Feltámadni csak misztikusan lehet. Kell, hogy legyen benne egy jókora adag csodafaktor, másképpen nem is lehetséges, hiszen maguk a számok is felfoghatatlanok, az egész történetről ordít, hogy óbazmeg. És csak kevesen jutnak be a kapun, a legtöbben nem, el sem indulnak. De az elindulók is. Szenvednek, sírnak, fájnak, sérülnek, és  végül elbuknak.

Mert feltámadás nélkül nem lehet beérni. Olvasom ezeket a csodákat, hogy megrázzák magukat. Túllendülnek. Átbuknak. Azon gondolkozom, hogy mi a faszom lehet ez, ez a feltámadás? Főleg akkor gondolkozom ezen, amikor Danira nézek, hogy végülis, mit lehet tenni egy majd 90 kilós, a világ összes akarat(osság)ával rendelkező, izzadó, koszos, büdös holtsúllyal? Kétszer buktunk el, mindkétszer teljesen másképp, és máshol. A másodiknál szerintem be is érhettünk volna talán.

Idén minden más volt, minden jobban alakult, jobb volt az idő, jobb volt reggel hétkor elindulni, mert hamarabb este lett, de a majdnem megérkező füredi vihar is felettünk hagyta a felhőjét több órára.

Dani is jobb volt, tapasztaltabb, okosabb, jobb embereket követett, jó döntéseket hozott. Talán a Skechers Ultra R2 cipő is jobb volt, mint a tavalyi Vomero, bár a hólyagok Dani anyaszomorító lábfejfelépítése miatt így is megérkeztek, de még azokat is korán lepofoztuk - kellett az is, hogy időben és még jókor kapjon jótanácsot. Az is jó volt, hogy Bujdi meghozta a Bujdi-faktort az egyenletbe.

Ki ez a Bujdi?  Bujdi egy gátlástalan, tévedésből szabadjára engedett szószörnyeteg, nem tudom hol szedte össze Dani. (A gimiben, mint azóta ez kiderült, a fehérvári Teleki Blanka gimi komoly arcokat termel ki magából, ezt azért el kell ismerni.) Ez nem jelent semmit, Dani száz pluszos névlistával zsonglőrködik minden egyes találkozásunkkor, kurvára kellene mellé egy hobbiból önszopató ki-kicsoda különkiadás. Bujdi az a fazon a könyvben, aki hirtelen számomra is valósággá vált, de még ez előtt, 130 kilósan úgy döntött, hogy orvosa tanácsára életben akar maradni. Most valamiért, amikor számomra valósággá vált, mégis meg akart halni Daniért, vagy Danival, ki tudja. Visszafizetség, vagy hála, felnézés, példakép? Mindenesetre van egy kép, ahol Dani félmeztelen, és szandálnélküli, aszfaltjáró fitneszjézusként kíséri be Bujdit talán élete első teljes távú ironman távján, miután ő maga már beért, lelazított és elvesztette az összes cipőjét. Tele vagyunk kibaszott hősőkkel kérem szépen, és mindenki szereti a másikat. Marvelhősök, izzadságszaguk pusztító és egymás közti falakat omlaszt.

Dani a Római úton kezdett el fújtatni, néha akkorát nyögni, hogy Badacsony verte vissza a visszhangot. Mondom neki, hogy ez nem jó. Mondja ha ennyit fut, akkor ez van. Gondolom, akkor bazmeg megint elkezdődött.

Most értettem meg mekkora nyomást jelent az esély a győzelemre. Rengeteg jó lapot kaptunk, az időt, a meg nem érkezett vihar felhőjét, az eddigi évek tapasztalatait, a Bujdit Máriafürdőtől, mindent, de a lapokhoz kéz kell, ember kell, aki elbírja az esélyt, és ez borzasztó teher. ETTŐL nem lesz könnyebb. Attól még az ember kell hozzá egyedül, különben nem áll meg ez a nyomorult kártyavár.

És Dani nem bírta.

Reggel hétkor volt a rajt, és csak hosszú órákkal később értettem meg, mi és mekkora jelentősége van ennek, amikor a Vargáékhoz már az eső nap ívén érkeztünk meg. Ahol tavaly a kánikula szívta, gyilkolta, szedte szét az emberemet, ott idén már a hűvösebb szellő kenegette. Hosszú órákat tett meg az estében, még hosszabakat az éjszakában, a reggel hét órai indítás zseniális húzás volt. 

Ettől függetlenül a meleg természetesen megkerülhetetlen, hiába rendezik meg már egy teljes hónappal előbb a versenyt, mint amikor még Simonyi Balázs ért be szintidőn túl, annyira megindulva, hogy elindította a blogját és magát egy teljesen másik úton.

A csak egy kör szokás szerint az egyik legnagyobb csapdájával indult: a kezdéssel. Friss az ember, és ilyenkor legalább annyira hajlamos nem objektív és rossz döntéseket meghozni, mint amikor a saját koordinátarendszerének a sokkal szarabbik negyedében van. 

De Dani okos volt, sőt, ha szóltam, lassított. Délelőtt nem mertem megkérdezni a pulzusát, mert tudtam, hogy még bőven a hatos tempón túl is magas ahhoz képest, amit belőtt magának előtte papíron. A tempó faggatása jobban sült el, béke volt és nyugodt haladás az agyonhallgatás egyezményes, negyvensok kilométeres, demarkációs vonalán.

Már nem esem hasra attól a ténytől, hogy az egyéni akkor kezdődik el, ameddig én egyáltalán kocogáson felüli tempót képes vagyok leadni, hogy addig nincs is miről írni. Dani okosan belőtte a cimboráit, Káldi Petit, akinek Spártáig menően jó éve volt tavaly, Lalit, akit én nem ismertem, de szimpatikus figurának tűnt, és állítólag elég jót ment valahol 24 órán. Egyik sem sietett.

Aszófőn próbáltam húzni egy egyenest, hogy innét legyünk észnél. Nincs több futás. És összesen csak egy-két emelkedőt csalt el, amikor frissíteni voltam. És bármit csinált, nézte az órát. És viselte türelemmel. Persze ette a meleg, ette a szint, és sokat nyelt, nyelte a monotonitást, nyelte a frusztrációt, nyelte, hogy viselni kell a meleget, a szintet. És ment előre 

ugyan

azzal

a 

kibaszott

monoton

és végtelen

ca-ca-ca-ca-ca-ca-ca

csoszogós 

tempójával.

Nem mumus már sem Salföld, sem Kékkút, sem Kővágóörs, rövidebbnek tűnik az út a Vargáékig. Tavaly kinőtte a már a gyerekruhát, az aggodalomvonal jó ötven kilométerrel arrébb került.

Valahol élesen rászolók, hogy ha már meleg kaja van, legalább annyira álljon meg, míg kiszolgálom, mert baromi nehezen tudok elindulni a felmálházott bringával és egy tányér húslevessel a kezemben. Amúgy is azt kérte, hogy masszírozzunk. Eltűrte. Daniban akkora jámborságzsák volt az UB alatt, mintha nem is ismerném ezt az embert. Változunk.

Salföldön kérem, hogy szánjon arra időt, hogy HOSSZAN hűtsük a fejét és az alkarját a kút alatt. Salföld legósfalvas, kirakatportájás településén található a magyarországi kék kutak 90 százaléka. Mindig a Pilishez írják a csakrát, de én ilyen vivid vibrálást, mégis nyugodt szépséget, szinte sehol máshol nem látok, szinte semmi más táj iránt nem érzek olyan vonzalmat, mint e környék iránt. Valaminek lennie kell itt, valami emelkedett megnyugvásnak. Csak Sukoró és Velence északi részén éreztem ilyet eddig, és valami másképpen hasonló, otthonos ismerősséget, jó helyre kerülést a tizenegy kerben, amikor még Annát se ismertem, lakása se volt, csak éppen, hogy az első albérletemet koptattam innen, itthonról pár száz méterre.

Salföldön viszont bezárt a kabalaboltom, se sör, se kávé. Az eddigi években nem zártunk sikerrel, nyugtatom magam, lehet így lesz jó. Nettó hülyeség.

A fújtatás azért elkezdődik, ebből tudom, hogy levontak egy életerőpontot, nem vagyunk már sérthetetlenek. Füred környékén sört vettem kávé helyett és majd megveszek a koffein után. Bárhol látok is lehetőséget, mindenhol hosszú és lassú sor állt, nem akarom ennyi időre magára hagyni, a kabalakocsma meg elesett. Húzom, húzom tovább, és amikor végre feljutunk a szponzorhoz, életem egyik legjobb dupláját iszom meg a nagy majálisos feszt egyik standjánál. 

Dani azt mondta, hogy nem akar lemenni a pincébe, de most már úgy van megoldva, hogy nem igazán találod meg, hogy nem lehet lemenni a marketingkörre. Veszek neki egy forró meggyesrétest, mert elég feszkós attól, hogy nincs meleg kaja a ponton. Nem kéri. Hát megeszem én, és gasztroorgazmusom van tőle. Az ötszáz forintos meggyesrétes annyira beszarás jó, olyan selymes belülről, hogy a kedvenc Szabó Lőrinc versem jut eszembe róla.

