágta, hogy mit akarok, és betették nekem úgy a programot, hogy szeptember 23-án érjen véget szeptember 30. helyett. Működik egy szolgáltatás, elképesztő, de komolyan. Elindult a buli. Olivérben és Gergőben az a csodálatos, hogy akkor is írnak és küldenek napi három emailt fejenkét, amikor Oli UK-ben, Gergő pedig Dániában van, egyszerűen fáradhatatlanok.

Gyorsan futottam egy tesztfutás előtti futást - még óra nélkül, telefonnal meg Stravaval. Meleg is volt, le is szartam pár hétig az egészet, mégis kihoztam egy lassabb indítással is 5:38-as 5 km-t. Másnap a UPS kihozta a Fenix 3-mat, én életemben először öt perces tempón (éppenhogy) belül lefutottam az öt km-t, majd otthon összeomlottam és megittam vagy három citromos sört. Az éppen nyaraló Olivér és Gergő  pedig valahogy csak összeült a grafikonjaim felett és együtt kiszámolták nekem a zónáimat - Végül is Dánia már Shakespeare korában sem volt messze Angliától. 

Az elkövetkezendő hónapokban 151-es pulzus környékén fogom lebegtetni a nyelvemet Dél-Buda közúti és játszóteres kútjai között, adott esertben mindkét csuklómon egy-egy Garmin Fenix órával, hogy végre valami menőséget is érezzek.