Robbanások
 

Hasonlattá vált minden, amikor,

repeső hit s vágy, bűnön, szégyenen

győzve megnyiltál, s szökőkút-szivem

számból a szádba ömlött, majd, komor

csöndben, mint aki halált ostromol

s életet akar, tűz-vér-részegen

kapuidat keresve hirtelen

érezte, hogy már befelé hatol,

szived felé, oly hús-barlangon át,

melynek selymét csak jelezte a szád,

őrjítő selymét, selyemcsók-falát:

gondolatunk még egymásért kiáltott –

és robbanások, némák, óriások,

rázták, keverték bennünk a világot.

Persze blogot írok fejben, és csak utána jut eszembe, hogy talán egyszerűbb lenne az Amerikai Pitére utalni. Mindig az emelkedettség, meg a nagyot mondani akarás. Mire eddig jutok már Vonyarvashegyet várjuk - szinte sose akar eljönni. 

Dani a Varga-féle melegételes fiaskó után egyre inkább a melegkaja-pontokra feszül rá, Keszthelyt akarja. Nem értem, hogy mit segítene pár falat sótlan menzakaja, de azt értem, hogy valami sarokpont kell. A főtt étel lett az.

Keszthelyen gyűlöli a szokásos bevezető kerülőutatt, de utána legalább hatalmas adag lasagnet adnak, műanyagkanállal. Lassan érem utol a kulacsok megtöltése után, talán még valamit pakolok is, igazából végigkísér  valami állandó nyűg, pakolhatnék, egyre fokozódó, totyogós körülményeskedés. 

Ahol utolérem, éppen tanácsot kap. Vízhólyag? Nekem nem is mondta. Jó, hát akkor szúrjuk ki őket. Legyen pólócsere is, mert az is jó érzés, azt mondják.

Irgalmatlan időt elbaszunk valami pados pihenőhelyen, nem jó tűt hoztam, nem tudjuk átfűzni a cérnát rajta. Nekem egyáltalán nem megy, már itt érzéketlenek a kezeim a biciklikormányra való támaszkodás miatt. Daninak egyszer szerencséje van, viszont egynél több hólyagkezdeménnyel rendelkezik. Azokat csak átböki. A Balatonrmáriafürdőre utazó Bujdi bedobta út közben a lábtyűt, de nem tudjuk felhúzni normálisan, valószínűleg annál már dagadtabb a lába. Zoknicsere a zoknicsere után. Vazelin is. Pólócsere. Közben elment mindenki, akit csak számon tartunk és ismerünk. Annyira nem bánom, talán pihent valamennyit a bénázás alatt. Utáljuk a Balaton fordulóját, sötét, és  vállalhatlan állapotban van a bringaút, gyökérgörönygyös, javarészt ösvényszerűen keskeny. Dani hangosan botladozik, engem széjjelráz a kerékpár, közben a kormánykosarat fedem le fél kézzel, nehogy kiszórodjon valami belőle. Szólok, hogy átértünk a déli oldalra és innen Bujdi lesz a melegkaja, Dani őt várja, mint a messiást. 

Egyre többen találnak meg, Dani aranybánya lenne egy hálózatkutatónak, hatalmas területe van, nekem, aki két üzenet után is némára teszi a telefonját, sokkolóan nagy. Bujdi is zaklat messengeren, hogy mi kell, de mondjam nyugodtan, mi kell, hogy lesz, bemegyünk, menjünk be nyugodtan, mindennel készült ő izgul, mi kell?

Amikor végre csatlakozik, olyan mintha túlhúztak volna egy potmétert, mindenféle gátlás nélkül pofázza végig az utat. Nem baj, talán pont ez kell, én amúgy sem tudok kitörni a saját gátlásaimból, hogy kitaláljam, mit is lenne jó mondani, ha kell egyáltalán valamit is mondani. Bujdi nem gondolkozik ilyesmin, és valahol meglehetősen felszabadító ezt figyelni a saját tehetetlenségemből. Átvették tőlem a műsorvezetést. Leengedhetek. Ha bármi kell, odajön hozzám, elveszi, visszahoz, nekem csak jelen kell lennem. Engedem, hogy megtörténjen. Találkozom Rókával, mondom, neki, hogy merülünk, Dani szarul van, de amikor onnan pár száz méterre valóban megtörténik a baj, nagyon megijedek, mert talán azért nem vettem észre, mert nem figyeltem eléggé. Betompultam, befáradtam, csak engedtem, hogy vigyenek.

A semmiből érkező atombombaként lep meg, hogy Dani ledobta a láncot. Hiába dobtam be ötletszerűen azelőtt, hogy tavaly itt feküdtél el, itt merevedtél el, nem segített. Az egyik pillanatban egyszer csak megállt és nem ment tovább.

Egy pillanat alatt felébredtem. Bajban voltunk.

Tudtam, hogy ez mentális, mert persze, hogy szarul van, ilyenkor már nem is szabad jól lenni, de az nem lehet véletlen, hogy gyakorlatilag ugyanott esik szét, ahol tavaly megállt. 

Feloghatatlan, de tényleg, kibaszottul rettenetes lehet elviselni a tudást, hogy mennyit kell még menni 155 km után, elbírni azt a terhet, hogy meg tudja haladni a tavalyi halálzónát, de van-e értelme? Mert lehetetlen feloldani azt az egyenletet, hogy már mennyire nyomorult és elhasznált, és, hogy MÉG MINDIG majd 70 kilométert kell  onnan menni. Ennek az egyenletnek nincs megoldása. Másik egyenletet kell keresni, de azt is akarni kell.

Dani áll, aztán ül. Vége van. Bujdi nemrég csatlakozott, 150-nél a csekkponton, és máris vége az egésznek?

Elpattant bennem valami. Gyűlöltem ezt a faszt, hogy elrángat ide minden évben, hogy nekem is meg kell ugranom valamit, mert olyan jó lenne megállni itt, mert akkor haza tudnék menni végre, megúsznám, lenne még magamra időm a hétvégéből, de mégis, már jófej is voltam, olyan egyszerű lenne nem segíteni, nem küzdeni, csak maszatolni itt Dani mellett, hogy adja fel csendesen. Egy szót sem szólhatna senki rám. Kurvára nem tudom amúgy sem, hogy bírom ki még a végéig a bringán, őrülten fáj a seggem, a csuklóm, a jobb térdem hajlító inai, a bal sípcsontom elől, kétszer raktam vissza a tányérra a beszorult láncot a bringán, széjjel vannak baszva az ujjaim, fáj a nyakam, a hátam a póztól, de még mindig nekem kell erősnek lenni és felülemelkedni magamon, mi a picsáért kell engem ebbe a helyzetbe hozni, szóval úgy igazán bassza meg magát, mert annyira de gecire nem vagyok kiváncsi a jajmivanadanivalra, nem kell a hiszti, meg, hogy hol fáj, és, hogy bírja, jajajajaj, hát bazmeg nem, állj fel bazmeg, és séta, kurvára nem érdekel, hát még SOHA NEM TÁMADTÁL FEL ULTRA KÖZBEN, AZT SEM TUDOD MI AZ, menjünk már, SÉTA, nem érdekel, SÉTA!

Van az a pont egy veszekedésben, amikor még a köd mögött vagy, de elkapod a másik arcát azzal a fájdalommal, amikor a függyöny ellenére is tudod már, hogy túl messze mentél, most tényleg bántottad, és ez nem is a másikról szól, te viszont jól kiéltél valami máshonnan hozott gyilkos agybajt. Abban a pillanatban tudod, hogy te vagy a fasz.

Ezt láttam Dani arcán hogy néz fel, és nem érti, valami olyasmit motyogott, hogy, hát de százharmincnál, de valahogy elhalt, lehet, még lehurrogtam valamivel, hogy "séta". Az volt kurva nagy szerencsém, hogy életében először annyira gyenge volt, hogy nem tudtunk összeveszni, valahol fényévnyi mélységre volt az egojától, az alfaságától, a felcsattanásaitól, az összeveszéseinktől. Egyszerűen túlvezéreltem: nyújtotta a kezét, felhúztuk, a talpára állt.

Mire elpakoltam a masszírozó rudat, amivel közben a combját gyúrta, és utánuk fordultam, azt láttam, hogy Bujdi újra áll, és Dani sehol. Hát most megint mi a fasz??! Egy bokorban fosott. Közben folyamatosan mennek el mellettünk az emberek, mindenki látja, hogy mi történik. Ott állunk teljesen meztelenül, nyitottan, nyomorultan, én a nedves törlőkendőt keresem mint egy őrült, mert semmi nem ott van, ahova tettem, semmit nem találok. Aztán meglesz, bár addigra a nagyját kitörölte sima papírzsepivel. Bujdi kérdezi, hogy most ezzel mi lesz? Nézem a hatalmas adag halmot. Fingom nincs, hogy szarnak az emberek egy környezettudatos terepversenyen, de nincs az a pénz, hogy összeszedjem Dani után a zsepiket. Jobb vagyok-e valakinél, aki beledobja a nádasba a műanyagpoharat? 155 km után ott hagyom a kérdést az útszéli bokorban.

A feltámadásban semmi csoda nincs, csak egy adag harag, mert elérjük az alját. Kell hozzá egy döntés, egy csomó emberi érzelem, és esetenként egy jó nagy adag fos. Az újjászületés,mint látjuk, meglehetősen emberi anyagból van gyúrva, nincs benne semmi misztikum - legalábbis az ultrafutásokon.

Nem tudom, hogy érte ezt meg, lehet nem is ért meg semmit Dani, lehet, hogy teljesen másképpen történt meg ez az egész, de tény, hogy innen nála volt a dominancia, valahogy átvette a vezetést, és valami embertelen ideig megtartotta, olyan fegyelmezett és olyan fókuszált volt az utolsó negyven kilométerig, hogy az emberminőségileg egy nagyon komoly szintugrás volt. Az utolsó negyvenben Bujdi hajtotta ki belőle a szart is a tovább erőltetett, véget nem érő ikszáz méter futás, ikszáz méter séta kombinációkkal, de még akkor is olyan aktívan együttműködött, amit nem hinnék el, ha nem láttam volna. 

Tettem be neki zenét telefonról. Jó ötlet volt, újra egyben futott pár kilométert. Talán Bujdit pont ekkor csináltuk ki,  ő sosem futott még egyben ötven kilométernél többet - ahogy én sem -, de most úgy tett meg talán több mint hetvenet, hogy az utolsó  tizenöt kilométerig mindent alápincérkedett Daninak.

Keserves nehezen értük el a százhatvanat, végtelenségig tartott a százhetven. 175 volt a 24 óra. Nem akartam elhinni, hogy megvan, de csak ment előre, valami álomszerű lassúsággal, de ment, és ment, és ment. Száznyolvannál mind a hárman tudtuk, hogy meglesz. Negyvenet nem hagyunk bent.  És hiába érkezett meg a reggel, hiába érkezett meg a forróság

negyvenet,

harmincötöt

harmincat 

nincs

az

a kurvaélet

hogy

bent

hagyjunk.

Valahol kilométerhosszan nyitva hagyták az összes csatornafedelet az útfelújításkor. 

Felfogjuk a végtelen egyenesek gyilkosságát, de akkora minden pillanat, minden párszáz méter küzdelme, hogy nem  nézünk sokáig a végtelenbe.

Fonyód a Bélatelepi halálzóna után. Boglár, Lelle, Szemes, Szárszó, Földvár. A nyári vonattal is végtelen.

A hajnal már reggelbe váltott, a reggel délelőtté melegedett. Szántódon vettem még egy dupla espressot, meg egy-egy jégkrémet nekik. Tudtam hova kell menni, mert pár hete itt voltunk a kőröshegyi tulipánszedés után. 

Zamárdi, kétszáz kilométer. És ekkor újra végtelenbe húzódik a vége, éget a nap, Dani elfogy, a határon van, de csinálja, nem omlik össze. Jég, jég, jég, Muki bazmeg, végre valami jót is csináltál. Víz, víz, hihetetlen mennyiségű víz, de egyre nagyobb távok vannak a frissítőpontok között, és egyszerűen alig jutunk el a következő állomásig izóval, vízzel, bámilyen folyadékkal. Az állomásokról is külön regényt lehetne írni. Vannak ahol segítenek, nem gond a kulacstöltés sem. Végülis magamnak és Daninak is viszem. Van ahol meg nem mozdulnának, és vannak a helyek, ahol egyenesen rám szólnak. Az egyik állomáson össze is veszek egy nővel, még pont időben jövök el, hogy ne húzzam túl a dolgot. 

Siófók éremszínű partjai soha nem akarnak elfogyni, viszont Dani elkezdi gyűjteni az embereket, mint Rocky Philadephiában. Tada taaaaa, data taaaaa. Mindenki Danival akar futni, sok üzenetre már nem is válaszolok, nem fogadott hívások növekvő számai idegesítenek a telefonon. Nem tudom kezelni a nyüzsgést, pedig folyamatosan a telefont basztatom.

Bujdit nem lehet leállítani, Dani szelíden odaszól, hogy neki picit túl sok ma a poén. Én nem bánom, ez a fajta rezgés, irritáció segít neki nem magára figyelni és Bujdi mindig ott zizeg. És segít, és tol, és mondja, pedig már több tíz kilométerekkel odasúgta, hogy ezt valószínűleg nem fogja bírni, de majd hagyjuk ott, az apja jön érte. Imádkozom, hogy ez ne történjen meg, mert nem akarom újra a teljes felelősséget, és azt sem hiszem, hogy egyedül elég lennék.  Jó ez így nekem. És az emberünk elpusztíthatatlan, csak a legutolsó kilométereken válik plusz egy fővé, de addigra mindig van másik két ember Dani mellett. Kísérik, csivitelnek, mindig történik valami a végtelen nem fogyatkozásban.

Siófókon úgy vágunk át mint egy szombati buliban bebaszott kóborkutya falka vasárnap reggel, át a körforgalmon, kocsikat lassítva, ide-oda szlalomozva a főúton. 

Sóstó.

Világos.

Forróság.

Végtelen a távolság egy-egy ritka állomás között.

Aliga alig-alig érkezik el, zenét játszom, de hatástalan, folyton nő a forgalom, szűkül az út, mi meg hatan is egymás mellett megyünk, nem maradt semmi fegyelem, pedig annyira odafigyeltem addig a bringásokra neheztelő kommentek miatt. 

Egy rendőrautó fékez mellém. LEGALÁBB AZ ÚT EGYIK OLDALÁN MENJENEK CSAK, ARRA KÉRNÉM MAGUKAT!!! Megpróbáljuk, lököm vissza nyeglén, és ha nem én lennék én, ugyanúgy fel akarnám pofozni magam, ahogy azt tizenhat évesen annyiszor megérdemeltem volna.

Káldi Peti feleségével vagy hatvan kilométeren, Haancheeval talán az utolsó húsz alatt kerülünk szinkronba. Valahol ott vannak a srácok, valami létezik magunkon kívül is, valami sorban vagyunk a saját tompaságunkon, a saját minden  és mindenki mást elrejtő valóságunkon túl. Peti megint előhúz valamit a kalapból, gyakorlatilag elhúz mellettünk Siófokon.

Valaki sokkal, de sokkal később azt mondja, menjünk, csak másfél kilométer lehet vissza. Leesik, hogy az én feladatom lenne videót csinálni és lassan elköszönök Danitól, a csapattól. Ő megölel és megköszön mindet. A normál felállásom szerint bőgnék, de ezt egyrészt még Anna sem látta tőlem soha nyíltan, másrészt már annyira fáradt vagyok, hogy nem bőgök. 

Előre tekerek. Többnek tűnik mint másfél kili, de bent vagyok nem túl hosszú idő után. Teljesen ellentmondásosan érzékelek. Felhívom Ferit, aki Enikővel Sóstó óta adja a bandát, hogy most érkeztem meg, csak, hogy tudjanak kalkulálni. Felhívom Kingát, azt mondja, hogy a cél előtt van Lucával, és Dani anyukájával, majd adja a babát, mert vele akar beérni. Bátrak, Dani állapotát tekintve egy uborkát nem adnék a kezébe.

Végre bemondják a nevét, én videózok mint egy véranya ballagáskor, és természetesen ott van a hangsávon a bazmeg, amikor bemennek elém a hivatásosok a képbe. 

Beér, jobb kezében Luca, átveszi a szalagot, az bénán lóg a feltartott bal kezében, nincs két kézzel kitartás. Talán jobb lett volna, ha Kingával egyszerűen bejönnek hárman, ha Luca ott van, Kingának igazán ott lenne a helye, évek elfogadása  és támogatása maradt a háttérben. Majd jövőre, bár Kinga azt kérdezi tőlem, hogy ugye ennek most vége? Nem bíztatom.

A média viszont megkapja a magáét, immáron hárman puszilgatják egymást az éremsátor mögött, pont ott ahol pár perccel azelőtt maga az UB, Gilles feküdt az árnyékban. A kamera centikről veszi őket, de szerencsére nem sokáig, miénk a terep. 

Dani lassan eljut az orvosi sátorig, ahol a világ leglassabb és legkimélőbb masszázsát kapja. Bujdi hidegrázást kap a családi pléden ahol a felesége és a kislánya várta. Próbálja rejteni, mert nem lesz elengedve ironmanre, de aztán betakarjuk fóliába, ne szórakozzon már. Teljesen el van éhezve, csak Danira figyelt végig. Legalább elfogy Dani anyujának palacsintája.

Haza akarok menni. Pár percre bemegyek a vízbe, baromi jól esik. Szétválogatom az összes szétizzadt, elhasználódott, mocskos, ragacsos cuccot, mi az enyém, mi a Danié. Káromkodások közt megyek fel a kocsiért, leállok vele a közelbe. Írtó körülményesen beteszem a bringát hátra, még odaadom a kocsiban maradt cuccokat Kingának, elköszönök mindenkitől, és elindulok.

Anna mondta, hogy inkább aludjak ott, vagy legalább Fehérváron, de nem értettem, mit akar, jól voltam, 50 perc az út. Lepsénynél a második mikroalvásnál megértettem, hogy ezt életveszélyesen elbasztam és lehúzott ablakkal, fújtatásokkal, fejrázásásokkal eljutottam a legközelebbi kútig, ahol félreálltam. A fáradtság úgy csapott le rám a klíma ellenére is meleg kocsiban mint egy hátulról közelítő zacskós gyilkos. 

A Red Bull pontosan húsz percig tartott a felszínen, és sokkal intenzívebb és nehezebb küzdelembe került hazaérni, mint amilyen a kísérés volt. Ezt nem szabad többet így.

Na és akkor mennyire vagyok szupersztár? A kísérés nem állítható korrelációba a teljesítéssel a megélésem szerint. A legtöbben kettőnknek gratuláltak, és nem mondom, hogy nem kemény cucc kísérni, figyelni, ott lenni másnak. Kibaszott sok energiába kerül minden egyes szaros mozdulat egy idő után. A kulacstöltés, a kajáról való gondoskodás, a bringaleállítás, a tízmillió le- és felszállás, a keresés, a megoldás, a rögtönzés, a bírás, a fájdalom, a lassúság, és a magaddal való küzdelem. Főleg az, hogy ilyen nincs, hogy ilyen kibaszott sokáig tartson valami. Lekacsáztam biciklin 180 kilométert, legyalogoltam minimum egy maratont azt a kurva kerékpárt tolva és baromi elviselhetlen pillanatnyi fájdalmaim voltak a jobb térd és bal sípcsontos inaimban. Folyton az Algoflexre és a Cataflamra gondoltam a táskámban. Szét volt baszva a seggem, beállt a hátam és a nyakam a bringás póztól, és alig vártam, hogy végre tolhassam a cangát, és amikor toltam, alig vártam, hogy felüljek végre a nyeregbe.

De ez 221 kilométeren keresztül tartó pillanatnyi állapot volt csupán, úgy értem már a célban elmúlt a java része. Amit nem fogtam fel, az a fáradtság volt, úgy ájultam be itthon, mintha lekapcsoltak volna. De ma nem volt sok problémám, nem több, mint egy hosszú futás után. Itt fájt kicsit, ott fájt kicsit, figyelmetlen voltam valamennyire, de ennyi az én történetem. Nem szabadkozom, nem kicsinyítem, nem álszerénykedem. Ez van, ha magamat nézem, az, ahogy tegnap este és ma egész nap vagyok. Ettől függetlenül marhára szupersztár vagyok természetesen.

Amit tőle láttam, az igazi elhivatottság, türelem, erő, elviselés, fókusz, nyelés, megoldás, és a testi kínokon, a körlményeken való olyan felülemelkedés volt, ami egy másik szintet jelent - és a legnagyobb baj, hogy ez így leírva semmit nem jelent.

De mellettem történt, ott voltam. Mélységesen, gyönyörűen emberi történet volt.

UPDATE: Qlr idén is csinált egy videót, benne van Dani is, a végét meg rohadtul százaszsepisre pörgette ki ez a huncut gyerek, teljesen meg vagyok hatódva magunktól! (Köszi, Qlr, zseni vagy!)

Valahol a huszadik kilométernél vagyok, a Bodri pincészet után. Túl sok időt töltöttem ott is, mégis túl keveset, két víz, egy, vagy két iso, meg egy pohár szintúgy húgymeleg kóla. Nem baj, hogy meleg, valahol olvastam, hogy ezeknél a kibaszott melegben való futásoknál nem jó a hideg víz. Azt hiszem. Tök mindegy, semmit nem ér, Karib-tenger kalózai jut eszembe, amikor még azt hittük, hogy jó film, mielőtt még túl sok pénzt és túl sok Deppet húztak le róla. Amikor az elátkozott kalózkapitány hiába iszik bármit, kifolyik belőle minden.

Ilyen vagyok én is, még egyszer ennyit szeretnék meginni, de valahol olvastam, hogy a túl sok folyadék is rossz. Azt hiszem. Mi lehet most, itt, túl már 600 méter szinten, por, harmincfokos megrekedt, kegyetlen, mindenen áthatoló fényforróság esetében a túl sok víz?

Mindegy, itt vagyok kb húsznál, a Bodritól nem messze, az onnan végighúzódó gyaloglóemelkedő után. Az egyik pincénél egy öreg néni áll kint az udvar elejébe cipelt kisasztalnál. Az asztalon olvadt pilótakeksz, csokis mogyoró, mazsola, pár műanyagpohár. Megállás nélkül tölti az lenti állomásénál mégiscsak megnyugtatóan hidegebb vízet. Kettőt kérek, alig két kilométerrel a frissitőállomás után. Közben nézem őt, csendesen mondja mindig, hogy egészségére, egészségére, és hirtelen elönt az iránta érzett szeretet. Már évek óta nem vagyok beszámítható, talán Apa óta, annak már tizenegy éve. A két és fél éve gátlástalanul az életembe született macska sem segített. Nekem kibaszták az ajtót, a cica meg befeküdt, jól kitámasztotta a küszöbnél, ahogy azt kell. Olyan érzelem- és szeretethullámaim vannak, hogy fejest állok tőle minden nap, bőgök a filmeken, futásos, hősies sztorikon, videókon, ki-bejárnak rajtam olyan dolgok, amelyeknek a létezéséről sem tudtam korábban. De most biztosra veszem, az elmúlt rettenetes húsz kilométer is megtette a magáét, kinyírt, megcsavart, szétrúgott, és kidobott az útra, én ekkor már csak abból vagyok, ami belül van, nem maradt se izmom, se erőm, semmim, másra nem tudom ezt fogni, hogy ÉN, az ateista, egyszerűen csak azt mondtam neki:

- Az Isten áldja meg.

Közhely, hogy a Borvidék félmaraton kabarészerűen rettenetes élmény, erre építenek, erre van felhúzva az egész. Minden vicc, minden poszt, minden tábla, a rajtcsomagpóló is erről szól, hogy vidáman halunk meg, mert karakán faszagyerekek vagyunk, rajtunk a nap, a domb, a bor meg a pálinka sem foghat.

És mégis. Megtörténik velem. Kurvára igyekszem nem modoroskodni, nem összevillantani senkivel milliószor hallott poénokon, nem is szidom magam, pontosan tudom, hogy mit keresek itt, pontosan ezért jöttem, a harminc fokos napért, a 885 méterért, de arra a pillanatra semmilyen lelki felkészülés nem készíthet fel, amikor ténylegesen megtörténik a testeddel, amire készültél. Kifogy a benzin nagyja már az első emelkedés alatt, semmit nem érő elméletté válik a felkészülés. Azt hiszed vége, de a kanyar után jön mégegyszer annyi, és még csak ekkor kezdődik el, még ki se értetek a városból.

Tudtam, hogy nem tudok itt versenyezni, nem leszek gyorsabb, mintha egyedül vágnék ennek neki, mert konkrétan nem tudom megfutni a dombokat. Arra rájövök, hogy a mezőny nagyja szintén nem, viszont sokkal tempósabban gyalogolok felfelé, sok embert előzők meg a vízvezető betonvályú szélén oldalazva. És rájövök arra is, hogy szinte mindenki más gyorsabb nálam a lejtőn. Még akik nem néznek ki gyorsabbnak, azok is elmennek mellettem lassan. Próbálok tanulni, próbálom felidézni a Salomon videókat is, de sokkal kevesebb ideig tartok ki, mint az emelkedős gyorsgyalogláson. Talán az utolsó két-három elmebajos domb tör meg a végén, már nem tudok sietni, bele-bele is állok a hiszti szélén egyensúlyozva, de aztán összeszedem magam. Baktatok tovább. A lefeléken hamarabb visszaálltam a lassú zötykölődésre, nincs olyan izmom, ami meg tudna tartani, olyan vagyok mint egy megfőtt hernyó, csak csuklanék össze., remegnek a lábaim. Hát vázon jövök le, zörögve, kelletlenül, a csontok tartanak meg. Mindenem fáj, és legalább annyi időt töltök fájdalomban, mint az 53 km alatt.

Sima túlélő túra, és hiába tudtam, hogy nem leszek jó benne, hogy kevés az izom, és sok a cipelt zsír, mégis felszínre tör a tépelődés néha. Szorongás, istenem, mekkora egy balfasz vagyok, a saját szabadidőmet és életemet rabolom le vele, de mégsem tudom elűzni. Nem fogok-e még jobban belassulni, jól választottam-e az idei évre a célokat? Megyek a szinttel valamire? Erősödöm egyáltalán, vagy csak lassulok? Ér valamit, hogy melegben is futok végre? Elég az a pár darab résztáv, amit csinálok?

Aztán elalszik ez a gondolat is, csak a jelen marad, benne vagyok nyakig. A reggelt is elfelejtettem, pedig erősen újratervezve értünk csak Szekszárdra. A születésnapomra kapott Borakadémiás tanfolyam zuhanó repülőként állt bele a földbe, egy hónapja futok a befizetett pénz után. Egy újabb tanfolyam helyszínére rohantam be Budapest belvárosába, de mintha tudta volna, nem jelent meg a tulaj. Ott pislogtunk egymásra másik hat, hoppon maradt emberrel. Majdnem szívrohamot kapok az idegtől, ez nem lehet igaz, hogy valaki ezt megteszi egy másik emberrel. Egy nő százötvenezer forintot bukott, november óta kergeti a reményt, hogy visszakap valamennyit.

Síkideg vagyok, ha többen vagyunk, akkor ebből még inkább nem lesz már pénz, de valamit tenni kell. Fogyasztóvédelem, ügyvéd, össze kellene állni valahogy? Sikítani tudnék a tehetetlenségtől. Rohanunk le a Borvidékre, a kocsiban vesszük meg a Tolnai megyei matricát, nem tudunk átszállni már Anna szüleihez, nincs idő megállni Pakson.

A szülők is késnek, nem kerül rám napkrém, mi meg elfelejtettünk hozni. Egy helyben állva is izzadok a téren, bazmeg mi lesz itt. A hangulat szipi-szuper, tetszik az egész, tetszik a tér is - bár Szekszárdról mindig azt mondják, hogy soha nem tudja valóra váltani a benne rejlő potenciált, de én csak szépet láttam szombaton. Nagy tömeg van, egy csomó archoz tudok már nevet, vagy csak sztorit, emléket társítani. A szervezés parádés, mondjuk öltöző az nincs, a vécébe szorulunk egymásra várva. Igyekszem, elég ha a pöcsömet nem látják, nem tartom fel a sort, a felsőt meg a többi szart majd felveszem a kinti folyosón.

Annának tetszik a szürke pamutpóló, a reklámóra gagyi, de nekem életmentő, két év után elszakadt a Garminomon a bujtató, pont jól jött az ingyen szilikongyűrű.

Aztán elindulunk, Márkus Öcsi rohangál előtte a tömegben, benne van szíve-lelke, visszaszámolás, Swedish House Mafia, azt mondják az ő kedvence, aztán zsupsz, félkörben nyomulunk, pillanatok alatt lenyomom az órát.

Szasza útközben vagy öt helyen fotózott, és majdnem odamentem hozzá, hogy nem akarja-e elmesélni nekem a Runnabe sztorit, meg hogy mi lett a Futóbloggal, meg lenne egy csomó kérdésem pluszban, van egy blogom, amit akár kétszázan is olvasnak, de aztán nem bújok ki az introvertálságom gyávaságából. Előttem Bozót, a sarkában lépkedek felfelé előzve a sorban. Tudom, hogy ismerem a nevet, majd utána olvasok újra a neten.
Márkus Öcsi vár többedmagával az emelkedő tejején a kereszteződésben, 21 balra, 29 jobbra. Bozót drágám, nem alibizni jöttél! Aki gyalog jött fel, az újra lemegy és felfut! Jobbra a babatáv! Ha mosolyognék, elhánynám magam, annyira gyenge vagyok, kérek két pohár vizet itt is extrában.

Dani cimborái is itt vannak, Józsi tavaly beért Balatonon, kihúzták Spartathlonra, ott lesz szeptemberben. Most nem siet, vele van a barátnője, kézenfogva sétélnak az emelkedőn. Megelőzőm őket, és pár kilométerre elhiszem, hogy király vagyok. A Bodri előtt érnek be, majd újra beérem őket gyalogolva, együtt megyünk egy kis darabon. Aztán talán újra eléjük kerülök tartva a saját tempómat, majd megrázzák magukat, és nem kirándulnak tovább, egy perc alatt othagynak sokszáz méterre. Nem is találkozom velük többet.

Nem hiszem el, hogy még kocogásra tudok váltani, de ahogy előttem is elkezdenek poroszkálni, úgy én is elkezdek, nem tehetek mást. Elengedem a három és fél órát, az utolsó előtt őrült emelkedő megtör teljesen, éppenhogy felérek valahogy. Aztán le, kelletlenül éppenhogyosan zötykölődöm, majd még egy toldás, fel a fém szőlőszobor kilátóhoz a város felett. Hát ez bazmeg ilyen nincs bazmeg, ezt kurvára nem hiszem el. Már a nulla egész egy százalékos részét sem futom meg, baktatok felfelé és az a rémálmom, hogy hátrazuhanok, mert annyira meredek a közepe.

Fent az utolsó frissítőpont. Minden más versenyen kihagynám, itt tántorogva, határozottlanul öntöm a fejemre a szokásos két pohár vizet. Megnézem, de nem fotóképes a kilátás, túl nagyra nőttek a fák a kilátó alatt. Jólvanbazmeg, akkor induljunk le. Fogcsikorgatva gyorsulok valahogy. Rájövök, hogy ez ugyanaz az út, ahol feljöttünk a városból. De ennek hogy lesz vége egy kilométer múlva? Kocogok, futok, nem értem. Vagy harmincegy kilométeres a táv? Felkészítem magam a még két kilométerre, de aztán a térre kerülök huszonkilenc után, és már csak két kanyar van, nem hiszem el, hogy végre vége ennek a szarnak.

Nevem a hangszoróban, érmem a nyakamban, másfél literes vizet kapok, fatuskóként dőlök a templom melleti lépcsőre, geci szarul vagyok. Jön Anna, nézek rá kétkedve, hogy nem tudom, hányok-e, vagy most mi lesz. Leül mellém, mondom, hogy most annyira nem vagyok jól, de semmi gond. A szülők leteszik a vagy húsz kilós hűtőtáskát nekem, mert mennek haza. Hoztak háromfogásos szendvicseket, meg jégbe hűtött vízet.  Na ezt a táskát majd én viszem FEL 10 perc múlva a kocsihoz, és röhögni fogok a saját nyomorúságomon, meg a Spartan versenyeken, hogy ugyan már.

De most még nem, most még zombiként bámulom a poros cipőmet, és úgy érzem magam, mint egy lehugyozott újságköteg, és arra gondolok, hogy az életből most mégis kicsit sok lesz ez, bármennyire szeretem megélni a dolgokat, le kellene tekerni a hangerőt, és várom, csak várom azt következő 10 percet, amíg újra visszarendeződik a szerepcsere, és vissza tudok tuszkolni mindent ide belülre.

Sokáig tart.

A legfontosabb funkció.

Egészen addig a pillanatig nincs gond, amíg nem gondolsz bele, hogy fogsz vizet vételezni a softkulacsokból.

Örülsz, mert menő Salomon zsákod van, úgy érzed, hogy pusztán ettől a ténytől hármas tempóval vagy képes felszaladni a függőleges falon, és az is igen biztos, hogy a rólad forgatják a következő Salomon kisfilmet. 

Betöltöd a kulacsokat vízzel, és már ennek is van egyfajta kecsketőgy-fejés érzete, de ezt hamar oldalra tolod, mégicsak sietni kell a forgatásra.

Bepakolod szütyőbe a 80%-ban felesleges cuccokat, kötözött sonkát csinálsz magadból, és elindulsz.

Egészen addig, ameddig inni nem kell, inkább egy felpakolt kommandósnak érzed magad. Rajtad a golyóálló mellény, be vagy tárazva két oldalt, nálad van minden életmentő felszerelés.

Aztán eljön a pillanat, lenézel a melleden duzzadó két flaskára és ahogy megkérdezed magadtól, hogy oké, de hogyan fogok inni belőlük? - úgy át is alakulnak a menő fegyvertárak két funkcionális cseccsé. Hatalmas, duzzadt bimbóik harapásra ingerlően nedvedznek a szád irányába, és te látod, hogy nincs más megoldás. Alányúlsz  az egyiknek, felemeled, egyúttal le is hajtod a fejed, hogy félúton találkozzatok, és megszívod önnön pótcsecsed, hogy folyadékhoz juss.

Az újabb puhakulacsoknak már szívószálas tetejük van (legalábbis láttam már ilyet), de az én tömlőim még nem olyanok, az én tömlőim simán csak önmellszívósak.

Ha ezt a viszonylag nagymértékű ikonrombolást nem nézzük, azt kell mondanom, hogy a Salomon Advanced Skin 12 kódnevű, felcsatolós pótmellzsák egy meglehetősen zseniális kiegészítője mind a terep-, mind az aszfaltpornóra vágyó közönségnek.

Az önmellrágás is remekül működik, simán szárazra lehet szoppantani az egyenként fél literes tömlőidet. Az egyik cicim nem túl jó ízű, elég műanyag, még a szaga is, hiába öblögettem. Örök tanulság, hogy az eredeti dolgok mindig jobbak.

Az ennél normálisabb és hagyományosabb tesztekben kiemelik, hogy a puha kulacsok letekerhető feje, illetve az alatt megbújó nyílás kisebb lett. (A Salomon két fajta fél literes softkulacsot árul. Ezt a speedet meg ezt a standardot. Nekem a második van.) Nem fér bele a jégkocka, viszont nem fogja nyomni a mellkast a kisebb és puhább csavaros zár.

Részemről nagyon bírom a szopós nyílást. Puha, elég kicsit ráharapni, már is szívhatod a vizet, vagy az akármit. Ha elereszted visszazár, nincs esélyük a lutybölgős bubokékoknak. Ugyanakkor valahol könnyebben nyílik a száj, én például egy rosszkor jött cipőmegkötéskor simán tudok akár jelentékeny mennyiségű vizet szivárogtatni, és persze betöltött kulacsot szintén nem életbiztosítás egy teli szatyor alján szállítani. Mondjuk le a BSZM-re...

A kulacs tartóba helyezése nem egyszerű feladat, el sem merem képzeni, hogy egy versenyen való utántöltés mekkora agyfaszt okozhat. A másik fajta speed puhatömlő állítólag ilyen szempontból sokkal jobb.

 
Ár-érték arány

Gyárilag nem adnak a zsákhoz másfél literes tartályt, pedig nemhogy 55-ért, de 22-ért is illene. Természetesen ez újabb tízezer forintos kiadás, bár lehet, hogy lehet ennél olcsóbban is szerezni egyet. Adnak viszont egy hőszigetelő tasakot, amibe majd a tartályt lehet tenni, ha megvetted tízezerért. A szigetelés kapcsán mindig jégkockákat hoznak fel példaként, de egyelőre nem tudom elképzelni azt a szitut, amikor ennyire marha hideg vizet akarok inni. (Persze, mert pl egy UTH indulástól ezer és egy fényévnyire vagyok.) A melegen tartás viszont egy szimpatikus gondolat - nem tudom, abban tud-e segíteni? Egy másik Salomon megoldásban már a szívócsőre is láttam hőszigetelő burkot. Egy ilyen rendszert marhára tudnék értékelni egy téli, hosszú futásnál.

Természetesen soha a büdös életben nem fog megérni ez a termék 50-55.000 Ft-ot, legyen akár bármilyen zseniális is. Értem, hogy termékkutatás, tesztelés, meg, hogy ki kell fizetni a "zergebaszó" tempójú skyrunninges bandát, reklámköltség, áramszámla, amit akarsz, és akkor még mindig csak egy rétegtermékről beszélünk, amiből nem tudnak napi ötszázezer darabot eladni. Nem tud olcsó lenni, oké. De ez egyszerűen nevetséges ár, főleg felénk, főleg az Aliexpress és a Decathlon korában. A Decathlonos zsákot három évig hordtam, és azért a pénzért, amibe került, egy rossz szót nem tudok rá mondani, az Aonijie cuccokról pedig másoktól nem hallottam egy deka negatív kritikát sem.

A konkrétan karácsonyi, bevásárlások utáni, elég meredek, nyúlcipős akció keretében 22000-ért hoztam el, ami még mindig sok pénz. Még nem tudok arra válaszolni, hogy a márkafüggésen túl megért-e ennyi lóvét a zsák? Csak akkor fogok tudni erre igennel válaszolni, ha ez a cucc az örökkévalóságig tart.

Ugyanakkor kétség ne legyen senkiben, a mellény 98%-ig piszkosul át lett gondolva, kiválóan egyensúlyoz a súly vs. használhatóság kérdéskörében, és bizony sokkal, de sokkal kényelmesebben viselhető, mint a Decathlonos zsákom. Nekem egyedül ez az egy összehasonlítási alapom van, de tegyük hozzá, hogy felhasználási lehetőségeit, körét tekintve csak részben fedi egymást a két hidroszisztem.

Amikor éreztem már, hogy nem az igazi a kapcsolatom a dekás trail zsákkal, rengeteget járt az agyam, hogy mit is akarnék egy újabb szerzeménytől:

Azt, hogy ne gondolkozzak azon, hogy felvegyem-e rövidebb futáshoz is, ha úgy alakul, hogy kellene valami víz. Ergo legyen még könnyebb, mint a Kalenji Trail, legyen még kevésbé zsák.

Szolgáljon ki minden túlbiztosítós hülyeségemmel együtt, a nekem-hossszú távokon. Ez általában annyit jelent, hogy egy alternatív hosszú ujjú bent van a zsákban, ha cserélni kell, vagy éppen még azt is magamra kell vegyem, mert valamelyik irányban rosszul mértem be a hőviszonyokat. Mini pénztárcát jelent egy ezressel meg egy bankkártyával, talán bérlettel.

Tudjak elmenni benne uszodába: pacsker, gatya, microszálas törcsi, szemüveg, fejkoton férjen bele.

Mindenki softflaskázik az elmúlt években, de én ezt soha nem próbáltam, nem mintha az a veszély fenyegetne, hogy trail versenyre megyek, ahol ezek sokkal praktikusabbak, mint a tömlő. Mindenesetre tudja mindkettőt.

Nos, az Advanced Skin 12 mindet tudja.

Tárolás, zsebek:

Ezeket a fenti dolgokat írtam össze magamban az elmúlt évek tapasztalatai alapján. Egyetlen dolog maradt ki a felsorolásból, és az pedig a zsebek elosztásának és elérhetőségének, felhasználhatóságának tudománya.

Nem volt nagyon mit kívánnom ilyen téren. Egész egyszerűen nem tudtam, hogy létezhet jobb annál, amit a Kalenji cumó nyújtani tud. Pedig nem volt kényelmes a pakkom. A Kalenjinek elől két, nagyjából a Salomonéhoz igen hasonló kulacstartója van. Kulacsot soha nem tartottam benne, gélt, müzliszeletet, vitatigrist, papírzsepit viszont igen - egy darabig. Addig, amíg meg nem őrültem az állandó, ritmusos, csiszatolástól, zörgéstől. Átszoktam a kétoldali hónalj alatt lévő két, cipzáros zsebre, amelyek végre nem zörögtek bele a fülembe, cserébe marha kényelmetlenül voltak elérhetőek, főleg, hogy még a cipzárakkal is meg kellett látatlanban birkózni.

A Salomonnak három kibaszott nagy kenguruzsebe van. Szépen becsúsztatod a kezed a zseb felső, gumis száján és beteszed, kiveszed ami kell. Küzdelem, és tempóveszítésmentes. Ami bent van és zörgési potenciállal bír, az szépen kussban marad, mert a kenguruzseb hálósgumis anyaga kiválóan befogja minden szarnak a száját. Igen nagyvonalú anyag, ha kell, befogad kesztyűket, sapkákat, magába gyűrhető széldzsekit, vagy félig megrágott vajas kiflit is akár. A legmagátólértetődőbb két zseb elől, a flaskák alatt van, de a harmadik, a legnagyobb is ott figyel hátul és kérem szépen egy mozdulattal el lehet érni akár bal, akár jobb kézzel. A második mozdulattal már becsúszol, és kiragadod a kitapogatott és megkívánt akármit, egy halott szúnyog sem tud elbújni.

Két további cipzáros zseb szolgál ki szaladás közben. Ezek szintén a hátsó szekcióban, de már némileg oldalvást vannak. Tehát nem a hónaljad alá kell begörbíteni a kezed, és ott mahinálni, kiegyenesíteni nem tudott ujjakkal, hanem egyszerűen hátradobod a csülköd, és kb pont a cipzáros részhez érsz egyből. Ezt úgy hívják ergonómia, kurva jó találmány. Ugyanakkor el is érkeztünk a két feketepont közül az elsőhöz: maga a zsák természetesen nem lehet egy merev valami, ha könnyűnek, lélegzőnek, alkalmazkodónak kell lennie. Ez egyúttal azt is jelenti azonban, hogy ha cipzárt akarsz rajta huzogatni akkor nem fog elég stabil lenni ahhoz, hogy ezt könnyen megtegyed. És bizony maga a cipzár is egy könnyű, kis darab, mert nem lehet nagy és nehéz, hiszen akkor két grammal többet nyomna. Szóval ezt a részt azért ki kell rutinozni. Nem csak kell, hanem érdemes is, mert pl egy iphone 7 és attól nem sokkal nagyobb telefon lazán belefér. Kicsit helyezve lehet, hogy egy lóbaszó nagy telefon is elhelyezhető benne. És az iphone 7 mellé még simán odajöhet pár apróság (pl két tégely fájdalomcsillapítóval, krémmel - szerencsére nem kellettek), a másikba pedig  bele tudod rakni a fejlámpát és a fülhallgatót, vagy akármit.

Elől, a jobb oldali flaskatartó zseb felett van még egy további cipzáros zseb. Nekem eddig ott kulcs, vagy füllhallgató bújt el. Bal oldalt egy tépzőzáras zseb, és az alatt még egy további nyílás van. Egyiket sem használtam eddig.

A hátsó nagy, központi tároló futás közben persze felejtős, ahhoz meg kell állni a hegytetőn, vagy a piros lámpánál, vagy egy magaddal kialkudott tetszőleges ponton, levenni a mellényt, és kivenni azt, amit odatettél. Nekem ez eddig plusz hosszúujjú volt, de elférnek az uszodás cuccok is (mondjuk ne Crocs-szot akarj magaddal vinni). A nagy tárolóban van egy kisebb zseb, abban eredetileg izolációs fóliát kaptál. Ha éppen nem túlélő üzemmódban nyomod, akkor tarthatsz benne fólia helyett kis pénztárcát, hátha meg kell állni egy sörre, vagy fröccsre - hiszen végeredményben mindig túlélő üzemmódban vagyunk. Ez a kis zseb igazán lehetne zárható, de mivel maga a nagy zseb az, ezt nem számítom fel hibának.

A sonka kötözése

Teljesen nyilvánvaló, hogy fogynom kell, és akkor nem lesz meg a húsvéti sonka-effektus. De ezt évek óta mondom magamnak, akaraterő az mindig hiánycikk, na mindegy. Mindazonáltal egyáltalán nem kényelmetlen a mellény hordása. M/L-es méretet vettem. A kerületem valahol az L-es felső határa környékén mozog, de ha le tudok végre adni például a 14 éves korom óta átokként kisérő (igazi és nem pót) férficsecsemből, még sokkal komfortosabb lesz a történet. A két záró pánt egészen ötletes megoldásokkal bír, Az elülső pántok háromszöget zárnak, ami elég fixen tartja rajtad a cuccot. A pánt végére egy-egy benyomós csipeszt tettek, ha túl bő a zsinór, itt tudsz rajta igazítani. Egyszerűen csak összenyomod a műanyagot és feljebb tolod a pánton, így az rövidebb lesz.

Ha viszont túl szűk, vagy nem tetszik a háromszögeléses megoldás, és elég bátor vagy, ki tudod bújtatni ebből a felállásból zsinórt és használhatod azt szimpla átkötéssel is a dupla helyett. Kétszer olyan hosszú pántot kapsz így.

Ami számomra érthetelen, azok a hurkok keménysége, amelyekbe a kampót akasztod. Kicsi is, merev is, és komoly kurvaanyázásokba szokott torkolni némelyik türelmetlenebb kísérlet, hogy magamra csatoljam

ezt

AZ

Egész

SZART!! Hát bazmeg. Meg a kurva anyád. Hát nem hiszem el. Hát ilyen nincs.

Ja, hát ez a műsor szokott menni, főleg, ha mondjuk tényleg le kell venni a cumót egy nagyon sokadik kilométernél - és mondjuk még kesztyű is volt rajtam, amit szintén le kellett fejteni -, de már fáradt a kezem is, az agyam is. Kesztyű nélkül se megy könnyen nekem, pedig szép, zongoraképes ujjaim vannak, indokolatlan esetben nem fogtam se ásót, se kapát soha. Párszor kaszáltam Zalában, de utána mindig krémeztem otthon.

Hátul, a vállad felett is van egy madzag, amely lefelé végigfut a hordozó teljes anyagában. A hozzád közeli vége ugyanolyen benyomós csipesszel rendelkezik, mint az első, biztosítópántok.. Ha ezen húzol, magát a zsákot húzod rövidebbre, tömörebbre a hátadon, amely még kevésbé fog mozogni. Szerintem okos dolog.

Egyéb megoldások

Tisztában vagyok a nordicos botok felhelyézésének mikéntjével, de mivel nincs ilyenem, nem tudom ezt a szolgáltatást kipróbálni. Arról van szó, hogy bal oldalon, alul bebújtatod egy hurokba, job oldalt fent, átlóban pedig körbecsavarsz egy madzagot a botokon többször, majd azt a válladon, már elől fix ponton rögzítesz. Elképzelni nem tudom, hogy ez menet közben működni tud. Meg ahogy nézem, már mindenkinek összecsukható botja van. Vagy nem?

A puha kulacsot, ha már betetted a helyére, akkor még egy extra gyűrűzsinórral is rögzíteni tudod, amelynek létezését egyelőre nem tudom megmagyarázni. Az a kulacs abból a zsebből nem megy sehova, hacsak ki nem rángatod, bújtatod, fejed onnan valahogy. Minek még egy extra rögzítés, örülsz, ha bement. Azt a súlyt inkább a hátsó, belső zseb cipzárjára szánták volna, vagy kaphattak volna a hátsó, oldalsó zsebek némileg több merevítést a cipzár környékén.

UPATE: RÁJÖTTEM. A hurkok azért vannak ott, hogy egyenesben tartsák a bimbókat, amikor már kevés cucc van a tömlőkben és azok már fittyedtek.

Ideiglenes végszó, 166 km után

Gyorsabban, jobban mondva, sokkal könnyebben tudok benne gyorsabban futni, minta Kalenji Trailben. Kisebb, könnyebb, kompaktabb, és az elől lévő puhakulacsok jobb súlyelosztást eredményeznek.

Tartályom még nincs (de lesz), de az ivás még a pornós aktusa ellenére is könnyebb, kézenfekvőbb, problémamentesebb a kulacsokból, mint a Kalenji tartályának szopokájából, amely mindig fejhorpadást és lihegést okozott.

A zsebek zseniálisak. Zseniálisak. ZSENIÁLISAK. Oké, a Kalenji hátsó, központi, nagy tárolója hatszor odaveri a Salomonét mind funkcionalitásban (belső, zárható zseb), mind űrtartalomban (egy cipzár kiengedésével a duplájára növelhető). Itt jön be faktorként az, hogy a Kalenji Trail nem a minimal szegmens versenyzője. Ugyanakkor a Salomon Advanced Skin 12 literes változata ilyen szempontból nem egy kétülés Ferrari, hanem egy hot hatch. A
franciáknál maradva, mondjuk egy Renault Clio V6 Sport Renault Clio 2.0 16V, amelybe a kb 180 lóerő mellé azért be tudod baszni az lapracsomagolt Ikea komódot meg az anyudtól hozott hatvan tojást a hátsó ülésre (Marika hozta, nem veszek már a piacon, annyira drága, hogy már nem igaz, aztán egy piskotát nem tudok kikavarni belőle.) Magyarul el tudok menni benne az uszodába úgy, hogy nálam van egy habosraverésre alkalmas flipflop papucs, mikroszálas törcsi, szemüveg, satyesz, és nem tusolok, mert úgyis haza kell futni.

Névadás

Éreztem, hogy a zsáknak a csöcsös, pornós, terepes, kommandós volta miatt van egy egészen erős, nem mindennapi egyénisége, és akkor még a színéről nem is beszéltünk. Próbáltam magammal elhitetni, hogy kék, de külső szemlélők megerősítették, hogy a Salomonom bizony lila.

Nevet kellett neki adnom, a Salomonom nem csak egy használati eszköz, nem csak egy random ivócekker. Nehéz ügy volt. Nem lehet szó nélkül elmenni a mellei mellett, ugyanakkor multifunkciós, és erős is (nem ellentmondás, mielőtt még).

Maszkulinnak éreztem, végtére nekem is van férficsöcsöm - és akkor bumm, rájöttem.

Bob. Bob a Harcosok Klubjából. A testépítő, a jólelkű pankrátor, akinek mellei nőttek. Így lett a zsákom Lila Bob, aki megvéd, óv, akire számítani lehet, és ha kell, megetet.

A Mika márkájú, analóg ébresztőórát fél hétre állítottam be némi ráhagyással, de már hatkor szemgolyómmal játszott, úgyhogy az időben keléssel viszonylag kevés problémám volt, főleg, hogy két doromb és egy fülnyalás között elég hamar bedarálásra kerül a nagy lábujjam, valamint a könyököm is. Az ágy másik végéből kukira ugrás ezúttal kimaradt, mert mégsem olimpiára készülünk, aznap csak reggeliadással egybekötött hónapos retek kergetős , valamint hosszútávfutásos volt a műsor. Ebből szokás szerint én kaptam a szarabb részt, az adást és a futást. A reggeli és a retek csak a kiváltságosoknak jár.

A lejutással sem volt gond, ezúttal a Balatonra utazás egyszerűbb módját választottam, az M7-esen mentem, úgy, hogy volt matricám. Így viszonylag sokkal gyorsabb, mint matrica nélkül, mert nem kell megijedned a kilencvenedik kilométerkőnél, miközben az ásványvizes kupakot csavarod a kedvenc számodat keresve a telefonon. 

Dani Földvárnál hívott, hogy hol vagyok. Amikor mondtam, hogy Földvárnál, akkor azt mondta, hogy nagyon laza vagyok, és én ennek igen örültem. Ezt ő viszonylag ritkán mondja, mert általában nem ér rá felhívni, mert negyed órás késében van és úgy fut át a startkapun, hogy még pulzusmérőt csatolja magára. Ez most is megtörtént, annak ellenére, hogy már akkor Fonyódon volt, amikor engem felhívott, de én akkor is örültem, hogy inkább engem hívott készülés helyett, ő egy igazi jó barát. Bennem meg sem fordul, hogy csak az új cipőjét akarta volna kipróbálni, mert én is egy igazi jó barát vagyok. Ráadásul laza is vagyok.

Fonyódon, a vasútállomásnál először egy Parkolni Tilos nevű privát parkolóban parkoltam le, mint mindenki más abban az öt percben, de aztán mérlegelve a tilosbanparkolásértmegbüntetéses karmám igen kifejlett, és magas hatékonysággal működő állapotát, inkább átáltam a bakterházhoz egy nem ismert közlekedési tábla és a Kia Ceed közé. A tábla nem, a Kia Ceed teljes populációja azonban kifejezetten lelkesen segített beállni, hiába a hét év garancia. A koreaiak sem gondolhatnak mindenre. 

A bakterháznál gyorsan előadtam a kétszeres Golden Globe-díjas némafilmet, amelynek csúcspontja kétségtelenül a békaláb roggyantós terpeszben gatya alá nyomott vazelin célterületen való, lézerpontosságú szétterítése. A versenyközpontban szokás szerint mindenkivel találkoztam a mobilpiszoárnál, amely minden bizonnyal a huazonegyedik század legfontosabb találmánya. Azért elég ritkán lát az ember egy műanyag szökőkútra emlékeztető plasztik szobrot, amely súlypontját és talapzatát egy hektoliter rendelőintézetbeli mérésre alkalmas tisztaságú, reggeli vizelet adja. Egy ilyen iparművészeti alkotás mindig vonza a nemek közti konfliktusokban nem érdekelt, műértő közönséget, úgyhogy jelentős mértékben el voltam foglalva azzal, hogy rossz ütemérzékkel váltott kézfogással rázzak és tartsak, és tartsak és rázzak, de végül sikertült mindenkit üdvözölnöm és magamnak is bemutatkoznom. 

Leadtam a csomagot, úgy, hogy sikerült megtörnöm táskám a rajtszámra, valamint a dugókára ható, jupiternyi gravitációját. Beálltam a sor végére, ami azzal járt, hogy negyed órát néztem egy gangbanges fétisfilmet egy bizarr segédeszközzel, és ez alatt a kelleténél öttel több Péter Attilla poént hallgattam végig, de nem baj, mert már nem emlékszem rájuk, neki meg mégiscsak születésnapja volt. Aztán én is a futás papja elé vonultam, bedugtam, áldoztam, és utamra engedett.

Aztán futottunk, és innen negyven kilométeren keresztül tulajdonképpen nem történt más, minthogy nem láttam a Balatont, ha láttam is, nem volt szép, fújt a szél, beborult az ég, kisütött a nap, és minden egyes állomás után megfogadtam, hogy a következő ponton leveszem a széldzsekimet, majd fújt a szél, és beborult az ég. Ez történt. A pulzusom elég hamar megnőtt, nem kellett rá már vigyázni, úgyhogy minden figyelmem a Capri pizzéria angyalaira tudtam fordítani, bár nem nagyon kellett erőlködni, hiszen akárhányszor lehagytam egyet, jött a következő, friss angyal. És én már csak a kurva pizzát kívántam, a bufallo mozarellásat, a szardellásat, meg a rukkolásat, meg a szarvasgombásat, meg a spenótos riccotásat. De csak futottunk és futottunk, és sehol nem volt pizza, csak margarinos kenyér. Felismertem, engem a vendéglátásban nem lehet átbaszni.

Megismerkedtem a sós banánnal is, ennek nagyon örültem. A sós banán egy hihetetlen kreáció. Az édes izek kergetőznek szádban a sós felhangokkal, fenomenális! Úgy kell elkészíteni, hogy két főre egy banánt meghámozol, és rusztikusan, nagyjából három centis, félpofa, vagy két nyelés kompatibils darabokra kockázod. Tálalóra teszed és nagyszemű, tengeri sót kínálsz mellé. Ha nincs, megteszi a kisszemű, CBA-s, asztali só is. Elképesztő páros, a só kiegészíti, elmélyíti a banán édeskés ízét, egyszerűen fantasztikus! Mindenki mártogasssa bele a banán végét a sóba. Egy jó házi isot kínálj hozzá!

Filozófiai értéke is van, hosszútávú futások alkalmával kiválóan alkalmas arra, hogy emlékeztesse a futót arra, hogy megint az élet rossz végén áll.

Nagyon megfontoltan haladtam, egyesek azt mondanák, hogy lassan, de nincs igazuk. Mindenesetre húsznál, de harmincnál sem volt semmi bajom az alapvető, ám egyre nyilvánvalóbb gasztronómiai deficiten kívül. Két ember is mellém szegődött és megszólított, és lassan el kellene döntenem, hogy a futás tényleg ennyire unalmas, vagy szimpatikus arcom van, hiába rejtem el szemrevaló szimmetrikusságom szakáll mögé. Lehet, hogy a szempilláim teszik, igen hosszú szempilláim vannak ugyanis. Azokat egyszerűen nem tudom elrejteni.

Az első sráccal talán több mint öt kilit mentünk, akaratlanul is begyorsulva kicsit, de nem bántam, igazából végig jobban esett volna egy gyorsabb mozgás. Sajnos kakilnia kellett, vagy csak azt mondta, és mégsem voltam neki egy idő után szimpi. Nem lehet mindenkinek hosszú szempillája, ezt néhányan nem tudják feldolgozni.

A második sráccal jóval több, mint tíz kilométert mentünk a legvégén, illetve még azelőtt vagy fél óráig jött mögöttem vagy 10 centire. Nem értettem, mert ekkora szélárnyékot tuti nem tudok adni, meg hát aztán a két órás maratonról már alaposan le is voltunk késve. Egyszer aztán mellém ért, és onnan maradt is egészen a szigligeti vár előtti egyik utolsó kilométerig, ahol már nem igazán tudtam szinkronban maradni. Viszont láttam, hogy felvett egy műanyag poharat az utolsó állomáson, majd jó egy kilométer múlva konkrétan a nádasba helyezte, hovatovább baszta, és hát azért ha lett volna még egy plusz életem, azért megkérdeztem, hogy ugyan már ez mi a faszom volt, de nem volt plusz életem. Az unokáimnak meg kell elégedniük azzal, hogy nem bariztam vele már a célban. Ez majdnem olyan, mintha megmentettem volna a Földet. Mindenesetre ez egy újabb rovás azon az oldalon, hogy a futástól egy ember sem lesz kevésbé tuflák, ha alapból is az valamilyen szinten. Ez nekem egy komoly csalódás volt pár éve.

Fel kellett menni a nagyon magasra, és tényleg nem értettem, miért kell ezt erőltetni, így aztán nem is erőltettem, össze is szedtem vagy hat perc hátrányt, meg visszaelőztek csomóan, de én úgy voltam vele, hogy okosan hátramaradok, a várak ostrománál mindig azok halnak meg elsőnek, akik elől vannak, azokat mindig lenyilazzák meg forró kátrányt öntenek rájuk. Ez volt az Egri Csillagokban is, sose felejtem el, örök tanulság minden futóversenyre. Hátul biztonságos.

Aztán végül csak beértem öt óra ötvenegy perc alatt, Dani már a célban várt, ő akasztotta a nyakamba az érmet, pedig tudnia kellett, hogy nincs nálam ott a cipője. Mégiscsak igazi, jó barát. 

Nem voltam jobban oda, mint a négy óra öt perces maratonon, és igazából harminc után stabilan adta magát a jelenlevő, háttérbe szorítani nem tudott, monoton, általános lábfájdalom, de nem csináltam semmi hülyeséget - nem is tudtam volna -, így tényleg csak haladni kellett ugyanúgy előre, mint addig. Harmincötnél kocogni ugyanolyan volt, mint negyvenkettőnél, aztán negyvenhétnél, majd ötvennél. A pohárdobálós srác azért segített, kevésbé fásultam bele saját magam lassúságába, fájdalmába, sőt gyorsultunk is néha egy kicsit. Megvárt a pontokon, nem engedett el, nem is értettem, pedig nem voltam egy hűde társaság. Biztos a szempilláim. Ha vele tudtam volna maradni, talán a pohár se repül.

A maratonon egyszerűen csak átmentem, és próbáltam meghatódni magamtól utána minden szűz kilométernél, de társaságban ez nehéz volt, nem ment, csak pár óriási fingásra telt. Az társaságban is mindig megy. Nehéz helyzetekben bizony ragaszkodni kell az alapokhoz, ez a tanácsom, mint ULTRAFUTÓNAK. 

Relive 'Morning Run'